Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az olimpiának és a nyárnak is vége van, de bátor kiállásokkal, inspiráló történetekkel, kiváló színházi-és filmélményekkel feltöltve vághatunk bele az őszbe. Ez volt a hónap a hvg.hu Kult és Élet+Stílus rovatában.
Ezt a nyarat, ha akartuk, se tudtuk volna nem a mozgással összekötni valamiképpen. Alkalom adódott a passzív befogadásra: előbb a labdarúgó-Eb, majd a tokiói olimpia adott remek ürügyet a tévé előtti tespedésre, de persze sokan ezt az ürügyet a járvány által megteremtett körülményekben is megtalálták. Ennek számszerűsíthető következményei is voltak, például az, hogy a pandémia első évében minden harmadik ember meghízott. Így aztán kerestük a módját, hogy miként lehetne okosan mozgásra bírni saját magunkat – lehetőleg úgy, hogy közben ne szúrjunk ki magunkkal. Inspirációban pedig nem volt hiány: a 13 évesek könnyedségéből és a 46 évesek bátorságából is tudtunk meríteni. Szilágyi Árontól pedig megtanultuk, hogy mennyi mindenre jó egy vereség is.
Orbán Viktor is kapcsolódott a témához, igaz, kicsit más irányból: ő az olimpia farvizén fogalmazott meg egy elemzést és direktívát arról, hogy milyen is egy igazi férfi. Kicsit később pedig kiderült, hogy nemcsak a férfiideál, hanem a boldogság is foglalkoztatja, erre következtethetünk legalábbis abból, hogy a nyári olvasmánylistáján szerepel az Egy év a világ legboldogabb országában című könyv. A cím egyébként nem árul zsákbamacskát: a szerző a Dániában töltött egy évének a tapasztalatait írja meg egy roppant szórakoztató és tanulságos könyvben. Itt próbáltuk megfejteni, vajon mit tudhatnak a dánok, amit még a miniszterelnök is tudni akar.
Augusztusban még tiszta erőből nekifutottunk, hogy megragadjuk a nyarat és a szabadságot, és megpróbáltuk felvázolni mindennek a mozgatórugóit is. A nyaralást ugyanis – ahogyan azt az európai kultúrkörben képzeljük – lényegében a francia Riviérán találták fel, és a Côte D’Azur-höz mint a „nyaralás esszenciájához” mi, magyarok is tudunk kapcsolódni a magunk módján, például a szállóigévé vált Nekem a Balaton a Riviéra című dallal.
Vagy éppen egy balatoni bringakörrel, egyetlen nap alatt. Kipróbáltuk, teljesíthető-e ennyi idő alatt a 200 kilométeresnél hosszabb táv különösebb edzés nélkül, olcsó bringával, és hogy egyáltalán van-e bármi értelme, de készítettünk egy helyszíni riportot egy balatonboglári zimmer frei-ban a szállásadással ötven éve foglalkozó Csapó családdal. Ők azzal nyugtattak, hogy a nagy balatoni botrányok mind elmúlnak idővel és maradnak azok, akik szeretik a tavat. És szeretet, na meg elszántság kell egy másik nagy tavunkhoz is, a Tisza-tóhoz is, főleg annak vadonatúj, de máris őrülten népszerű kilátóihoz, amelyek kizárólag a vízről közelíthetőek meg.
A botrányos balettművész, a legnagyobb élő festő és a sivatagi költő a fővárosban
Augusztusban két, eddig példátlan esemény is történt: először érkezett Budapestre fellépni a balett „rosszfiúja”, Szergej Polunyin, aki a Margitszigeten többek között arról is mesélt nekünk, miért válik meg hírhedt Putyin-tetoválásától.
Először jött Magyarországra a ma élő legjelentősebb festőnek kikiáltott Gerhard Richter teljes, megdöbbentően szerteágazó életműve is: a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása nemcsak hatalmas dobás, de lenyűgöző is.
És szintén Magyarországra jött – bár nem először, és csak látogatóba – Barukh, a sivatagi magyar költő is, annak apropóján, hogy magánkiadásban megjelent első kötete. Külföldi újrakezdésről, közéleti és terápiás versírásról is beszélgettünk vele.
A nagyobb fesztiválok idén nyáron is elmaradtak ugyan, de a kisebbeken viszont végre együtt ünnepelhetett a közönség, a Fishing on Orfűn például fülig érő mosollyal, tábortűzzel és strasszkövekkel. De ünnepelt az Anima Sound System is, mégpedig egyik legfontosabb albumának, a Gipsy Sound Clash-nek a 21. évfordulóját, amelynek alkalmából átdolgozott és új számokkal rukkoltak elő. Az egyik új dalt a Romano Drom frontembere, Kovács Antal énekli, aki Prieger Zsolttal közösen mesélte el nekünk az újabb roma-magyar kulturális randevú történetét.
Apropó, ünnep: a korábbi amerikai elnök, Barack Obama augusztusban töltötte be a hatvanat, ebben a cikkben pedig összeszedtük, miért és hogyan lett belőle menő popkulturális ikon. Josephine Baker nem hatvan, hanem 115 évvel ezelőtt született, és már 1975-ben meghalt, de a szexszimbólumból lett kém és polgárjogi harcos csak most kap helyet a párizsi Panthéonban, a francia nemzet legnagyobbjai között. Kellett hozzá egy petíció, csaknem 40 ezer aláírás, és Emmanuel Macron köztársasági elnök rábólintása, ám most egy egész nemzet tiszteleg az énekesnő, táncosnő, előadóművész előtt.
Kétségbeesett tömegek
Ahhoz, hogy mi zajlott az elmúlt pár hétben Afganisztánban, adott esetben sokkal közelebb kerültünk az emberi sorsokon és megnyilvánulásokon keresztül, mint a külpolitika bugyrain át. Az ismerősen ismeretlen jövő elől menekülő kétségbeesett emberek tömegéből kiváltak olyan arcok, amelyek épp az elmúlt húsz évben váltak láthatóvá. Nők, akik olyan lehetőséget kaptak, ami elképzelhetetlen lett volna a tálibok 1996 és 2001 között tartó uralma alatt: csatlakoztak a katonasághoz, ott voltak a rendőrség kötelékében, politikai tisztségeket viseltek, részt vettek az olimpián, és világraszóló mérnöki sikereket értek el.
Most ismét azzal szembesülnek, hogy a biztonságuk, a jogaik és a lehetőségeik a tálibok engedélyétől függnek. Olyan feltételekkel élhetik csak az életüket, amely sokuk szerint alapjaiban kérdőjelezi meg a biztonságukat. Láttuk, hogy a világhírű filmrendező keresi kétségbeesetten a kiutat Kabul utcáin, és láttuk, ahogy az ismeretlen fiatal lány siratja és temeti a jövőjét a kamera – és a világ – nyilvánossága előtt. A műsorvezetőt, aki először történelmet írt azzal, hogy nőként kérdezett a képernyőn egy tálib vezetőt, majd elmenekült Afganisztánból, mert nőként és újságíróként duplán célpontnak számít. És láttuk annak a nőnek is a felfoghatatlan bátorságát, aki Afganisztán első női street art művészeként rajzolja meg a véleményét a nőket elnyomó országban. Samszia Hasszani a tálib megszállástól sem riadt vissza, pedig naponta teszi kockára az életét azzal, hogy egyáltalán kilép az utcára.
Pusztulás, pusztítás és őszinte tükör
A valóság persze nemcsak Afganisztánból adott néhány erős gyomrost. A görög tűzvész egyeseknek csak a vakációját szakította félbe, másoknak az életét törte ketté. Megint mások nem tudtak elmenekülni a lángok elől. A görög erdőtüzekről készült képek és videók nemcsak dokumentálták a katasztrófát, hanem illusztrációként is szolgálnak ahhoz a mind inkább kollektív érzéshez, hogy valami nincs rendben: hogy a tornádók, az árvizek, a hőhullámok, a járványok kibillentették a sarkából azt a világot, amit eddig ismertünk.
De tízezezer kilométerrel arrébb is zajlik a pusztítás. A Nagyi projekt című munkája után Borneó szigetén, a dzsungel mélyén forgatott dokumentumfilmet Révész Bálint, aki kinyomozta: az őslakosok földjén félig illegális fakitermelés folyik, és a fák egy részét pedig a tokiói olimpiához használták fel.
Írtunk arról a fesztiválról is, amely a béke szigetéből horrorhétvégévé vált. Az emberi ürülékben fetrengés még a legkisebb problémák közé tartozott a rengeteg nemi erőszak, a haláleset, a gyújtogatás, a rombolás és a fosztogatás árnyékában: ez lett ugyanis minden idők leghíresebb, a békét, a szeretetet és a boldogságot hirdető összejövetele, a Woodstock utódjából. Hogy miért alakulhatott így, azt mesterien mutatja be a Woodstock ’99 című dokumentumfilm.
A melegeket „kigyógyító”, úgynevezett reparatív terápia képviselőiről, az álpszichológia mögé bújó mozgalom hatásairól számos könyv és film született már az elmúlt években, Kristine Stolakis azonban arcot is adott a túlélőknek és az ilyen szervezetek korábbi, „exmeleg” vezetőinek a Pray Away című netflixes dokumentumfilmben. A rendező megmutatja, mi is a tétje annak, hogy az emberek képesek-e megbékélni azzal a gondolattal, hogy a szexuális orientáció nem megváltoztatható, hogy a melegség nem árt, a szeretetlenségbe viszont bele lehet pusztulni.
És ha már a valóságnál járunk: nemcsak a dokumentumfilmek, hanem a karikatúrák is tökéletesen alkalmasak arra, hogy kíméletlenül őszinte tükröt tartsanak elénk. Ebbe a tükörbe nézve pedig kicsit többet megtudtunk magunkról és a világról, amelyben élünk. Az Európai Karikatúradíj tízes shortlistjéből kiderül, mikén látták az elmúlt évünket Európa legjobb karikaturistái, akik egyben ismét csak igazolták, hogy humor nélkül nagy bajban lennénk.
A mozikba is visszatért az élet, többek között az Így vagy tökéletes című romantikus vígjátéknak köszönhetően, amelynek egyik főszereplőjével, Béres Mártával beszélgettünk, a színházi élet egyik legnagyobb dobását pedig Alföldi Róbert szállította Szegeden, a West Side Storyval, amelyről azt írtuk: a néhány túlzásnak ható rendezői ötlet mellett is átjön az előadás béke- és szeretetpárti, gyűlölködésellenes, sosem elcsépelt, sosem túlhangsúlyozható üzenete. A másik legnagyobb érdeklődést kiváltó produkció kétségtelenül az Alkalmáté Trupp utolsó előadása, a Jordán Adél volt, amely rengeteg humorral, mégis komolyan beszél útkeresésről, szerelemről, családról és boldogságról. Szép lezárása egy kitárulkozásra épülő, kivételes sorozatnak, amely egyben egy történelmi címlap megjelenését is magával hozta.
Őslakók, normális lakók, és akikre nem tud 18-as karikát tenni a kormány
Nem sokkal azután, hogy a Jordán Adél életéről készült darabban már megjelent a színésznő és Székely Kriszta kapcsolata, közösen adtak interjút az Elle magazinnak. Mint elmondták, sokat beszélgettek róla, hogy hogyan védjék meg magukat úgy, hogy közben kiállnak a szeretet és a szabadság mellett, ebből lett az interjú és a forradalminak ható címlapfotó, amelyről az Elle főszerkesztője elmondta: meg sem fordult a fejükben, hogy a homofóbtörvény miatt ne készítsék el.
És nemigen ijedt meg a törvénytől a nálunk versenyző Sebastian Vettel és Lewis Hamilton sem. A két Forma–1-es világbajnok a kormány ellenében állt ki a melegjogok mellett, de hiába hőbörgött egy sort a Fidesz, valójában tudták, hogy ide édeskevés lesz a brüsszelezés.
Az augusztust úgy zártuk, hogy nem tűnt el a szivárványos zászló arról a házról sem, ahol a Humen melegmagazin is működik, és ahol a ház „őslakói” és „normális lakói” vitatkoztak egy sort arról, hogy hogyan is kellene egymás mellett élnünk. Úgy tűnik, ennek a módját még jó sokáig keresni fogjuk.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
