Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
De az az egy dolog pont maga Tarantino. Pedig A gyilkos járat című vicces és csurom véres akcióvígjáték biztosan nem született volna meg, ha nincs a Ponyvaregény, a Kutyaszorítóban és a többi klasszikus rendezője.
Brad Pitt újabban Quentin Tarantino egyik legjobb színésze (ő volt a Volt egyszer egy… Hollywood és a Becstelen brigantyk főszereplője, korábban meg a Tarantino által írt Tiszta románcban is volt egy emlékezetes szerepe), és a kollaboráció rajongói most megint majdnem örülhetnek, mert Pitt megint majdnem egy Tarantino-film főszereplője lett, és a film is majdnem jó lett.
Csak sajna a majdnem öröm az más szóval a csalódás.
Az említett film A gyilkos járat, és ha bárki most kapkodná a fejét, hogy miért nem hallott erről akár csak Tarantino mellékprojektjei között sem, azt gyorsan megnyugtatnám, hogy nem ő nem figyelt eléggé, hanem a filmnek nincs semmi köze Tarantinóhoz – legalábbis papíron. De ha az ember beül a moziba, nagyjából öt perc után fogja úgy érezni, hogy titkon mindenki azt akarta, ezt a filmet Tarantino írja és rendezze, vagy még pontosabban: olyan emberek írták és rendezték, akik nagyon szeretnének olyan tehetségesek lenni, mint mesterük, Quentin Tarantino.
De nem azok.
És tulajdonképpen ez A gyilkos járatban a legérdekesebb: szemléltetni lehet vele azt, amiről mindenki azt gondolta, lehetetlen, hiszen olyan megfoghatatlan, definiálhatatlan, légies dologról van szó, amit körülírni sem lehet, mert vagy ott van, vagy nincs ott, és kész: a tehetséget. Mert ebben a filmben minden megvan, ami a legjobb Tarantino-filmekben, az alkotók láthatóan nagyon profik a filmkészítésben, technikai, praktikus értelemben minden a helyén van, és mégsem működik igazán, mert hiányzik belőle valami. Igen: a tehetség.
A cím a japán szupergyors vonat, a sinkanszen egyik járatára utal, amely mindössze két és egy negyed óra alatt teszi meg a Tokió és Kiotó közti 370 kilométeres utat. Ezen a viszonylaton játszódik az egész film, egyébként ötletes módon szinte teljesen valós időben: majdnem pont annyi ideig nézzük, ahogy a fantáziadús gyilkosságok révén egyre fogyatkozó utazóközönség Tokióból Kiotóba ér, mint amennyi időbe ez valóban kerülne. Azzal az egy apró kitétellel persze, hogy a valóságban körülbelül hét perc után teljes személyzettel vonulna ki a rendőrség a rég leállított vonathoz, és bőven lenne is mit kivizsgálnia, például hogy hogyan tört rajta össze minden, egyes ablakokat és ajtókat is ideértve, ki használta gyilkos fegyvernek még a büfékocsi italosüvegeit is, miért csupa vér minden, és főképp miért állnak ki kések egyesekből, másoknak meg miért ömlik vér a szemein keresztül.
A sztori szerint Brad Pitt piti bűnözőjének épp egy olyan járaton kell ellopnia egy aktatáskát, ahol bérgyilkosok, kegyetlen maffiafőnökök rokonai, beosztottai és üzletfelei is utaznak, és persze mindegyiküknek fűződik valamilyen érdekük az inkriminált aktatáskához, amiből nagyjából már sejteni is lehet, mennyire egyszerű meló is leszállni vele az első állomásnál, hazasétálni és egy sörrel leülni a Netflix elé, mint bárkinek, aki végzett az aznapi melójával. Esetleg letörölgetni a nyakkendőről előtte még a vért, elvégre nem vagyunk mi barbárok.
A rendező David Leitch cseppet sem számít újoncnak a nagyon-nagyon véres, de mégis elsősorban nevettetni vágyó filmekben, hiszen főként a Deadpool 2. rendezőjeként tartja számon a szakma; van ugyanakkor bőven tapasztalata a „mindenkit lekaszabolunk, aki a rendelkezésre álló két órában pechére pont szembejött velünk” műfaji besorolás alá tartozó filmekben is (John Wick, Atomszőke). Leitch meg a film alapjául szolgáló könyvből a forgatókönyvet elkészítő Zak Olkewicz úgy készítették el a filmet, mintha tényleg végig puskáztak volna egy hatalmas Tarantino-lexikonból, vagy legalább a Tarantino for Dummies-ból. Mert minden, ami ebben a filmben szerepel, az tökéletesen otthonos lenne egy Tarantino-filmben is, sőt ezeket összeadva bárki azt mondaná, az ő filmje jön ki az egyenletből, csak ahhoz hiányzik a korábban már sokat emlegetett összetevő is.
- Eleve ott van a papíron nagyon is komoly és sötét téma, amit ugyanakkor végig körülvesz a humor, az irónia és a groteszk.
- A gyilkolászást kivitelező szereplők jó része totálisan oda nem illő dolgokról fecseg benne, az egyik bűnöző például pszichológusának mondatait mantrázza a lelki béke és az erőszakmentes kommunikáció alapjairól (Samuel L. Jackson halkan fülel bibliaidézetekkel a kezében a Ponyvaregényből), míg a kőkemény bérgyilkosnak mindenről a Thomas, a gőzmozdony és annak különböző vonatszereplői jutnak az eszébe. (Megvan a hosszú beszélgetés Madonna munkásságáról a Kutyaszorítóban elejéről?)
- Nagyon erős hatást gyakorol a filmre a távol-keleti harcművészet, és persze ironikus megjegyzéseket is tesznek a kardokra. (Felesleges csak kimondani is azt a címet, hogy Kill Bill.)
- Folyton megszakad a lineáris történetvezetés, hogy megint csak ironikus módon és formailag is valamivel kísérletezőbben, a szereplők által narrálva megismerjük az előzményeket is, akár egészen különös szemszögből (például egy vizespalackéból).
- A hagyományosnál egy fokkal bátrabb és karakteresebb a zenehasználat a jelenetek alatt.
- És persze pokolian cool minden beszólás, poén és keménykedés is.
És mégis: ami egy tehetséges író-rendező keze alatt cool, az itt erőltetett; ami ott pokolian vicces, az itt izzadságszagúan törekszik arra, hogy pokolian vicces legyen; ami ott meglepő formai bravúr lenne, az itt valójában már semennyire sem újszerű közbevetés; aminek pedig tényleg ironikusnak és groteszknek kéne lennie, az egyszerűen csak vicces, ami persze nem hangzik olyan rosszul, de míg a hétköznapi vicc egyrétegű és egydimenziós, addig az irónia és a groteszk attól vicces, hogy többfenekű.
A többfenekűség az, ami igazán hiányzik A gyilkos járatból Tarantino tehetségén kívül: hogy legyen az egésznek valódi tétje, súlya.
Olyan súlya, olyan ereje, mint a Kutyaszorítóban végén annak a pisztolydördülésnek, vagy a Becstelen brigantyk mesterien felépített jellemrajzai végkifejleteinek. Talán ha ez az egy meglenne A gyilkos járatban, az már elég is lenne, és feledtetné az összes többi problémát, de nincs: a film ugyan szeretne megfogalmazni pár dolgot a sorsszerűségről – amihez adott is a végül-minden-mindennel-összefügg alapfelállás –, de nem sikerül vegyítenie a poénos és komolytalan alaphangot azzal, hogy ennek a konyhafilozofálásnak legyen füle és farka is, mert így végül nem válik többé a humor végül már elég fárasztó kicsavarásánál.
Pedig tényleg csak valami ilyesmi hiányzik, hogy A gyilkos járat átbillenjen a jó film kategóriájába a közepesből, ahol végül megfeneklik. Hiszen ha nem is sikerült mesterire írni a forgatókönyvet, viccesnek azért végig vicces, és a csavarok, fordulatok, összefüggések is találóak benne, ha nem is döbbentenek meg annyira, mint amennyire a készítők alighanem szerették volna. És hát Brad Pitt, az Brad Pitt, ő látszólag erőlködés nélkül ábrázolni tud ezer árnyalatot abba a fura fickóba, akit játszik, hogy sose legyen kiszámítható a karaktere, és hajlamosak legyünk mindig többet sejteni benne, mint amennyit egyszerre megmutat, ami pedig nagyjából a jó színészi játék definíciója. És bár a legtöbb színész a kötelezőt hozza (de azt jól), az eddig inkább kisebb szerepekből ismert Brian Tyree Henry kifejezetten emlékezetes a Thomas, a gőzmozdony-rajongó bérgyilkos ütődött, de mégis komolyan vehető szerepében.
Szóval nem rossz film A gyilkos járat, csak nem jó, ami ha nagy bóknak talán nem is nevezhető, azért komoly különbség: ha meg nem is marad, azért elrobog közben az idő, mint egy új generációs sinkanszen-szerelvény. Ráadásul mindennek ellenére is jobb, mint az úgynevezett nyári filmek jó része.
Mondjuk ez az úgynevezett nyári filmekről azért többet mond el, mint A gyilkos járatról.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Már csak egy filmet csinál Tarantino, aztán visszavonul
