Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A legkevesebb és a legfontosabb most, hogy lehetőleg mindenki otthon maradjon. Ebből viszont az is következik, hogy koronavírus-járvány szorításában kénytelenek vagyunk felfedezni és újra értelmezni az otthoni tevékenységeinket. A sorozatnézés szerencsére és egyelőre biztos pontnak tűnik ebben a nagy bizonytalanságban is. Ez itt a hvg.hu személyes ajánlója vészterhes és kevésbé vészterhes időkre.
Ez így nem OK – I Am Not Okay with This
Az úgy szokott lenni, hogy ha nagyon bejön egy sorozat, és annak szerzője tartogat még hasonló stílusú, világképű művet, akkor abból is gyorsan elkészül a következő produkció is. Márpedig a Charles S. Forman képregényéből készült, Jonathan Entwistle által rendezett 2018-ban bemutatott The End of the F***ing World nagyon bejött a Netflixnek, és Formannak volt még hasonló alternatív, az elcseszett tinivilágot bemutató képregénye, hát Entwistle is újra lehetőséget kapott.
Tuti volt a célcsoport, csak megfelelő minőségben, jó színészekkel kellett elkészíteni az új szériát. Az alap ugyanaz itt is: két, saját magával kibékülni nem tudó, egyszerre a kortársi tömegben eltűnni akaró, de azért önmagát is adni akaró, KDNP-negatív családi háttérrel rendelkező pattanásos, testképzavaros tizenéves vergődése a kegyetlen iskolai és kisvárosi környezetben. Eddig, mondjuk lehetne egy unalmas tinisorozat is, de Forman természetesen most is beletesz egy kis csavart a dologba, a főszereplő lány rendelkezik valamilyen telekinetikus energiával, amit nem is tud irányítani, mondjuk úgy, ha dühös, akkor jó, ha nincs senki a közelében.
Amiért a sorozatot érdemes elkezdeni (és aztán nehéz is abbahagyni), az az, hogy tele van humorral, nagyon erős most is a rendező atmoszférateremtő képessége, és a két főszereplő, a Sydneyt alakító Sophia Lillis (Az, Éles tárgyak) és a csetlő-botló különc Stanleyt alakító Wyatt Oleff (Az) zsenális játéka. És persze, eszünkbe juthat a The End of the F***ing World mellett a Stranger Things vagy akár a Stephen King Carrie-je is (erre erős képi utalások is vannak), de miért is lenne ez baj? Egy szórakoztató, izgalmas, kicsit misztikus vonallal felturbózott felnövéstörténet ez, amelyben soha nem tudni, mi fog történni. Mondjuk, annyit sejtünk, hogy semmi jó. – B. I.
(Netflix)
Bezzegszülők
A karanténban összezárt családok számára azért van némi rizikója, hogy belekezdjenek a Bezzegszülőkbe, mert ha valaki nem veszi a gyereknevelés árnyoldalait bemutató fekete humorát, lehet, hogy depresszióba esik: mi lesz itt még hetekig? A családsorozatoknak van hagyománya A rém rendes családtól a Modern családig, lehetett röhögni a nevelési helyzeteken. De most egy teljesen normális angol családot látunk, egy 4 és egy 8 éves forma gyerekkel, ahol az apa (Martin Freeman) és az anya (Daisy Haggard) nagyon nehezen tudják összeegyeztetni a „tökéletes szülőséget” a munkával, hitelekkel, és az ő kapcsolatukkal. Mindent megadnának és mindent meg is tesznek a gyerekeikért, ugyanakkor néha a pokolba is kívánják őket. „Az életemet adnám a kölykökért, de néha meg tudnám ölni őket” – fakad ki Paul egy este, amikor már teljesen kikészül attól, hogy nem akarnak elaludni a kicsik, és zajonganak, miközben neki készülnie kéne valami munkával másnapra. Erre Ally látszólag komolyan megjegyzi, „nehéz eldönteni, melyik paplannal kéne őket megfojtani”. De jön rögtön a válasz: „A tigrisessel, mert az vastagabb.”
A sorozat úgy szól a HŐS, a gyerekeikért az életüket áldozó szülőkről, hogy – mivel ezt alaposan túltolják az alkotók – jót nevetjük közben a csetlés-botlásukon, s persze közben saját magunk szülői bénázásain is. A gyerekek ugyanis egyáltalán nem „Dennis, a komisz”-típusú rosszcsontok, csak nem tudnak elaludni, félnek a tűztől, a betörőtől, időnként elesnek a lépcsőn, stb. Mindezt persze iszonyú tragédiaként élik meg a szülők, ráadásul a külvilág felé minden erejükkel mutatni szeretnék, hogy ők egy mintacsalád, és ezzel újabb bonyodalmakba keverednek, persze. A történetben feltűnő nagyszülők pedig csak tetézik a bajt – szerencsére. Mert nézőként jókat röhögünk a vicces párbeszédeken, a nagyon laza nagypapa „életmódtanácsain”, a váratlan gyermeki megjegyzéseken. – B. I.
(HBO)
Colectiv
Alexander Nanau Emmy-díjas rendező filmje, a Colectiv már debütált Magyarországon, tavaly a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon elnyerte a nemzetközi közönségdíjat. Most azonban megérkezett az HBO Go-ra is, és nem kérdés, hogy látni kell. 2015 októberének végén tűz ütött ki a bukaresti Colectiv nevű szórakozóhelyen, 27 fiatal azonnal meghalt, és majdnem kétszázan megsérültek. Hamar kiderült, hogy a hely egyáltalán nem tartotta be a tűzvédelmi előírásokat, a beengedhető emberek számával is trükköztek, így működési engedélyt sem lett volna szabad kapniuk.
Az esetet követően tömegek vonultak utcára, Victor Ponta miniszterelnök kormányával együtt lemondott, a következő néhány hónapban pedig további 37 égési sérült halt meg a kórházban. Alexander Nanau rendező onnan indítja el a filmjét, hogy a Gazeta Sporturilor nevű sportújság (!) egy apró oknyomozó csapata – Cătălin Tolontan tényfeltáró újságíró vezetésével – elhatározza, hogy felderíti az ügyet.
A fiatalok nagy része ugyanis jó eséllyel túlélte volna a sérülést, csakhogy a kormánybarát Hexi Pharma nevű cég évek óta tízszeresére higított fertőtlenítőszerrel látta el a kórházakat Románia szerte, és mivel azok semmit nem értek, a sérültek végül a fertőzésekbe haltak bele. Itt még azonban korántsem ért véget a történet. Bár a Hexi Pharma tulajdonosa öngyilkos lett, Tolontan és kollégái újabb és újabb forrásokat gyűjtve ástak a mélyére a velejéig rothadt román egészségügynek, amellyel már a következő egészségügyi miniszter próbálta felvenni a kesztyűt. A Colectiv brutálisan erős dokumentumfilm a tragédia utóéletéről és megrázó látlelet arról, hogy milyen árat is kell fizetnünk a korrupció miatt. – Cz. F.
(HBO)
Briliáns barátnőm
Ha valami igazán passzol egy olyan lelassult, befelé forduló időszakhoz, mint amilyet a mostani, önkéntes karanténokat követelő járvány kényszerített ki, az a Briliáns barátnőm. Elena Ferrante Nápolyi regényeinek adaptációja azért zseniális, mert olyan, mint a jó könyvek is általában: a cselekményen túl is ad valamit. Ez pedig a legtöbb sorozatról nem mondható el.
Saverio Costanzo rendezése lelkileg is megdolgozza – leginkább megszépíti – az embert, miközben itt minden részlet külön jelentéssel bír. A képek (megidézve az olasz neorealista filmeket, majd a 60-as évek művészfilmjeit), a rendkívül autentikus arcok, tekintetek, a nápolyi dialektus, a zene lényegében tesz hozzá a sorozathoz, ezek az egyes elemek akkor is mozgatják bennünk a történetet, ha az események éppen visszafogottabban alakulnak.
A februárban bemutatott 2. évad a nápolyi nyomornegyedből kitörni vágyó két lány, Elena (Margherita Mazzucco) és Lila (Gaia Girace) barátságának alakulását fűzi tovább. Eltérő lehetőségeik vannak a kitörésre, Elena továbbtanulhat, Lila viszont rosszul kalkulált, és benne ragadt egy erőszakos házasságban a maffiózó Stefanóval. A nővé érett lányok rivalizálása a második évadban sem hagy alább, de az is mind nyilvánvalóbb, hogy abban az egyre fojtogatóbb, durva és abuzáló közegben, amelyben felnőttek, egymásból erőt merítve tudnak kizárólag levegőhöz jutni. – Cs. H.
(HBO)
Devs
Danny Boyle írói alkotótársa, Alex Garland, aki a rendezővel a Sunshine, A part vagy a 28 nappal később című filmeken dolgozott, néhány évvel ezelőtt elkezdte felfedezni rendezői képességeit, és elkészítette a 2010-es évek egyik legjobb sci-fijét, az öntudatra ébredő mesterséges intelligenciáról szóló Ex Machinát. Most pedig sorozatot vizionált.
A 8 részes Devs egy épp olyan gyönyörűen kivitelezett, lassan hömpölygő, filozófiai problémákat érintő sci-fi (és egyben egy kémsztorival megbolondított techno-thriller), mint a filmjei, a főszereplő pedig ezúttal is nő: Sonoya Mizunóval már sokadjára dolgozik együtt. A sorozat egy kvantumszámítógépek fejlesztésével foglalkozó cégről szól, amely arra használja a gépek teljesítményét, hogy kiszámolják és rekonstruálják a múlt történéseit. Ki tudják például kalkulálni, hogy mi történt Jézus keresztre feszítésekor, de azt is, hogy mit csinált Arthur Miller és Marilyn Monroe a hálószobában. A cselekmény pedig egy gyilkosság köré összpontosul, és hamar kiderül, hogy a kvantumszámítógépek tudására az orosz titkosszolgálat is pályázik.
Három rész megtekintése után a Devs gyenge pontjának leginkább a karakterek sablonos megalkotása tűnik. A figurák sajnos önmagukban nem elég érdekesek ahhoz, hogy csak miattuk tovább akarjuk nézni a sorozatot. Viszont akit izgatnak az olyan gondolatkísérletek, mint, hogy mi van akkor, ha az univerzum összes részletének ismeretében a világ történéseit pontosan előre lehet jelezni (vagy fel lehet idézni), az mindenképpen adjon egy esélyt a sorozatnak. – Cs. H.
(HBO)
Fosse/Verdon
Füstös összejövetelek, csillogó kabarék és egy házasság, amelyet a showbiznisz és egy nehéz, de intenzív szellemi partneri kapcsolat és az alkotásvágy köt össze. A Fosse/Verdon című sorozatot tavaly mutatták be, de mostantól látható az HBO GO-n. Robert Fosse (Sam Rockwell) amerikai táncos, Oscar-, Emmy- és Tony-díjas rendező, koreográfus volt, az ő nevéhez kötődik többek között a Chicago és a Kabaré is.
1960-ban feleségül vette Gwen Verdon (Michelle Williams) négyszeres Tony-díjas színészt, táncost, a Broadway valaha volt egyik legnagyobb csillagát. A házaspárról úgy tartják, hogy gyökeresen megváltoztatták az amerikai szórakoztatóipart, ám több évtizeden át tartó kapcsolatuk sokszor mindkettőjük számára igazi tortúra volt: Fosse folyamatosan csalta Verdont, és bár egy idő után külön költöztek, továbbra is egymás – néhol kegyetlen, de mindig hűséges – alkotótársai maradtak.
Merész húzás volt 2019-ben Bob Fosse életéről sorozatot készíteni, ma már ugyanis teljes joggal söpörné el egy metoo-mozgalom. Az alkotók a szörnyű ember/zseniális művész dilemmát boncolgatják, néha iszonyúan fárasztóan ugrálva az idősíkok között, de Rockwellnek és Williamsnek köszönhetően még idősebb korukban is olyan kémia van a művészházaspár között, amitől simán a tévére tapad a szemünk. A Fosse/Verdon ügyesen rajzolja fel az ipar erőviszonyait és kulisszatitkait, ezért nem mellesleg a musicalrajongóknak is igazi kincsesláda. – Cz. F.
(HBO)
Drive to Survive
A járványhelyzet miatt egészen új fénytörést kap a Drive to Survive című sorozat második évada, a 2019-es Forma-1-es szezont bemutató dokumentumfilm-sorozat ugyanis az egyetlen kapaszkodó most azoknak a rajongóknak, akik a hosszú téli szünet után azzal szembesültek, hogy a koronavírus-járvány miatt nem, hogy nem indul el az idény, de bizonytalan ideig szünetel is. Az Ausztrál Nagydíjra még elutaztak ugyan a csapatok, és készültek is a versenyre, mintha mi sem történt volna, de aztán a valóság olyan erővel rúgta rájuk az ajtót – több csapattag is megbetegedett –, hogy az utolsó pillanatban lefújták a futamot.
Ezek után szívmelengető lehet legalább retrospektíve belemerülni a tavalyi szezon eseményeibe, és a Netlix szerencsére emelte a tétet az új részekkel. Már az első évad erőssége is az volt, hogy meglátta és bemutatta a történeteket a statisztikák és a kiélezett verseny mögött. A pilótákról most nemcsak a sisakot veszi le, hanem érzelmileg is megpróbálja kicsit lemezteleníteni őket. Drámából pedig akadt bőven.
A második évadban debütál az elsőből még kimaradó Mercedes és Ferrari, de a sorozat készítői ragaszkodtak a már jól bevált szupersztárjukhoz is, így most is sok teret adnak a Haas csapat vezetőjének, Günther Steinernek, aki ezúttal sem győz eleget káromkodni a hatalmas nyomás alatt.
Nagyon nem spoilerezzük el, hogy Lewis Hamilton lesz a világbajnok, de a sorozat a veszteségeket is közel hozza. Látjuk a helyüket elvesztő Pierre Gasly és Nico Hülkenberg fájdalmát, és úgy általában is sikerül megmutatni a versenyzők úgynevezett emberi arcát – azt, ami a közvetítések alatt rejtve marad.
Újdonság, hogy míg az előző évad nagyrészt kronologikus sorrendben követte le a futamok eseményeit, most inkább a történeteket, a drámát gyúrták össze egy-egy epizóddá. Mert az F1-ben, mint sok más sportágban is, nemcsak az eredmények, az érzések is számítanak. – V. É.
(Netflix)
Összeesküvés Amerika ellen
A disztópia, az alternatív történelem népszerűsége, úgy tűnik, nem csillapodik, az HBO jóvoltából pedig ismét végig borzonghatunk egy mi lett volna, ha történetet – azzal az extra borzongással, hogy ennek a történetnek nagyon sok eleme ismerős a jelen valóságából. Az Összeesküvés Amerika ellen Philip Roth azonos című regényéből készült, és egy olyan alternatív múltat tár elénk, amelyben egy elnökválasztás mindent megváltoztat. 1940-et írunk, és Roth, illetve a film készítőinek a segítségével elképzelhetjük, hogy mi lenne, ha nem Franklin D. Roosevelt nyerte volna az amerikai elnökválasztást, hanem a pilóta Charles Lindbergh, akinek a nemzeti hős csak az egyik jelzője, a filmben sokkal fontosabb szerep jut annak, hogy idegengyűlölő, antiszemita, populista és fasiszta – és ennek megfelelően ebbe az irányba is tereli az országot.
Ennek a terelésnek a hatásait egy New Jersey-ben élő munkásosztálybeli zsidó család sorsán és szemszögén keresztül követhetjük végig, egy egyre inkább magába zárkózó, paranoid közegben. Lindbergh populista kampánya bejön – a győztes választási éjszaka képsorai sokaknak juttathatják eszébe a 2016-os elnökválasztás közvetítéseit. A sorozat hatásosságát részben az is adja, hogy sok kikacsintással dolgozik a jelen Amerikájára, ahol már nem is nagyon kell elképzelni, milyen lenne az élet egy populista, nacionalista, idegengyűlölő elnök megválasztása után – hiszen ebben élnek. Az viszont újra meg újra levonható következtetésként, hogy a politikából előbb-utóbb mindig személyes ügy lesz, nem áltathatjuk magunkat, hogy nincs vagy nem lesz hatással az életünkre, a kapcsolatainkra, a szeretteink sorsára. És persze leszűrhetjük belőle azt is, hogy mindig érdemes óvatosan viszonyulni a nemzeti hősökhöz. – V. É.
(HBO)
Pandémia
A WHO adatai szerint évente egymilliárd ember betegszik meg influenzában, 650 ezren halnak bele a betegségbe. Bármikor kitörhet az 1918-as spanyolnáthához hasonló influenza világjárvány, amely több százmillió emberéletet követelne. A legtöbb ország még sincs felkészülve, a kezelés és a kutatás is alulfinanszírozott.
Ezzel ér véget a Netflix Pandémia című sorozata, amelynek januári bemutatója alighanem a legjobban időzített premier volt a televíziózás történetében. És karanténban nézve pont annyira vészjósló és elborzasztó, mint a tavalyi év sorozatsikere, a Csernobil volt.
Sőt valójában az atomerőmű katasztrófáját feldolgozó sorozatnál is kellemetlenebb élmény ez a hatrészes dokumentumfilm. Készítői ugyanis ahelyett, hogy rémisztő képeket, filmrészleteket és adatokat mutogattak volna hat órán keresztül az ilyenekre tökéletesen immunis 21. századi nézőnek arról, hogy az ebola, az influenza vagy bármi más fertőző kórság milyen, azokat az embereket követik, akik megpróbálnak tenni valamit az ilyen betegségek ellen. Követjük az Ázsiában kutató virológust, aki madarakat vizsgál, hiszen az influenza leghalálosabb verzióját épp ezek az állatok terjesztik, a kaliforniai startupot, amelyik univerzális vakcinát próbál kifejleszteni a gyakorlatilag végtelen mutációban létező influenzavírusokra. És ott mozog a kamera egy orvos előtt, aki Afrikában egyszerre veszi fel a versenyt az ebola és a hozzá hasonlókat akár gyilkos fegyverekkel támadók ellen.
A sorozat rendezői, Isabel Castro és Doug Schultz azonban azzal az előítélettel is leszámolnak, hogy a járványok ellen küzdőknek csak a törzsi rítusokban jobban hívő Afrikában vagy éppen a túlnépesedett Indiában kell az árral szemben úszniuk. Látjuk a New York-i virológust, aki harmadik gyerekével várandósan Washingtonba jár pénzért kuncsorogni és közben oregoni oltásellenes anyát, aki gyerekei szabadságára hivatkozva utasítja el a védőoltásokat.
A sorozat legerősebb szereplője azonban egy oklahomai járási kórház egyetlen orvosa, akinek az élete a kamera előtt zuhan az összeomlás felé. A negyvenes nő szívét-lelkét, a családja békéjét és lassan az egészségét adja fel, miközben 72 órás műszakokban próbálja megmenteni a 2018-as, az elmúlt évtizedek legsúlyosabb influenzajárványától szenvedő, amúgy is rossz állapotban levő betegeit. Nem ő fogja feltalálni az új vakcinát, nem ő fogja megállítani az új járványt, de jó eséllyel most, majdnem két évvel a forgatás kezdete után is ő és a hozzá hasonló orvosok és ápolók fogják olyan betegek kezét, akiket utolért az új pandémia, amellyel annyit riogattak már, hogy igazából senki nem vette komolyan. – Gy. M.
(Netflix)
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
