Az előzményeket itt találja:

„Vérlázító, hogy a média apámmal kezdi az akasztást" - Pauer Emánuel válasza Eperjesi Ágnesnek

„A szobor azért készült, hogy Molnár Csilláról is lehessen meztelen kép a szexlapban"

Kedves Emánuel,

figyelmesen elolvastam a reakcióját, melyet a könyvbemutató kapcsán, de már az első Érezze megtiszteltetésnek performansz óta érlelődő levélben fogalmazott meg. Munkám kiindulópontja Pauer Gyula műve, a Molnár Csillát ábrázoló bronzszobor volt, ami 1996-ban, 10 évvel Molnár Csilla öngyilkossága után készült el, és került a Magyar Nemzeti Galéria közgyűjteményébe.

Az elmúlt években Pauer Gyula örököseiként többször fordultam Önökhöz, és nagyon hálás vagyok, hogy testvérével, Gellérttel együtt munkám elé nem gördítettek semmiféle akadályt, és minden közléshez hozzájárultak. Örülök, hogy állítása szerint érti és támogatja a szándékomat, ami a női test instrumentalizálásának politikai, mentalitástörténeti és művészettörténeti összefüggéseit hívja elő. Fontos, hogy részemről édesapjának egy konkrét alkotása került kritikai fókuszba, nem a személye vagy az életműve. A neoavantgárd művészeti közeg nőkhöz, a női testhez való viszonya olyan téma, melyben az érintett mű Pauer személyénél szélesebb körben veti fel a kérdéseket. A téma felvetésével és a párbeszéd tereinek megteremtésével egyfajta társadalmi léptékű szembenézés történhet meg, ami nem édesapja személye és életműve ellen irányul.

A levelében megfogalmazott érzései intenzitását emberileg teljesen megértem és átérzem. Azt is csak méltányolni tudom, hogy nem akar a számba adni olyasmit, amiket nem mondtam. A levelében írottakból a hvg.hu-cikk címe származik tőlem. Mindarra, amit mások mondanak és írnak a téma kapcsán, nem fogok részletesen reagálni.

A levele alapján merő kitalációnak tartja a nemrég megjelent hvg.hu-interjú címét, melyet a szövegből emelt ki az újságíró. Eszerint „a szobor azért készült, hogy Molnár Csilláról is lehessen meztelen kép a szexlapban”. Nos, ezt a tényt Rauschenberger János – aki fiatal művészként és az Ön édesapjának segédjeként vett részt a gipszmintavételekben – hozta napvilágra, nyilván teljes ártatlansággal és jóhiszeműséggel. A Tilos Rádióban mondta el, az Alkotás útja című műsor keretében, ahová őt és Szőke Annamáriát hívta el egy volt egyetemi kollégám, a műsor szerkesztője és vezetője, hogy a Fészek-beli kiállításom kapcsán beszélgessenek. A rádióműsorban Rauschenberger (1:00:08-tól) beszél erről. Szó szerint idézem: „Az, hogy a Gyula kapott 50 ezer forintot a Fenyőtől, azt nem azért kapta, hogy fotózhassanak. Azért kapta, hogy a Molnár Csilláról elkészüljön a műgyanta öntvény. […] Amiről készítették ők a meztelen képet. A Csilláról nem csinálhattak meztelen képet.” Ennek fényében nem gondolom tarthatónak, hogy az interjú címe Ön szerint „egy nyilvánvaló hazugság, amelyet egy kattintásvadász szerző megengedhet magának, de egy magára valamit adó képzőművész nem”.

Több okból is örülök, hogy ezt a mondatot Ön kiemelte. Először is azért, mert az említett rádióműsort bizonyára nem hallotta, ahogy sokan mások sem, így itt módomban áll megjelölni, milyen forrásra támaszkodva mondom azt, amit mondok. Másodszor azért, mert a cím alá tett kép valóban félrevezető, hiszen állításom az 1985-ös műgyanta szoborra vonatkozik, míg a képen a ’96-ban készített bronzszobor látható. De leginkább azért, mert az a tény, hogy a műgyanta szobor gyors elkészítésével a két fotós azért bízta meg Pauert, hogy Molnár Csilla meztelen teste mégiscsak megjelenhessen valamiképpen az általuk készített képblokkban. Nos, ez az egyik kulcsmozzanat ebben a rendkívül összetett és sok szereplős ügyben. Azt hiszem, édesapja akkor nem mérte és talán nem is mérhette föl ennek a jelentőségét. De ez a mozzanat, amely mostanáig egyáltalán nem kapott hangsúlyt, sajnos nem teszi teljesen alaptalanná, hogy – leveléből idézve – „a képzőművészeti alkotást egyesek összemossák illegális zugfotósok tevékenységével”.

Azt is írja, hogy a mostani diskurzusban fájóan kevés említés történt a szépségverseny kontextusairól. Az elmúlt 35 évben a szépségverseny kontextusaival politikatörténeti, médiatörténeti, sajtótörténeti, filmtörténeti szempontból sokat foglalkoztak. A ’96-ban készült bronzszobor keletkezéstörténetének és szerepének művészeti szempontú, elemző megközelítése volt a hiányzó aspektus. Ehhez a kritikai közelítéshez Szőke Annamária jutott a legközelebb az általa szerkesztett életműkatalógusban; az első számú Pauer-kutató, akire levelében Ön is hivatkozik. Én is tőle kaptam a legtöbb használható információt. De talán nem véletlen, hogy a Lui magazinban megjelent fotóknak ő egyáltalán nem tulajdonít jelentőséget. Az idézett rádióműsorból az is kiderül, tudott arról, hogy Fenyőék pénzt adtak az édesapjának, azt viszont nem tudta, hogy a pénzt célzottan a fotózható műgyanta szobor elkészítésére kapta.

A Magyar Média és Fenyő János szerepe az ügyben egyáltalán nem volt eddig sem titok, még ha nem is látunk tisztán mindent még most sem, és az említett tudományterületeknek is lenne még mit feldolgoznia. Akárcsak Ön, én is sajnálom, hogy az édesapja belekeveredett ebbe a zűrös ügybe.

35 éves szakmai csönd után kezdődött meg most a Szépségakció művészeti-kritikai elemzése. Ez nem csak az Ön érzéseit sérti, hanem sokakét, akik az eddigi 35 évben a csend fenntartásában voltak érdekeltek és érintettek. Szó sincs azonban arról, hogy akár én, akár az a csaknem tucatnyi művészettörténész és társadalomtudós, aki a projektről számot adó könyvben részt vállalt, kitüntetett célpontként tekintene Pauer Gyulára. Ez a kritikai megközelítés egy szélesebb folyamatba illeszkedik, amely a nők és a női test művészeti-társadalmi jelenlétének újragondolására irányul. Azt gondolom, hogy társadalmi szempontból nagyon fontos ez a szemléletváltás, aminek az utóbbi években számos jele van. A téma kapcsán megszólaló szakemberek azonban nem kórust alkotnak, hanem sokféle hangot képviselnek. Nem kell egyetérteni velük, de hogy megközelítésük rosszindulatú rágalom, azt furcsa volna állítani.

Írja, hogy édesapja azt állította, a Szépségakció után „a szakma elfordult tőle”. Én is úgy tudom, hogy ő áldozatnak tekintette magát. De szembe kell nézni a ténnyel, hogy nem a szűk képzőművészeti szakma fordult el tőle akkoriban, hanem a sajtóban jelentek meg kritikus hangok. A Szépségakció nyilvános művészeti terét 35 évig a szakmai támogatás határozta meg. Ebbe a térbe kerültek be a most megszólaló kritikai hangok, a könyvben közreműködő szerzők és a szaksajtóban megjelent írások révén.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy emberileg mennyire megértem a mostani nehéz helyzetet, mert nagyon nehéz szembenézni e sokrétű örökség különböző aspektusaival.

A levele végre arra is lehetőséget kínál, hogy a saját mulasztásomról nyilvánosan is beszámoljak. Én például abban vagyok sáros, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakos hallgatói közül késve nevesítettem két diákot, akik fontos lökést adtak a projekthez, és így elveszítettem a támogatásukat. Hibáztam, amikor ragaszkodtam ahhoz, hogy a projektet lezáró könyvben mondjak nekik kiemelt köszöntet. Ezért Demeter Dávidtól és Arató Ágitól már régen bocsánatot is kértem. Ez persze nem változtat a tényen, hogy mulasztásomért nem csak felelőssé voltam tehető, hanem vállaltam is a következményeket, és már nem vagyok tanár a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia tanszékén.

Ahogy mindazt, amit korábban írtam ezzel kapcsolatan, ezt a levelet is vállalnám Pauer Gyula előtt, ha még élne. Nézőpontunk és érintettségünk szükségképpen más, megértem és tiszteletben tartom azokat az érzéseket, amelyek Önben kavarognak. Őszintén remélem, hogy a jövőben is sikerül megőriznünk a kulturált hangot, minden fájdalom ellenére is.

Üdvözlettel

Ágnes

Eperjesi Ágnes

Veres Viktor