Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Még egy nap és bezár a bazár a Szigeten, de vasárnapra is jutott néznivaló – szemügyre is vettünk közülük néhányat.
A Sziget utolsó előtti napja természetesen az ausztrál Tame Impala nagyszínpados koncertjére futott ki, de volt mit nézni a Kevin Parker gitáros-dalszerző-énekes vezette zenekar (pontosabban a stúdióban az ő egyszemélyes projektjeként működő, koncerten öttagú együttes) fellépésén kívül is. Sőt kifejezetten állíthatjuk, hogy az izgalmi és a menőségi faktor tekintetében a vasárnap volt az idei Sziget egyik legerősebb napja. A másik a hétfői lesz.
Belenéztem a Las Vegas-i Palaye Royale koncertjébe, és bár nem dobtam hátast, azt sem mondhatom, hogy különösebb bajom lett volna velük. A könnyűzenében már régóta nem az a nagy megfejtés, hogy ki hoz össze olyat, amit még senki sem csinált, hisz jó eséllyel kitaláltak már mindent, hanem az, hogy ki képes a már ismert elemeket, pontosabban a már ismert elemek közül valamennyit újszerűen, izgalmasan összekapcsolni, és valami különlegessel, szuggesztivitással, egyéniséggel, bátorsággal megspékelni, felturbózni. Hogy kinek a patchworkje az izgalmasabb.
A Palaye Royale receptkönyvében sincs semmi fura – egy kis glam rock, egy kis protopunk, némi garázsrock, csipetnyi Stones, egy adag alter és emo. A végeredmény azonban nem ezért kevéssé emlékezetes, hanem azért, mert hiányzik belőle a mágikus összetevő. Mindenesetre egy fesztivál attól lehet jó, hogy ilyen fellépők alkotják a kínálat derékhadát. Soha rosszabbat.
Ott volt aztán a kanadai BadBadNotGood (vagy: BADBADNOTGOOD) koraesti koncertje. Aki nem ismeri őket, röviden: ez egy instrumentális zenét játszó együttes, nehezen címkézhető, sokszínű, sokdimenziós zenével, amiben van dzsessz, pszichedelikus rock, funk, az ütemek táján egy kis hiphop, egy kis dub, és nincs benne akadémikus finomkodás vagy okoskodás, okosság és kísérletező kedv annál inkább. Bónusz izgalmi faktor, hogy a koncertjeiken egy plusz egyedik tag a színpadon analóg vetítőgép segítségével a zenét igen jó alátámasztó filmfelvételeket vetít sivatagokról, városokról, de van, hogy csak színes, homályos foltok jönnek egymás után. Azok is működnek az együttes zenéjével.
Hogy egy ilyen, a mainstreamtől igen távol álló zenekar esti időpontot kap a Sziget második legnagyobb koncerthelyszínén, az egyfelől igencsak dicséretes, másfelől pedig jelzi, hogy a BadBadNotGoodból kultzenekar lett. Igaz, hogy csak félig töltötték meg a FreeDome nevű színpadot (az egykori A38 sátrat), de ez akkor is óriási teljesítmény. A zenéjük pedig élmény: virtuóz, de nem magamutogató, határokat feszegető, de közben magával ragadó, nem popzene, de nem csak a fejet, a testet is beindítja. Elszállós, de érthető. Szerintem Miles Davis és Frank Zappa is elégedetten csettintene.
Aztán pedig a főfogás, a Tame Impala, amely nem első alkalommal lépett fel a Szigeten, hanem kilenc év után visszatért oda. Kevin Parkerék legutóbb az akkori A38 színpadon voltak headlinerek, most a nagyszínpad főfellépői lettek – ez nagyjából meg is mutatja, milyen utat járt be a zenekar azóta. 2013-ban még a pszichedelikus rockos Lonerism anyagával turnéztak, aztán két évvel később megjelent Currents című album, amely egyértelműen a mainstreambe katapultálta az együttest, amelynek alapvetően gitározós világába egy csomó elektronika került, a zene pedig puhább, befelé fordulóbb lett, és diszkós-funkos, R&B-s, hiphopos elemekkel bővült. Ez a folyamat ment tovább a Tame Impala 2020-ban megjelent The Slow Rush nevű nagylemezén, melynek turnéja az ismert okok miatt mostanra tolódott ki, ennek a koncertkörútnak lett állomása a Sziget is.
Egy olyan együttestől, amely lassú rohanásban utazik, minden bizonnyal bajosan kérnénk számon a feszességet, végül is nem egy pattogós garázsrock-zenekarral van dolgunk, vagy egy stadionrock-bandával, hanem egy olyannal, amely utaztatni akar minket, amikor a színpadon áll. A Tame Impala egyébként igen jól sikerült szigetes koncertjével, amely nagyjából egészségesen válogatott a zenekar eddigi életművéből, mégis egyetlen baj volt: az üresjáratok.
Azt most hagyjuk is, hogy egy ilyen zenekar helye egy ilyen méretű színpadon van-e, mert lehet, hogy részben nem feltétlenül, éppen a zene intimitása miatt. Parkerék viszont jellemzően fesztiválok nagyszínpadjain koncerteznek, a felvonultatott, egyébként egészen lenyűgöző vizuális apparátust is ilyen körülményekre kalibrálták. Húsz évvel ezelőtt még minden bizonnyal elképzelhetetlen lett volna, hogy egy ilyen statikus, introvertált rockzenekar nagyszínpados legyen, ma már sok minden másképp van a könnyűzenében, ez is.
A baj tehát nem a kiszereléssel volt, minden a helyén, fények, lézer, vetítés, konfettizápor, nem is beszélve a fel-alá közlekedő ufó- vagy fánkszerű fénygyűrűről, amitől akár még harmadik típusú találkozás élményünk is lehetett. És nem is a Tame Impala dalainak puha lüktetésével, vagy elszállós hömpölygésével, meg nem a számokkal, hiszen van elég sláger a repertoárban – el is hangzott mind az este folyamán –, hanem valószínűleg azzal, hogy ebből a zenéből ilyenformán, ezen a színpadon egy kicsit kevesebb (pontosabban egy kicsit rövidebb program) több lett volna. Sőt nem csak több, hanem minden bizonnyal tökéletes. Így csak egy erős négyest adunk.
