hvg.hu: 2015-ben búcsúzott el a rajongóktól a Heaven Street Seven. Akkor azt mondtad, hogy kreatívan már nem tudtok együttműködni, „minden megtörtént, ami megtörténhetett, s hogy ebben a formában mindent elmondtunk, megírtunk és eljátszottunk”. Most már van egy hatéves rálátásod erre az egészre, jó döntés volt véget vetni a zenekar működésének?

Szűcs Krisztián: Az biztos, hogy most, amikor összejöttünk, és elővettük a dalokat, jól esett együtt játszani. Szerintem, ehhez kellett a feloszlás. Én elég sok mindent csinálgattam már akkor is a zenekar mellett, azóta is csinálgatok, nyilván, most több időm jut ezekre. Az elmúlt 5-8 évben szerintem egyébként is elakadt valami a 90-es évekbeli értelemben vett alternatív zenekaroknál, amilyen mondjuk a HS7 is. Volt valami elbizonytalanodás. Úgyhogy, ha nem oszlottunk volna fel, nem is tudom, milyen lett volna az elmúlt öt év. Nem vagyok biztos, hogy olyan nagyon jó. Szóval, én nem bántam meg, hogy megszűnt a HS7.

hvg.hu: A HS7 mennyire volt a te saját projekted, és mennyire szóltak bele a többiek a dalokba, a működésbe?

Sz. K.: A dalok túlnyomó többségét én írtam, a szövegeket is. De volt másnak is szövege, és többnyire közösen találtuk ki a hangszereléseket. Én úgy tudok jól működni, hogy kitalálom a zenét, a dallamot, a szöveget, amit, ha van zenekar, azzal összerakunk. Ha nincs, csak a stúdió-software, akkor az ahhoz értő emberrel véglegesítjük. Vannak olyan szerzők, akik mondjuk a gitáros ötleteiből tudnak tök jó dalokat írni. Ilyen is volt a HS7 történetében, de nálunk nem ez volt a jellemző. Én gyerekkoromtól kezdve azt csináltam, hogy otthon pötyögtem a zongorán, meg gitáron, és megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehet végleges formában az adott szám. Ez a mai napig is így van. Most is van 6-7 új dalom a Szűcs nevű projektemmel, amelyek majd őszre készülnek el. Olyan, mintha kicsit visszamentem volna a gyerekkoromba, mindent kitalálok, és amit ezekből nem tudok megvalósítani, abban segít a kiváló zenész és producer, Ligeti Gyuri barátom.

Túry Gergely

hvg.hu: Azért is kérdeztem, mert a sok különböző projekted (Rühös Foxi, Szűcsinger, NAZA, Budapest Bár) után épp a Szűcs az, amelyik feltűnően idézi a HS7 világát.

Sz. K.: A többi formációban valószínűleg volt egy olyan hozzáállásom, hogy az ne olyan legyen, mint ami addig például a HS7 volt. Most meg lehet, hogy már ez nincs. Nem tudom. Írtam dalokat, majd azokat a hangszereléseket, amelyek a fejemben voltak, feljátszottam, vagy más zenészek feljátszották nekem, és ez lett belőle. Lehet, hogy ez most tényleg ilyen.

hvg.hu: Az biztos, hogy a Rühös Foxi, a Szűcsinger, a NAZA vagy most a Szűcs jóval kisebb lélegzetű dolgok, mint a HS7, a Budapest Bár pedig teljesen más jellegű. Tényleg nem hiányzott a nagyszínpad? Az igazi rock and roll? A tízezres közönség?

Sz. K.: Van, hogy Szálinger Balázzsal 38 ember előtt játszunk (Szűcsinger néven – a szerk.), és van olyan, hogy a Budapest Bárral ötezer ember előtt lépünk fel. Mindenféle élmények érnek ilyen szempontból. De mindenképpen várom a 25 éves HS7 jubileumot.

hvg.hu: Illetve most már, a koronavírus miatti csúszás okán 26.

Sz. K.: Igen. Én amúgy eleve, már tavalyelőtt azt mondtam, hogy legyen inkább 26. Tehát, hogy ne pont 25. Már csak azért is, mert az én egyik hazai nagy kedvenc előképemnek, a KFT-nek is 29 éves születésnapi koncertje volt. Gondoltam, hogy nekünk se legyen már 25, az olyan snassz!

hvg.hu: Ezt akkor a kedvedért elintézte a vírus. Viszont azt már a tavalyi, majdnem megvalósult koncertek előtt mondtad, hogy tök jó egy ilyen egyszeri vagy kétszeri visszatérő koncert, mert nincs nagy befeszülés, nincs nagy tét, csak egy jó buli. Biztos, hogy nincs tétje egy olyan koncertnek, amit ennyien várnak, amit pont, mivel nem megismételhető, nem lehet elszúrni?

Sz. K.: Ezért próbálunk... De egy ilyen koncertnek az a lényege, hogy azokat a dalokat, amelyeket sokan szeretnek, úgy ahogy megismerték az emberek, eljátsszuk. Nem kell újra gondolni, megpróbálni máshogy játszani. Ha jók a dalok, akkor mindenki elégedett lesz. Ennél nagyobb okosságot nem tudok mondani.

hvg.hu: Sok év kihagyás után a második zenekari próba után beszélgetünk. Mennyire vannak a kezetekben a dalok? Mindenki emlékszik még, hogy kell játszani őket?

Sz. K.: Tavaly azért volt egy kis szántás, mert már elővettük őket öt év után. Akkor kicsit döcögősebb volt, most egész jól ment a próba. 10-15 dalt már lenyomtunk, van, amit háromszor, van, amit hatszor. Össze fog ez állni szépen.

Túry Gergely

hvg.hu: Alternatívnak mondtad a HS7 stílusát, de igazából azért mindig nehéz volt besorolni. Volt olyan dal, például a Krézi srác, amelyet a mainstream popot sugárzó nagy kereskedelmi rádiók is játszottak. Hova sorolod a zenekart? Vagy igaza van Menyhárt Jenőnek, hogy „minden egyformán popzene”?

Sz. K.: Ez a kérdés mindig felmerült, és mi mindig azt mondtuk, hogy nem vagyunk alternatív zenekar, mi popzenekar vagyunk. Ezt gondolom most is. Működésünket tekintve viszont abban a világban mozogtunk, amelyre azt szokták mondani, hogy alternatív. De mi az, hogy alternatív? Már megint ott vagyunk, mint 15 évvel ezelőtt. Ha a magyar hagyományt nézzük, akkor az URH, az Európa Kiadó, vagy mondjuk a Sexepil volt az alternatív zenekar a 80-as években. De az akkor olyan helyzet volt, amelyben volt egy ellenállás, egy szabadságfelfogás, meg közben az is, hogy nem volt pénzük jó erősítőkre, hangszerekre. Egyszerre volt ezekben valami bájos bénaság, és egy partizán attitűd, súlyos jelentéstartalmakkal. Amikor mi indultunk, már teljesen más volt a szituáció, de a fejekben az volt, hogy a Kispál, a Quimby és mi is ezeknek a kvázi folytatásai vagyunk. Erről mindig órákat lehet beszélni, aminek a végén semmilyen konklúzió nincs. Szerintem, tök mindegy. Nyilván nem vagyunk egy TNT vagy Wellhello, de van egy közeg, idősebbek is, fiatalok is, akik szeretik a zenénket. Mondjuk azt, hogy a Heaven

egy univerzálisan alternatív zenekar.

hvg.hu: Ennek az univerzálisan alternatív vonalnak vannak mai követői?

Sz. K.: Biztos, hiszen van egy csomó fiatal zenekar. De ma már átalakult világ, bejött az internet, hogy mást ne mondjak. A 2000-es évek elején a hiphopszerű dolgok beúszása a szcénába is jól megkevert mindent. Igazából már nemigen lehet olyat mondani, hogy mi a zenében ma a mainstream, azt sem, hogy mi a progresszív korszellem. Egyfajta minden mindegy attitűd van. Ami biztosan van, az a semmitmondás kultúrája, a Coelho-pop, ami azért széles körben mérgező métely mostanában. Kíváncsi vagyok egyébként, hogy most, a másfél év leállás után hogyan fog újra működésbe lendülni a hazai popzene. Biztosan nem ott fog folytatódni, mint előtte. Nekem van egy olyan érzésem, hogy az óriás húsfesztiválok (amelyek nem annyira a zenéről szólnak, hanem a vidámparkról, vízicsúszdáról, meg mindenről, amibe időnként becsúszik valami koncert is) helyett inkább a kisebb léptékű, barátságosabb rendezvények kerülnek majd előtérbe. De nem tudom, meglátjuk. És egészen máshogy indulnak a mai zenekarok, mint mi annak idején. Nekem az volt, hogy meghallottam a Beatlest, és eldöntöttem, hogy én ilyet akarok csinálni. Nem volt ehhez semmim, se tudásom, se hangszerem, de ezt akartam csinálni. Ma már a kezdő zenekarok is kiválóan szólnak, jó hangszerekkel kezdenek, klipeket csinálnak, kitalálják, hogy juttatják el a dolgaikat az emberekhez, még azt is kitalálják, hogy nézzenek ki, stb. Mindezt már az indulásnál.

Túry Gergely

hvg.hu: És ez jó vagy rossz?

Sz. K.: Nem tudom, hogy jó vagy rossz. Más. Amikor mi, tinédzserként elkezdtünk zenélni, minimális lehetőségeink voltak. Szereztünk valami gitárt, és nyomtuk. Szó nem volt arról, hogy mondjuk létezik bármilyen médium, amely ezzel foglalkozik. Nyilván, ugyanabban az időben, mondjuk Németországban is egészen máshogy indultak neki a fiatalok, mint mi itthon, mert ők látták, hogy működik a popbiznisz. Nálunk nem is létezett olyan akkor, hogy popbiznisz.

A 90-es években induló zenekaroknak ez egyfajta hendikepje volt, és az is adta ezeknek a szexepiljét, hogy mennyire leszarják, hogy néznek ki, mennyire nem tudnak hangszeren játszani, mennyire rosszul szólnak. Volt egyfajta barkács-jellege az egésznek. 

Ma már e szempontból egészen mások a lehetőségek. És az interneten az első pillanattól megjelennek fotók, klipek. Amikor mi kezdtünk, lehet, hogy eltelt három év, mire az első újságban megjelent rólunk valami. Nem volt szükség zenekari fotókra. Viszont akkoriban voltak kis klubok, helyek, ahol tudtunk koncertezni. Most ilyen alig van. Mára szétcsúszott teljesen a klubélet, és erre még rájött a pandémia. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből ősztől. Annyi előnye lehetett a mi hendikepünknek, hogy kénytelenek voltunk a zenére koncentrálni, mert az volt az egyetlen, ami miatt jobbak lehettünk, mint mások, ha jó zenét csináltunk. Ma már nem biztos, hogy erre szükség van. De azért csak igaz ma is az, hogy vannak jó számok meg szar számok, nem?

hvg.hu: A HS7 zenei előképe egyrészt mindenképp a brit gitárpop, de miután magyarul kezdtetek dalokat írni, a másik jellegzetessége a sanzonos, kuplés világ volt. Ez honnan jött?

Sz. K.: Amellett, hogy elkapott a Beatles-őrület, meg a Cure, Smiths satöbbi őrület, mindig is bírtam a kuplékat, sanzonokat. Még Paudits Bélát is bírtam! Postásy Juli és Dévényi Ádám Nincs kegyelem című 1986-os lemeze, amelyben egy csomó régi kuplét énekeltek egy fura szinti-hangzással, számomra meghatározó élmény. Nagyanyámnál Jávor Pál, Karády Katalin szólt állandóan, apám Edith Piafot hallgatott, a tévében, az Önök kértékben is voltak ilyesmi dalok. Valahogy megragadt bennem ez a világ. Az első két és fél albumunk még angolul készült, mert azt gondoltuk, hogy nyilván hamarosan a Wembleyben fogunk fellépni, de miután ez nem jött össze, rájöttünk, hogy itthon jobb lesz, ha az anyanyelvünkön szólalunk meg. És én éreztem, hogy ha magyarul éneklünk, akkor érdemes behozni ezt a sanzonos világot. Nem minden dalunkra volt ez persze jellemző, de sokra igen. A legismertebb slágereinkre (Hol van az a krézi srác, Dél-Amerika) például biztosan igen.

hvg.hu: Ez a két szám még a kereskedelmi rádiók műsorába is bekerült annak idején. Igaz, hogy kvázi véletlenül készültek ezek a dalok?

Sz. K.: Gyakorlatilag már készen voltunk a 2000-es Cukor című albumunk felvételeivel, amikor mondtam, hogy volna még egy ilyen, vegyük fel. Ez volt a „krézi srác”, az első olyan dal egyébként, amelyet a stúdió-szoftverrel rakosgattunk össze. Ez akkor újdonság volt, mert addig a stúdióban is mindent egyszerre vettünk fel. A Dél-Amerika és az utolsó lemezünkön a Nem elég is úgy születetett, hogy gyakorlatilag már kész volt minden felvétel, amikor még előálltam, hogy vegyünk már fel még gyorsan, mintegy mellékesen valamit.

hvg.hu: Elnyertétek 2006-ban az – EU, a MIDEM és az MTV Europe közös – European Border Breakers Award (EBBA) nevű különdíjat, 1999-ben felléptetek a Kisstadionban az R.E.M. előtt, nemzetközi turnékon vettetek részt, többek között a The Church nevű ausztrál együttessel közösen. Mit tartasz a HS7 történetében a legfontosabb pillanatnak?

Sz. K.: Az EBBA-díjat az unióhoz 2004-ben csatlakozó országokból beküldött 5-600 előadó közül kaptuk meg mi, Cannes-ban vettük át. Kimentünk a tengerpartra, a menedzserünk szerzett vagy harminc üveg bort, majd nem történt semmi, és hazajöttünk. Lehet, hogy ennél azért többet ki lehetett volna hozni ebből a helyzetből… A Church-csel a turné viszont jó élmény volt, egy csomó helyen játszottunk, sok száz ember előtt Európában. És úgy tűnt, hogy megálljuk a helyünket a helyi közönségek előtt, akik alapvetően a Church miatt jöttek.

Túry Gergely

hvg.hu: Milyen volt a találkozás az R.E.M. tagjaival?

Sz. K.: Leginkább vicces. Kértek tőlünk lemezt, de az nem volt nálunk. Valaki szerzett gyorsan valahonnan egyet, amit odaadtunk Mike Mills basszusgitárosnak. És akkor jött Michael Stipe, hogy ő is kér. Mi meg mondtuk, hogy nincs több, ez az egy volt. Nem voltunk nagyon jók az önmenedzselésben. Még arra emlékszem, hogy Peter Buck gitáros négykézláb odamászott Cibához (Balczer Gábor a HS7 gitárosa 1996–2004-ig – a szerk.), miközben játszottunk, hogy megszemlélje az effektpedáljait. Nem semmi látvány volt.

hvg.hu: A Kispál és a Quimby mellett sokan nem figyeltek eléggé a HS7-re, nem ez jutott eszébe az embernek először, ha a kedvenceiket kellett felsorolni. Jó, jó, tudták, hogy van ilyen, meg jó kis zenekar ez, de sokan, csak, amikor 2015-ben megszűnt a HS7, akkor döbbentek rá, hogy ez mennyire fog hiányozni. Amikor ilyeneket mondanak, az jó vagy rossz érzés nektek?

Sz. K.: Na, ezért oszlottunk fel! Mi voltunk a csendes patak… Ez egyébként valószínűleg elsősorban az én hibám. Képtelen voltam arra, hogy valami egyértelműen beazonosítható fazon legyek. Hogy én legyek az alter szemüveges értelmiségi művész vagy a kemény srác vagy akármi. Pedig a popzene arról is szól, hogy az előadó egy életben felvett szerepet közvetít a közönsége felé. Ez persze jó, ha hiteles. Engem viszont nem érdekelt soha az azonosulás és hogy mindig benne legyek valamilyen szerepben. Sőt, inkább ennek az ellenkezőjét próbáltam mindig is csinálni. Lehet, hogy ez hiányzott ahhoz, hogy még három egységgel ismertebbek legyünk. De én inkább annak örülök, hogy a dalaink 50-60 százaléka ma is működik.

Túry Gergely

hvg.hu: Tavaly az volt, hogy lesz a 25. születésnapra két koncert, konkrétan a Budapest Parkban és a Fishing on Orfűn, és ennyi. Most is az van, hogy a 26. évre lesz két koncert és semmi más?

Sz. K.: Igen. Annyi a különbség, hogy most, reméljük, meg is lesz ez a két buli.

hvg.hu: Most, hogy összejöttetek, nem robbannak a kreatív energiák, és születnek új dalok?

Sz. K.: Most egyelőre abban éljük ki a kreatív energiáinkat, hogy rájöjjünk, hogy vannak a dalok.

hvg.hu: Mit lehet tudni a koncert műsorról?

Sz. K.: Három hete még azt sem tudtuk, hogy lehet-e majd koncertezni. Úgyhogy egyelőre alakul a műsor. Van nyilván egy csomó dal, amit mindenképp játszanunk kell, mert kötelező. Vannak olyanok, amelyeket mi szeretünk, de nem feltétlenül nagy slágerek, ilyenek is lesznek. Még gondolkodunk, hogy miket rakjunk be, miket hagyjunk ki, milyen legyen az íve az egésznek. Elég sok olyan számot ki kell dobnunk, amit pedig szívesen eljátszanánk. Arra azonban rájöttünk a 25 év alatt, hogy két és fél óránál hosszabb koncertet nem szabad csinálni, mert nem lehet befogadni. Most van egy hosszú dallistánk, ami már tavaly kialakult, ebből már csak 8-10 számot kell lehúzni.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: