Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A 2000-es években ők voltak az egyik legmenőbb indie-gitárzenekar, korábban is játszottak már Budapesten, most egy klubkoncertre tértek vissza. Odamentünk, megnéztük az Interpolt.
Lehet, hogy eltévesztették a házszámot? – mondom Reviczky Zsolt fotós kollégának, amikor a kezdés előtt úgy fél órával készenléti rendőrök mentek be a koncert helyszínére a MOM Sportba, gondolom nem másért, mint ellenőrizni valamit a csarnokban. Nem mondom, hogy a rendőrség-Interpol allúziókra játszó közepesen fáradt poén hatalmasat üt, mondjuk ennyi kánikulai nap után lustán és alacsonyan száll a humor is, mindenesetre rámutat az este némileg szürreális alaphelyzetére. Nyár közepén Interpol-klubkoncert Budapesten (ha jól számolok, a negyedik magyarországi fellépésük, az első budapesti klubkoncertjük), ez már akkor is különösen hatott, amikor a fellépést meghirdették.
De hát ennél nagyobb baj ne legyen, nem igaz?
Csütörtök este megnézni a 2000-es évek egyik legmenőbb gitárzenekarát, az semmiképp sem tartozik a kulturális bántalmazás kategóriájába. Olyan mintha nosztalgiakoncertre mennénk, jegyzi meg egyébként egy barátom, és ebben van is némi igazság, hiszen tényleg olyan érzése van az embernek, hogy már az a belátható múlt is nagyon régen volt, amikor ez a New York-i zenekar volt a friss, az új, az itt és most menőség.
Az együttes a 90-es évek végén alakult, 2002-ben jelent meg az első nagylemez, a Turn On The Bright Lights, amit tavaly bővített kiadásban újra megjelentettek, és ez, meg a 2004-es Antics a zenekar diszkográfiájának az ékkövei, a pólókat, lemezeket és egyebeket árusító úgynevezett merchandise-pulton is ez az album és a hozzá tartozó képi és színvilág viszi a prímet, sőt a koncert fényezésében is gyakran visszatérő elem a Turn On The Bright Lights mélyvöröse.
Az Interpol azzal a hullámmal lett menő és népszerű, ami két másik modern-múltidéző zenekarral, a Strokesszal és a White Stripesszal startolt el, egészen a 2007-es Our Love to Admire-ig volt náluk a mindent vivő kúlnessz kártya, aztán azzal párhuzamosan, hogy a zenekar legkülönösebb fazonja, a basszusgitáros Carlos D. (Carlos Dengler) kilépett az együttesből, némileg elmúlt körülöttük a nagy hájp. Korrekt, élvezetes lemezeket azóta is készítenek – a legutóbbi a 2022-es The Other Side Of Make-Believe –, de igazán nagy mű a 2010-es és 20-as években már nem jött össze.
Az ezen az estén színpadra lépő felállásban egyébként csak két alapító tag volt jelen: Paul Banks énekes-gitáros és Daniel Kessler gitáros mellett két, most már több, mint tíz éve Interpol-turnézenész, Brad Truax basszusgitáros, és a Secret Machnies nevű zenekarból ismerős Brandon Curtis billentyűs, valamint egy beugró, a zenekar nem részletezett okokból hiányzó állandó dobosát, Sam Fogarinót helyettesítő Chris Broome állt a színpadon.
Nem is meglepő, hogy a csütörtök esti koncert némileg az Interpol legfontosabb periódusára koncentrált, de azt is leszögezhetjük, hogy Paul Banksék nem a múlt zsetonjait beváltani próbáló nosztalgiatripen vannak, hiszen beemeltek a későbbi lemezekről is jócskán, úgyhogy ebből így összességében egy tisztességes életmű-keresztmetszet kerekedett ki.
Egyébként is egy minden tekintetben komolyan vett és odapakolt klubkoncert volt ez, még akkor is, ha – hát mondjuk úgy – nem voltunk túl sokan. A hang, a fény, az előadás, az öltönyök, szóval ez nem egy kipipálandó hakni volt két európai turnéállomás között. Talán csak Paul Banks énekhangjával nem volt minden oké, de az összkép még így is bőven pozitív.
Az Interpol persze mindig is komolyan vette magát, sosem a „zenészek vagyunk, muzsikálunk”-attitűd jellemezte az együttest, sokkal inkább, ahogy a könnyűzene-történelem más artisztikus előadói is, láthatóan egyfajta művészeti projektként tekintettek, tekintenek a zenekarukra. És a zenéjükben is van valami olyasféle konstrukciós igény, amiről most hirtelen a hamarosan Veszprémben fellépő Kraftwerk jut az eszembe, meg persze mások is.
Az Interpol dalaiban van valamiféle architekturális ihletettség, az, ahogy a dob, a basszus és a gitárok felépítenek egy számot, ahogy a zenei motívumok kapcsolódnak egymáshoz, az egy kicsit más, mint amit a rock and rollban általában hallunk.
Mennyiszer van, egyébként, hogy elfelejtjük valamiről, az milyen jó, ez járt a fejemben, ahogy az egyik remek Interpol-szám jött a másik után (tényleg, Obstacle 1, Stella Was a Diver, Evil, Slow Hands, No I In Threesome, micsoda dalok!). Egyszerűen nem jut az eszünkbe, nincs ott a szemünk előtt minden nap, sőt, minden héten sem, ad acta teszi az idő, most pedig kidobta ide Budára a szerencsekerék, úgyhogy nincs más dolgunk ilyenkor, mint hátradőlni ebben a hosszú időpillanatban, és élvezni, amit látunk, mondjuk a vakító vörös fényt.
