Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Három kijevi színész kisétált a pályaudvarra, és vett egy-egy retúr buszjegyet Budapestre, hogy a háború kitörése óta először végre újra színpadon játszhassanak. Amikor arról beszélnek a hvg.hu-nak, hogy megtanulták, bármelyik pillanatban meghalhatnak, egyszerre szólal meg mindhármuk telefonján a légiriadó: amíg mi beszélgetünk, az összes rokonuk elindul az óvóhelyre.
Néha meg kell kérdeznünk valakit, hogy milyen nap is van ma, április van, vagy már május? Már nem követjük a dátumokat, csak azt tudjuk, hogy ez a háború hatvankilencedik napja
– mondja Julija Sapoval bábszínész, a kijevi THREE’Co Színház egyik tagja. Hatvankilenc nap: ennyi telt el azóta, hogy utoljára színpadon állhatott, szinkronizálhatott vagy taníthatott a kijevi színiegyetemen: „Február huszonharmadikán még színpadon játszottunk, és tele voltunk nagy tervekkel a jövőre. De február huszonnegyedikén hajnali ötkor, amikor a bombázás hangjaira ébredtünk, ez az életünk megszűnt.”
A három színésznő, Julija Sapoval, Marina But és Viktorija Ohorodnya viszont játszani akartak, így amikor egy Düsseldorfban dolgozó kollégájuk összekötötte őket az Európai Szabadúszó Művészek Egyesülete (ESZME) épp Budapesten zajló gyerek-, ifjúsági és felnőtt színházi fesztiváljának szervezőivel, igent mondtak a meghívásra, összepakoltak, kisétáltak a kijevi buszpályaudvarra, vettek egy-egy retúrjegyet, és huszonnégy óra utazás után, kedden hajnalban már Budapesten voltak. Noha korábban a társulat sokat utazott, a háború kitörése óta ez az első alkalom, hogy külföldön járnak – de eszük ágában sincs maradni, a szerdai előadás után mennek is vissza Kijevbe.
„Nem azt mondom, hogy egyszerű most Kijevből más országba utazni, de nem lehetetlen. A buszpályaudvaron sok volt az evakuációs busz, de mi nem ilyenre szálltunk. Voltak még néhányan a buszon, nők és gyerekek, többen Mariupolból (miután a két hónapja ostromlott acélgyárból végre sikerült több civilt is evakuálni – K. B.): a férjek a pályaudvaron sírtak a búcsúzáskor. De mi hamar visszajövünk. Kijev a mi városunk, és az is marad, ott van minden rokonunk, a férjünk és a szüleink, és mi segíteni akarunk nekik.”
Mert bár a művészeknek most lehetetlen a szakmájukban dolgozni Ukrajnában – a színházak, az egyetemek és a szinkronstúdiók is rég leálltak –, a színészek nem unatkoznak: önkéntesként segítenek a civileknek és a hadseregnek. Ha kell, lövészárkokat ásnak a fronton, de legtöbbször takarítanak: a Kijev-környéki, lebombázott, már felszabadult városokban – Irpinyben, Bucsában, Hosztomelben, Makarivban, Borogyankában – segítenek eltakarítani a romokat. „Takarítunk az oroszok után. Minden utca, minden ház le van bombázva, és szörnyű látni, ahogy az idős emberek továbbra is ott vannak a házaik környékén – de azok már nem házak, csak romok. Betört ablakok, lerombolt lépcsőházak, minden romokban. Ha az adott Telegram-csoportban kiírják, hogy melyik városban van ránk szükség, egy óra alatt négy-ötszázan jelentkezünk, és indulunk takarítani. Abban bízunk, hogy amikor az emberek visszajönnek a lerombolt városaikba, egy kicsit könnyebb lesz nekik, ha legalább tiszta utcák várják őket.”
Julija előveszi a telefonját, hiszen folyamatosan fotóz és videóz: nemcsak azért, hogy megörökítse, ahogyan a vér és a téglák vöröse között váratlanul kisarjad egy sárga tavaszi virág, nem is csak azért, hogy dokumentáljon, de azért is, hogy a képeket bárkinek megmutathassa, aki nem hiszi el a valóságot az oroszok inváziójáról. A legtöbbször törmeléket és üvegszilánkokat takarítanak, de akad kép a telefonján emberi maradványokról is, Hosztomelből.
Tisztában vannak vele, hogy amit csinálnak, nemcsak lelkileg megterhelő, de veszélyes is, mert volt például, hogy egy park takarítása közben aknákat találtak. „De ha segítesz másokon, közben megpróbálsz nem gondolni erre.” Tovább pörgeti a képeket: „Ez egy nagymama és egy nagypapa háza volt”, mutatja a puszta falak között, a tető törmelékei közt kiégett ágyat és a kormos gyerekbicikliket. Máskor játszótér romjai láthatóak a háttérben; a fintoromat látva közli: „Gondolom, tudja, mi történt Bucsában. Ezek után egy játszótér lerombolása a legkevesebb.”
„Ez lett a mi valóságunk. A háború első heteiben még sokkban voltunk, nem tudtunk aludni, olvasni, bármit is csinálni, csak sírni voltunk képesek és a híreket olvasni, meg ráírni az összes ismerősünkre, hogy mi van velük, jól vannak-e. Nem tudtuk, mit csináljunk, hova rohanjunk; voltak, akik elmenekültek Kijevből, olyan helyekre, ahová azt gondolták, nem ér el a háború. De a háború mindenhová elér.
Sokan úgy gondolták, Kijev lesz a fő célpont, és inkább a környező kisvárosokba menekültek, például Bucsába. Nem tudták, hogy az egérfogóba sétálnak bele.
Julija Sapoval épp azt kezdi ecsetelni, hogy reméli, a háború hamarosan véget ér, különösen azért, mert ha Putyinnak sikerülne elfoglalnia Ukrajnát, nem hiszi, hogy megállna ott, amikor mindhárom színész telefonján egyszerre szólal meg a légiriadót jelző sziréna. Bár eljöttek Kijevből, a telefonos alkalmazás tovább működik a mobiljukon, egy ukránul beszélő női hang felszólítja őket, hogy induljanak el az óvóhelyre. Ahogyan ez odakint megtörténik napi 5–6 alkalommal. Most figyelmen kívül hagyhatják, de ahogy a telefonjuk képernyőjére pillantanak, mintha egy pillanatra az otthonlévő rokonaikat látnák rajta, nem a kék-sárga ikont.
„Tegnap francia bábszínészekkel zoomoltam, amikor megszólalt a sziréna. Amíg velük beszélgettem, lebombáztak egy emberekkel teli házat. Meg kellett értenünk, hogy a nap minden órájában és minden percében veszélyben van az életünk, el kellett fogadnunk, hogy bármelyik másodpercben meghalhatunk. De attól jobban félünk, hogy valamelyik családtagunk vagy barátunk fog meghalni.”
A társulat vezetője mint harcképes ukrán férfi, a fronton van. „Mi mindig küldjük neki a videóüzeneteket, hogy velünk minden rendben, megérkeztünk Magyarországra, vigyázzon magára. Ő meg csak arról beszél, hogy legyen jó az előadás, és játsszunk a lehető legjobban.” A színészek azt mondják, bár csaknem három hónap kihagyás után a szerdai előadás – A rút kiskacsa című Andersen-mesét adják elő szerdán délután 2-kor a Margitszigeten frissen nyílt Kristály Színtérben – olyan lesz, mint egy premier, de ilyen körülmények között is tudnak próbálni, attól sem félnek, hogy ne tudnának a játékra koncentrálni. „Legfeljebb attól félhetnénk, hogy ennyi idő alatt elfelejtettük, hogy is kell színpadra lépni” – nevet Julija, hozzátéve, a másik félelmük, hogy mennyire értetik majd meg magukat a magyar közönséggel – köztük az Oltalom Egyesület óvodásaival –, mindenesetre pár szót, például állatneveket próbálnak megtanulni magyarul is.
„Ez a missziónk. Reméltük, hogy ha eljövünk ide, valaki majd megkérdez minket a háborúról, és elmondhatjuk, mi a valóság. Tudjuk, hogy csak nagyon keveset tudunk tenni, de legalább annyit szeretnénk.”
A színész – aki hármójuk közül a legjobban tud angolul – nem kizárólag a negatívumokat látja meg. „Ma Ukrajnában nincsenek gazdagok és szegények, mind egy nagy család lettünk. Ez különböztet meg az oroszoktól: mi összefogunk, ez nemzeti tradíció, ez a vérünkben van. Mindig is így volt, de a háború óta még gondoskodóbbak lettünk egymással, és még több szeretettel állunk a többiekhez” – mondja Sapoval. Hozzáteszi: bár Ukrajnában mindig is rengetegen beszéltek oroszul, sőt kollégája, Marina But is oroszul beszél a férjével, ma már senki nem akar oroszul megszólalni.
Az orosz már a gyilkosok, a vér és a megszállás nyelve lett. Végre megszületett az ukrán nyelv: a gyerekeink már igazi ukrán hazafiak lesznek. Ezt meg is köszönhetnénk Putyinnak – de inkább nem fogjuk.
Úgy fogalmaz, bár Ukrajna a Szovjetunió felbomlása után megpróbált függetlenedni, de az orosz nyelvhasználat és az ukrán nyelvű kultúra hiánya miatt ez sosem sikerült teljesen, ám a Majdanon történt tüntetések után a helyzet végre megváltozott. „Visszatértünk a saját történelmünkhöz és kultúránkhoz, megszerettük az ukrán dalokat, az ukrán filmeket, és ez feldühítette az oroszokat, mert megértették, hogy elvesztettek bennünket. Az embert a kultúrája, a történelme és a nyelve teszi. A nyelv nagy erő: Mariupolban az emberek oroszul, nem ukránul beszélnek, és több ezrüket erőszakkal Oroszországba hurcolták.”
A saját nyelvet tartja Magyarország legnagyobb előnyének a magyar–szovjet történelmet tekintve is; ahogy mondja, Budapestre érve ha nem tudták volna is, rögtön észreveszik, hogy mi is megkaptuk a részünket az oroszokból, mert az épületeink összetéveszthetetlenek. Orbán és Putyin a háború óta sem sokat romlott viszonyáról ugyanakkor csak nemrég szereztek tudomást.
„Ahogy a buszon utaztunk Budapest felé, elolvastam a híreket arról, hogy Orbánnak esze ágában sincs megszüntetni a barátságát Putyinnal, és akkor felmerült bennem, hogy úristen, hová is megyünk mi?! Ráadásul a magyar határőrök is nagyon mérgesnek tűntek. De ma reggel láttam, hogy a magyar emberek kiállnak Ukrajnáért, még tüntetés is volt a háború ellen, és ez nagyon jó érzés. A miniszterelnök egy ember, a többiek pedig mások.”
Mint mondják, nemcsak a magyar, de minden Ukrajna melletti európai kiállás nagyon jól esik nekik, sőt beszélgetésünk közben úgy tűnik, mintha már az a puszta tény is meghatná őket, hogy valaki nem vonja kétségbe a szavaikat. „A világ minden tájáról kapunk támogatást, mert mindenki tudja, hogy ez nemcsak a mi háborúnk: most Ukrajna a pajzs, amely megvédi Európát az oroszoktól. De hiába kerestük meg az orosz színészeket, a Nemzetközi Bábművész-szövetség, az UNIMA orosz tagjait, onnan egyetlen választ sem kaptunk. Ők azt gondolják, nem az orosz, hanem a saját hadseregünk gyilkol bennünket, és ha képeket mutatunk nekik, akkor is azt mondják, nem hisznek nekünk. Persze, Putyin a legrosszabb, de számunkra az orosz emberek is azok, mert némák maradnak.”
Így egyetlen Oroszországban élő kollégával sem tartják a kapcsolatot; mariupoli színésznő barátjuk ugyan Moszkvában élt, miután férjhez ment egy oroszhoz, de ők a háború kitörésekor azonnal elhagyták Oroszországot – az édesapja viszont meghalt, mert orvosként jelen volt, amikor az oroszok lebombázták a mariupoli kórházat. Ahogy el szeretné hagyni Oroszországot Julija egy távolabbi rokona is, „de Putyin az ő életüket is tönkretette: hol várnának ma már tárt karokkal egy oroszt?” Egyébként is úgy gondolja, alapvetően persze nem a kiskatonákat, hanem Putyint kell okolni, „de mindenkinek megvan a maga választása. Bucsában nem Putyin volt az, aki kisgyerekeket és nőket erőszakolt és gyilkolt meg, hanem azok a katonák, akik úgy döntöttek, hogy ezt fogják tenni.”
A színész egyvalamit teljesen magabiztosan kijelent: „Biztos, hogy mi fogunk nyerni, a kérdés csak az, hogy mikor. És hogy hány gyereknek, nőnek, nagymamának és nagypapának kell meghalnia még addig.
Az oroszok félnek szembeszállni a mi hadseregünkkel, ezért inkább a gyerekeink és a nagymamáink ellen harcolnak.
Julija Sapoval még egyszer előveszi a telefonját, amikor csaknem 13 perc után ugyanaz az ukrán hang bemondja, hogy véget ért a légiriadó. Maximumra állítja a hangerőt, és megmutat egy videót, amin lapátokkal pakolják talicskákba az ezernyi kitört ablak szilánkjait. „Ez a hang az, ami reggeltől estig a fülünkben cseng” – mondja. De abban egyetértünk: még mindig sokkal jobb hang, mint a légiriadó újabb szirénájáé.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Józan László: „Azt gondoltam, mi nem fogjuk megtudni, mit jelent ez a rettegés”
