Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Okos és megrázó film a Legjobb tudomásom szerint: úgy beszél a szexuális erőszakról, ahogy más filmek nem, és olyan ügyesen vezeti végig a nézőt egy akadálypályán, hogy közben egyszer se bukjon el – és a végén annál nagyobbat essen.
Minek ment oda.
Az eredetileg egész más – politikai – témában használt áldozathibáztató szállóigét ma már a legelvetemültebb nőgyűlölőkön kívül senki nem használná egy nemi erőszak kapcsán, de ez nem jelenti azt, hogy alapvetően megváltozott a társadalom hozzáállása a nők elleni erőszakhoz.
Csak azt, hogy bővült az áldozathibáztatásra alkalmas szókészletünk.
Minek ivott annyit, illetve mit várt, ha annyit ivott, de legalábbis: ha egyszer annyit ivott, azért korántsem biztos, hogy tényleg olyan jól emlékszik arra, mi történt vele. Különben meg azért az is elképzelhető, hogy igazából ő is akarta, csak utólag megbánta, és így akarja hárítani a felelősséget. Vagy csak valamiért be akar sározni egy férfit. Egyébként az is gyanús, hogy nem minden részletet tudott pontosan felidézni, ez azért kétségessé teszi, hogy tényleg igazat mond-e. És amúgy miért várt napokat, mielőtt egyáltalán elment a rendőrségre? Ha tényleg akkora trauma volt, miért nem szólt rögtön? Ön persze sose mondana ilyeneket, sőt eszébe se jutna ilyesmi.
A Legjobb tudomásom szerint című magyar filmben épp az a legkülönlegesebb, hogy ezt sikerül megkérdőjeleznie minden egyes nézőjében. Tényleg nem kapaszkodna bele minden fűszálba, ami abból a lehetőségből nőtt ki, hogy hátha mégis minden rendben van a világban, és nem kell súlyos problémákkal foglalkoznia?
A Legjobb tudomásom szerint az ördög ügyvédje, ravaszul ráveszi a nézőt, hogy besétáljon a csapdájába, aztán nevetve rácsapja a vasfogakat a lábára.
Lőrincz Nándor és Nagy Bálint író-rendezőpáros első nagyjátékfilmje a nemi erőszakról szól, de nem abból az aspektusból, ahogy már sok más film is bemutatta: az alkotók nem azt választották a film központi témájául, mit jelent egy nőnek ez a trauma, hanem azt, milyen további traumák társulhatnak – és társulnak is jó eséllyel – hozzá később. Otthon a férjjel közös életben, ha kisarjad a bizalmatlanság. A rendőrségen, amikor újra meg újra el kell ismételnie részletekbe menően és naturálisan, hogy mi történt vele. Minden alkalommal, amikor nem hisznek neki.
Mert a film a mai Magyarországon játszódik, ami persze nem meglepő, de ez alapvetően meghatározza azt is, hogy miről szól, hogy miről szólhat. Ma egyre több film vagy sorozat készül ugyanis hasonló témákban, amelyekben szintén vannak rendőrségi vagy más hatóságnál játszódó jelenetek, és ahol a hivatalos személyek az utóbbi években folyamatosan csiszolt protokoll alapján a lehető legérzékenyebben, az újratraumatizálódás veszélyét ha csak lehet, elkerülve próbálják meg fájdalommentessé tenni az eljárást és előkeríteni az elkövetőt. De egy ilyen jelenet ebben a filmben pont annyira hatna sci-finek, mintha egy idegen civilizáció űrhajóján játszódna. Nem: itt az amúgy nagyon rokonszenvesnek tűnő elkövetővel jól láthatóan szimpatizáló férfi rendőr kérdezgeti a nőt, akinek fél méterre kell ülnie a támadójától. Itt ebben a témában teljesen felkészületlen, nyilván általános kiképzést kapott kisrendőr kérdezgeti az áldozatot a maga hétköznapi szókészletével. Itt még az apróságokban is magára hagyják az áldozatot, de még a hozzátartozóját is, ha mással nem, legalább az információk teljes megvonásával.
Itt a rendszer nem segítő kéz, amit meg lehet fogni, hanem kőfal, amin ha véresre vered az öklödet, talán át tudod törni.
Túl sok nőnek ismerős helyzetleírás ez – a film ugyanakkor mégsem pusztán azért érdekes, mert (a szó minden értelmében) rettentően hitelesnek tűnik. Hanem mert nagyon okosan, érthetően és átélhetően veszi végig az erőszak utáni helyzeteket, és mert nem elégszik meg csak a helyzetelemzéssel, hanem felvázol egy olyan párkapcsolati drámát is, amely még egy, a másikkal egyenrangú réteget ad a filmnek: ebben az erőszak „csak” egy olyan katalizátor, ami előhozza a pár két tagja között addig megbújó feszültségeket. Lőrincz Nándor és Nagy Bálint pedig mindehhez remekül kitalált szimbolikát használ: a sztori szerint a házaspár tagjai, Nóra és Dénes együtt nem képesek a gyereknemzésre, ezért épp egy örökbefogadási procedúra kellős közepén vannak. A film végére viszont már az válik a kérdéssé: lehetséges-e, hogy nem kizárólag anatómiailag képtelenek ketten együtt elérni, amire vágynak? Lehet-e, hogy nem csak a sejtjeik nem kompatibilisek egymással?
De a film szimbolikus rétege amúgy is végig erős: a főhősök piackutatóként dolgoznak, így a fókuszcsoportokon mintegy mellesleg elhangzó mondatokat – például férfi és női szerepekről – is lehet értelmezni a sztori tükrében, és az örökbefogadáshoz kötelező körök alatt elhangzó dolgok sem csak a gyerekvállalásra vonatkoznak, ahogy más, a szavakon túli jeleket is serényen használnak az alkotók, például a pár két tagjának hozzáállását a gyerekvállalás olyan praktikus kérdéseihez, mint a babakocsi-vásárlás vagy a gyerekszoba kialakítása. Ugyanakkor talán épp a film ennyire jól felépített intellektusa az, ami miatt érzelmileg kevésbé tud működni, na nem mintha a kettő feltétlenül ki kellene, hogy zárja egymást – mindenesetre a Legjobb tudomásom szerint agyban sokkal erősebben tud hatni, mint zsigerileg.
Ami nem azt jelenti, hogy úgy semleges maradna a néző, és ez elsősorban Hámori Gabriella minden közhelyet messziről kerülő, így mindvégig izgalmas, sokrétegű alakítása miatt van így. A színésznő játékáról sokat elmond, hogy sosem látni az ilyen szituációban leginkább kézenfekvőnek tűnő szituációban, zokogva: ha sír, azt is úgy játssza el, hogy legyen benne valami csavar, akár hátat fordítva a kamerának, némán, akár csak a tehetetlenség és a megalázottság miatt kicsordult könnycseppel. De Hámori pontosan tudja, hogy a könnyeknél sokkal többet tud mutatni eleinte akár a rendellenesnek tűnő némaságával, máskor pusztán néhány idegesen rángó arcizommal, és a szemeivel, amelyekben egyszerre van ott a düh, a rettegés, az eltökéltség a felejtésre és a kétségbeesés amiatt, hogy ez mégsem sikerül, miközben szinte remeg az egész teste attól a feszültségtől, ami a helyzet megoldhatatlansága miatt járja át végig.
Partnere, a főképp a kolozsvári színházban játszó Bodolai Balázs ezzel szemben inkább egy alapgesztusra – pontosabban egy alapgesztus hiányára – építi fel a figuráját: zárt és zárkózott személyiségű férfit játszik, aki nem engedi kiülni az arcára az érzelmeit, sőt, aki talán még azelőtt elfojtja azokat, mielőtt átfordulhatnának mimikába. Ez néha már-már egysíkúnak tűnik, de Bodolainak is megvannak a maga csúcspillanatai: amikor végül mégis árulkodóvá válik az arca, és megértjük, miért is nem akarta, hogy átlássunk rajta. Mert semmi olyan nem tükröződik a szemében, amit láttatni akarna magáról.
Ha a Legjobb tudomásom szerint is egyike lenne azoknak a nyugati filmeknek, amelyekben a fent sorolt módon érzékeny segítők állnak teljes bizalommal az áldozat mellé, alighanem rossz döntés lett volna az alkotóktól, hogy noha mindvégig nagyszerűen játszanak azzal, ahogyan Nóra környezetében mindenki elbizonytalanodik az újabb és újabb részletek felbukkanásakor, végül mégis tökéletesen egyértelművé teszik, mi is történt. De ebben a filmben, ebben a közegben, ebben az országban ez inkább olyan, mint egy pohár hideg víz egyenesen az arcba löttyintve. Akármit is gondolt a néző a történet valóságtartalmáról, és ezzel akarva-akaratlanul általában a nők elleni erőszak áldozatairól is, végül szembe kell néznie azzal, hogy mi is játszódott le valójában a fejében annak hatására, ahogyan az alkotók furfangosan végigvezették ezen a labirintuson. És végül minden ugyanarra a kérdésre fut ki:
egy kétségbeesett nő azt állítja, hogy megerőszakolták. Te elhitted? És miért nem?
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
