Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nem a féltékenységről szól A feleségem története című film a főszereplő Gijs Naber szerint. A holland színész a hvg.hu-nak mesélt az Enyedi Ildikóval való közös munkáról, a filmet ért negatív kritikákról, és arról, hogy mi a közös benne, illetve a vívódó, szerelmes-szenvedélyes Störr kapitányban.
hvg.hu: Úgy tűnik, mintha a karrierje elkezdett volna gravitálni a magyar filmipar felé: nem A feleségem története az első filmje, amelyet magyar rendezővel forgatott. Elvállalt egy szerepet Csoma Sándor 2019-es, Casting című rövidfilmjében is.
Gijs Naber: Igen, így alakult. Sándor felkért, hogy vegyek részt a diplomafilmjében, és nem teljesen tudom, hogy miként talált rám, de az biztos, hogy volt nála egy lap, rajta néhány európai színész nevével, és engem a fotó alapján keresett meg. Egy fotóval kezdődött minden.
hvg.hu: Abban a filmben egy dörzsölt pornófilm producert alakít, aki csapdába csal egy 18 éves, teljesen kiszolgáltatott lányt, hogy az levetkőzzön a kamera előtt. Ezek szerint a fizimiskája pont olyan, ahogy Csoma Sándor elképzeli egy pornóproducer megjelenését.
G. N.: Valószínűleg (nevet). Volt vele egy nagyon jó beszélgetésem arról, hogy mit szeretne a forgatókönyvből kihozni, majd mutatott néhány felvételt a korábbi munkáiból, és úgy voltam vele, hogy végül is miért ne vállaljam el? Nagyon érdekesnek találtam a sztorit, épp volt is időm erre a munkára, és egyébként is mindig jó móka fiatal, új emberekkel dolgozni. Enyedi Ildikó is így talált aztán rám, mert akkoriban Sándor tanítványa volt Ildikónak a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és Ildikó látta a rövidfilmben nyújtott alakításomat.
CASTING from filmfabriq on Vimeo.
hvg.hu: Olvasta A feleségem története alapjául szolgáló regényt?
G. N.: Igen, és nagyon szerettem. Tetszett, hogy itt van ez a nagy, önfejű férfi, aki szüntelenül próbál megszabadulni a saját rossz gondolataitól. Nyilván a könyv sokkal nagyobb ívű utazás, mint amennyit meg tud mutatni a film, de azt gondolom, hogy azért a regény lelke benne van a filmben is.
hvg.hu: Füst Milán könyvét a féltékenység regényének is szokták nevezni. Az ön számára miről szól ez a történet? Valóban a féltékenységről? Esetleg a férfilélekről, a hűtlenségről? Vagy valami mélyebb filozófiáról?
G. N.: Szerintem egyáltalán nem a féltékenységről szól. És még csak nem is feltétlenül a férfiről. Persze, nyilván a főszereplő Störr kapitány perspektívájából látjuk a dolgokat, de számomra ez a film inkább a kapcsolatról szól, és arról, hogy ki vagy te egy kapcsolatban, hogyan tudsz benne megküzdeni bizonyos démonokkal. Minden kapcsolatban vannak kételyek, és az ember időnként elgondolkodik arról, hogy az adott viszonyban ki is ő valójában.
Arról is szól, hogy a főszereplő férfi folyton ítélkezik magával szemben, és bár újra és újra talpra áll a mélypontokból, valami negatív élmény aztán megint kiüti, és kezdi az egészet elölről. Csetlik-botlik ez az ember az életben, egészen addig, míg rá nem jön, hogy nem kell mindent folyamatosan kontrollálnia, és elkezdi szemlélni magát. Rájön, hogy elég csak megélni az adott pillanatot, és csak megfigyelni, hogy mi fog történni ezután.
hvg.hu: Van önben bármi közös Störr kapitánnyal?
G. N.: Éppen ez: a pillanat megélésének mikéntjét én is keresem. Hogy ne mindig valamilyen cél lebegjen előttem, hanem tudjam megfigyelni azt, ami velem történik. Az ember lát maga előtt a horizonton egy pontot, egy célt, és az van benne, hogy oda el kell jutnia, ezért csak arra fókuszál, hogy mi van az út végén. Holott valójában az oda vezető ösvény sokkal fontosabb. Igaz a kapcsolataidra, a munkádra, a karrieredre, az ambícióidra, mindenre, hogy meg kell próbálni elengedni magad; maradj nyugton, és nézd meg, hogy mi történik.
hvg.hu: A 21. század emberének valószínűleg pont ez megy a legnehezebben.
G. N.: Igen, mert körülöttünk mindenhol állandóan mások fotóit látjuk, mert mindenki ismerőse mindenkinek, és folyton mások boldognak mondott életének eredményeivel szembesülünk. Ezért aztán senkit nem hagy nyugodni a kérdés, hogy „Ki a fene vagyok én?”, „Hogyan tudnék én is eljutni az életnek erre a szintjére?”, „Hogy tudnék én is ilyen nagyszerű karriert csinálni, ilyen nagyszerű párkapcsolatban élni és ilyen nagyszerű családot alapítani?”.
Tulajdonképpen ezért is szeretem, hogy A feleségem története egy régebbi korban játszódó kosztümös film, és emiatt nagyon csendes. Nagyon szeretem a lassúságát, a melankóliáját és a belőle fakadó nosztalgikus érzést is, hogy milyen is lehetett régen.
hvg.hu: Milyen volt együtt dolgozni Enyedi Ildikóval?
G. N.: Nagyon élveztem a vele való munkát. Ő nagyon együttérző, intelligens és precíz ember. A rendezése finom, minden részletre kiterjedő és nagyon érzékeny. Például én egy extrovertáltabb, szociálisabb ember vagyok, de ő ezt nem hagyta annyiban, és egyre mélyebben és mélyebben kutakodott bennem, míg meg nem találta azt a súlyosságot, ami kell a szerephez.
Nagyon türelmes rendező is. Valóban volt időnk kitalálni a kapcsolódást a kapitány és Lizzy között, megtalálni Léával (Léa Seydoux alakítja a női főszereplő Lizzyt – a szerk.) a megfelelő energiát és kémiát kettőnk között. Sokat beszélgettünk arról, hogy ki mit gondol a szerepről. A próbák ebben az esetben inkább a beszélgetésről szóltak, beszéltünk a magánéletünkről, a bizonytalanságainkról.
Ildikó nagyon pontos, ugyanakkor képes alaposan átgondolt, de az érzelmeitől, a pillanatnyi benyomásaitól nem független új döntéseket is hozni, mint például azt, hogy lecserélte a korábbi főszereplőjét rám. Már megvolt a színész Störr kapitány szerepére, már elkezdték a próbákat is, de mikor Ildikó megnézte Csoma Sándor diplomafilmjét, rájött, hogy inkább engem szeretne a kapitány hajóján látni. Az egészet elvitte egy új irányba, hogy engem bevegyen a csapatba. Ami persze nagyon izgalmas, de nagy feladat is volt, mert hirtelen, négy héttel a forgatás előtt kellett beugranom.
hvg.hu: Olvasta a kritikákat a filmről?
G. N.: Nem.
hvg.hu: De csak tudja, hogy miről szólnak. A Cannes-ban megjelent kritikákban például azt kifogásolták, hogy ahhoz képest, hogy milyen hosszú a film, viszonylag kevés dolog történik benne. A feleségem története nagyon esztétikus, de kissé üres bűnös élvezet, ami semmilyen szinten nem reflektál arra, hogy már a Me Too mozgalom utáni világban jött létre. (A hvg.hu kollégájának ezzel szemben kifejezetten tetszett Enyedi háromórás mozifilmje).
G. N.: Értem ezeket a kritikákat, de számomra a film máshogy csapódik le. Szerintem például teljesen más lenne ez a film, ha egy férfi rendezte volna. Az a tény, hogy Ildikó rendezte, és az ő perspektívájából látjuk ezt a történetet, lényegesen sokat nyom a latban. Ő nagyon okos nő, nagyon is tudja, mi zajlik a világban, és ezért gondolom azt, hogy ezek a kritikák tényleg arcon csapták őt, mert ha valaki itt Magyarországon igazán próbál harcolni az egyenlő jogokért, az pont Ildikó. Ő nagyon is kapcsolódik mindahhoz, ami most a világban történik.
hvg.hu: Persze, csak mégis arról van szó a regényben, és így a filmben is, hogy a főszereplő egy fehér férfi, aki birtokolja a feleségét, és nem tudja őt szabadon engedni. A kritikák szerint erre erősebben is lehetett volna reflektálni a filmben.
G. N.: Nem, egyáltalán nem arról szól ez a történet, hogy ez a férfi miként próbálja meg birtokolni a feleségét. Ez a film a két ember közötti kapcsolatról szól. A két emberről, akik próbálnak ugyan kapcsolódni egymáshoz, de nem tudják, hogyan csinálják. Szerintem semmi dolga nincs ennek a filmnek a fehér vagy a fekete férfiakkal, netán a fehér vagy a fekete nőkkel. Mindennel egyetértek, ami a Me Too kapcsán történik a világban, mert nagyon fontos, hogy mindenki tudja hallatni a hangját, és fontos megmutatni annyi embernek, amennyinek csak lehet, hogy mindenki egyenlő. Én ezzel teljesen egyetértek, de ennek a témának nem szabadna befolyásolnia téged, miközben nézed ezt a filmet, mert ez most másról szól. Ebben az esetben szerintem nem lenne szükségszerű, hogy ez a téma előjöjjön, mert akkor mindent ebből a szempontból kellene néznünk.
hvg.hu: Ön Hollandia egyik legkeresettebb színésze; a legjobb holland filmszínésznek járó díjat, az Arany Borjút kétszer is megkapta, és a dán színházi díjat, az Arlecchinót is megnyerte korábban. Hol érzi magát komfortosabban: a színpadon vagy a kamera előtt?
G. N.: Nem tudok preferenciasorrendet felállítani, számomra mindkettő ugyanolyan abban az értelemben, hogy az, amit én színészként beleteszek, nem változik. Mindkét esetben meg kell találnod, hogy mit szeretne tőled a rendező, és színészként hogyan bújhatsz bele a karaktered bőrébe. De amit igazán nagyon szerettem az Ildikóval való munkában, az éppen az volt, amire alapesetben nem igazán van idő egy film forgatásánál, csak a színházban: volt lehetőségünk együtt leásni a karakter mélyére.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Különleges, ismeretlen helyekre visz magával Enyedi Ildikó új filmje
