Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Négy Oscar-díjra jelölték, és minden esélylatolgatás szerint legalább egyet meg is kap a Vezess helyettem című film, amely Murakami Haruki egyik novellájára épít, de egészen különleges és mesteri világot teremt magának. És persze a nézőknek.
Egy lány, aki titokban beszökik titkos szerelmének házába, apró tárgyakat helyez el rejtett helyeken, átkutatja az egész szobáját, az ágyán fekszik, a pólóit szagolgatja, mert mindent tudni akar róla.
Nem csoda, hogy Hamagucsi Rjúszuke ezt a Murakami Haruki-novellát is beleszőtte Vezess helyettem című filmjébe, noha ez a történet nem a világhírű japán író azonos című elbeszélésében jelenik meg, hanem az azt tartalmazó kötet egy másik darabja (Seherezádé a címe). Ebben a másik novellában egy nő minden éjjel újabb és újabb történeteket mond el szeretőjének, köztük ezt is a lányról, aki mindennél jobban, mindennél pontosabban meg akarja ismerni a kiszemelt fiút, de erre enyhén szólva sem a legkézenfekvőbb módot választja.
Mert ilyen emberekről, ilyen kapcsolatokról szól az egész film: emberekről, akik nem akarják felfedni magukat senki más előtt; emberekről, akikben valamiért, mint egy fedővel szorosan lezárt kuktában, mégis forr belül a vágy, hogy megmutatkozzanak mások előtt, és előttük is megmutatkozzanak; emberekről, akik csak kerülőutakon, botlatóköveken és elsőre egybefüggőnek tűnő falakon keresztül jutnak végül mégis közel egymáshoz.
Ezek után az sem olyan meglepő, hogy Hamagucsi négy Oscar-díjra jelölt, Cannes-ban három díjat is elnyert filmjéhez épp Csehovot választotta harmadik forrásul a címadó novella és a Seherezádé mellett: a cselekmény egy színész-rendezőről szól, aki korábban maga is eljátszotta a Ványa bácsi címszerepét, most pedig ugyanezt a darabot megrendezni hívták meg Hirosima színházi fesztiváljára, így a filmben elhangzik a Ványa bácsi jó része is. Csehovnál pedig precízebben és érzékleteseben talán senki nem tudja ábrázolni az egymás mellett elbeszélő, az egymás lelkébe, szívébe vagy fejébe az utat sehogy sem találó embereket és az általuk belakott, sivár, reményvesztett világot.
Különös párosítás ez: Csehov, aki totális realizmussal ábrázolja a kommunikáció-képtelenséget és az eltékozolt életeket, és Murakami, akinek egész életművét áthatják a megfejthetetlen és nem is megfejtendő motívumok, novelláiban és regényeiben pedig mindenki valóságként fogadja el a valóságon túlit és az irreálist. De Hamagucsinál mindez összeér: neki csak az a fontos, hogy akárhogyan, akármilyen eszközökkel, de ábrázolni lehessen azt az izzást az emberek között, ami bármit felemészt, mégis teljesen láthatatlan.
A Vezess helyettem nem is ad mást, mint amit ígér: lassan, (többnyire) mégis jó ritmusban csordogáló, háromórás, melankolikus, csendes drámáról van szó:
olyan, mint egy fazék, amelyben még csak nem is gyöngyözik a víz, és csak akkor tűnik fel, hogy attól még forró, amikor gyanútlanul belenyúlunk.
A filmnek az a tétje, a szereplők képesek-e szembenézni a gyászukkal, a saját bűntudatukkal, féltékenységükkel, képesek-e elfogadni azokat az embereket, akiket szeretnek vagy szerettek, olyannak, amilyenek valójában, és ha nem, miért nem.
A sztori tulajdonképpen két részből áll: az elsőben, a „prológusban” a színész-rendező Kafuku úr, és felesége, Oto életét és személyes tragédiáit látjuk, a második valamivel később játszódik, amikor Kafuku rendezni megy a hirosimai színházba, ahol a helyi szabályok értelmében kineveznek mellé egy sofőrt, hogy onnantól ő vezesse Kafuku régi, imádott piros Saabját. Ez persze így elsőre nem hangzik valami hatalmas drámai fordulatnak, de egyrészt ezt a filmet korántsem a hatalmas, drámai fordulatok működtetik (bár a vége felé még egy ilyen is van benne), másrészt pedig a megértéshez hozzátartozik, hogy Kafuku esetében az autó tulajdonképpen önnön zárkózottságának szimbóluma: ott mindig egyedül lehet, csak a magnóval kell beszélgetnie, miközben a betanult szövegét mondja fel az esti előadások előtt. A piros Saab a saját nyugalmának védett tere – és most mégis be kell engednie maga mellé valakit, úgy praktikus, mint metaforikus értelemben. Ráadásul a színházi előadásában szerepel az a színész is, akiről tudja, hogy viszonya volt a feleségével; hozzá azért akarna közelebb jutni, hogy általa hátha jobban megérti mindazt a feleségéből, amire mindeddig képtelen volt.
A Vezess helyettem két síkon működik, és mindkettőn jól. Egyrészt a lassan kibontakozó sztori, vagyis inkább folyamat révén, amelyben a szereplők előállnak saját múltjuk sötét foltjaival, kifejtik a kétségeiket, és amennyire lehetséges, válaszokat is kapnak rájuk, még ha ez néha az is, hogy hiába szeretnénk, nem lehet választ kapni az élet minden nagy kérdésére. Például arra, mit érezzen az ember a szörnyeteg anyja iránt, hogyan nézzen szembe a bűntudattal, ha magát okolja valaki haláláért, vagy miért nem elég két ember mindig egymásnak, ha egyszer tényleg szeretik egymást.
A másik sík pedig a metaforák és az érzések, képi jelek szintjén működik. Szinte mindennek van egy elsődleges és egy másodlagos jelentése is: egy hosszú, megterhelő, egésznapos autóút az ország másik felébe, a kietlen, havas pusztaságba, egy ház romjai közé önmagán kívül kifejezi még azt is, ahogyan Kafuku és a sofőr fejben olyan mélyre hatolnak az elrontott múltjukba, amennyire csak lehetséges, és szembenéznek mindazzal, amit ott találnak. A színházi próba, amelyben a soknemzetiségű szereplőgárda japánul, kínaiul, koreaiul, angol tolmáccsal, sőt még koreai siket jelnyelven is kommunikál, illetve beszél el egymás mellett, egy extravagáns Csehov-feldolgozáson kívül persze egymás meg nem értésének is szimbóluma, de Hamagucsi még lelki alkatok lefestésére is a nyelv kérdését használja: mindennél pontosabb ítéletet mond az egyik szereplőről, hogy egy olyan nővel is lefekszik, akivel pedig semmilyen közös nyelvet nem beszélnek. Az pedig, hogy Kafuku egy előadáson keresztül beszélhet nyilván saját magáról, nem Ványa, hanem az ő elrontott életéről, szintén remekül ki tudja fejezni, hogyan távolítja el magától a saját életét, gondolatait, érzéseit az ember ahelyett, hogy egyenesen szembenézzen velük és elfogadja őket, de ugyanakkor annak is, hogy így vagy úgy, de végül mégis felszabadít, ha engedjük átmenni magunkat azon a rázós úton, ami önmagunk feltárásával jár.
Miközben, ahogy az Murakami szövegeire is jellemző, Hamagucsi filmje is tele van olyan képekkel, amelyeket nem lehet ilyen egyszerűen, szimbólumként lefordítani, mégis képesek hatni a nézőre, és valamiféle többletet adni a látottakhoz még akkor is, ha nem tudjuk megfogalmazni, mi az: ilyen például az, hogy a film jó része épp Hirosimában, a pusztítás szinonimájaként ismert helyen, egy a földről eltörölt városban játszódik; ilyen, amikor a sofőr egy szeméttelepre viszi el Kafukut „gyönyörködni” valamiféle kiállítás vagy múzeum helyett; és ilyen a jelnyelv használata is, amitől a film a szó szoros értelmében is máshogy tud szólni a nézőjéhez, mint ami megszokott. És mintha a színészek is mind jelnyelven beszélnének, ha nem is úgy, mint aki ténylegesen így kommunikál: egyik színész sem játszik nagy érzelmekkel, komoly gesztikulációval, Hamagucsi inkább abban bízik, hogy az akár rezzenéstelen arccal elmondott, komoly és mélyre ható monológok további jelzések nélkül is képesek átadni a megfelelő érzéseket.
A film talán egyetlen problémája, hogy nem mindenütt indokolja meg a háromórás hosszt, például a Csehov-szövegrészletekből jó húszpercnyit el lehetne engedni anélkül, hogy igazán csorbulna bármi. Ezt leszámítva Hamagucsi és írótársa, Oe Takamasa mesterien és nagyon szimpatikus szabadsággal írták meg a forgatókönyvet, amely alapvetően persze egyértelműen a Murakami-novellára támaszkodik, mégis pár alapeseményen kívül szinte mindent megváltoztat benne, ami lényeges, hogy egy nagyon is koherens, egységes és új művet hozzon létre, Csehovval, saját ötletekkel, minden lehetséges eszközzel.
Sokan a koreai Élősködők pár évvel ezelőtti meglepetéssikerét látják megismétlődni a Vezess helyettemben, hiszen valóban nagy ritkaság, hogy egy ázsiai filmet nemcsak a nemzetközi filmek, hanem a legjobb film kategóriájában – és még pár másikban – is jelöljenek az Oscar-díjra. De a két film között a kontinensen és a díjesélyen kívül sok közös nincs, de még a szintén pár éve kijött, szintén Murakami alapján készült Gyújtogatókkal is kevés a hasonlósága. Hamagucsi filmje egyszerre szokatlan és rendhagyó egzisztencialista filmdráma: egyrészt maguk a létkérdések, sorsdilemmák, amelyeket boncolgat, rendszeres témái a szerzői filmeknek, másrészt Hamagucsi mégis olyan filmnyelven, olyan gondolati keretezésben, olyan atmoszférával viszi mindezt vászonra, amire igenis kevés példa van a filmművészetben.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
