Az új magyar romkom lehetne a filmkritikusi szakma kis magyar „Pop, csajok satöbbije”. De nem lett az. Kritika.
Orosz Dénes túl van két, tisztességesen nézett nagyjátékfilmes rendezésen (Poligamy, Coming Out), és mint korábban, most is egy egyszerű, hangzatos alapötletre építi művét: adva van egy nőfaló negyvenéves férfi (Mészáros Béla), aki nem tud megállapodni, édesanyja (Básti Juli) nagyon beteg lesz, és rendkívül szeretne már unokát – ezért Gergő beviszi hozzá a kórházba friss szomszédját (Tenki Réka), aki épp babát vár, egyedülálló, és ők ketten azt hazudják, hogy a gyerek közös. Lapozunk egyet a nagykönyvben, és a következő oldalon persze az szerepel, hogy anyu meggyógyul, a fiúnak meg nincs bátorsága elárulni neki, hogy a családalapítás hatalmas kamu volt.
Orosz nyilvánvalóan látott már elég romantikus komédiát ahhoz, hogy ne okozzon neki problémát továbbgondolni a történetet – és mint feljebb írtam, nemcsak látott, hanem csinált is. Nos, ez a tapasztalat az, ami sajnos egyáltalán nem érződik a Seveleden: a cselekmény bukdácsolva rohan előre, rossz ritmusban, a poénokat inkább elhadarják, mint időzítve bemondják, a karakterek nemcsak vázlatosak, hanem borzasztóan unalmasak. Mindezen sajnos az sem segít, hogy Básti Juli a mama, Gergő munkatársai és kollégái meg komoly átfedést mutatnak a budapesti Katona József színház társulatával – a gangon pedig mindent tudó kukkolóként ül köntösben Bodrogi Gyula és Cserhalmi György.
Amitől viszont a Seveled nemcsak gyenge műfaji film, de valamelyest zavarba ejtő is, bizonyos szempontból legalább annyira, mint a melegségből kigyógyult Csányi Sándor esete a Coming Out-ban, nem más, mint a főszereplő foglalkozásához közelítő, rémisztő felszínesség.
Gergő ugyanis, csakúgy, mint egykoron Orosz Dénes, újságíró, filmkritikus, aki nemcsak azt vágja fejből, hogy ki volt a magyar hangja Bruce Willisnek a Die Hard első szinkronjában, de imádja Fellinit, és olyat is írt egyszer Pasoliniről, hogy ő igazából nem rendezte, hanem „perverzte” a Salo, avagy a Sodoma 120 napját. Máskülönben meg teljesen odavan egy fiktív amerikai sztárért, aki, ha jól értettem, amolyan De Niro-fajsúlyú, Oscar-díjas színészlegenda. (Kevés szintetikusabb dolog van egyébként egy ilyesfajta filmben annál, mint amikor a történet kedvéért kitalálnak egy nem létező filmcsillagot, akit egy nem igazán ismert színész – ez esetben Luca Bercovici – alakít. Finoman szólva is megnehezíti az azonosulást: illúziónak olcsó, paródiának rossz.)
Eleinte szomorúan, aztán egyre kínosabban hat, hogy itt van egy film, amelynek a főszereplője (és rendezője) odavan a moziért – és ez a szenvedély teljesen hidegen hagyja a Seveledet. Gergő lehetne akár banki alkalmazott is (jut eszembe, velük sem bánik akárhogyan a film, sőt van itt még egy-két szakma, amelyet tiszta erőből a falhoz vág), teljesen mindegy, hiszen bárkinek lehet a lakása falán egy-két filmes poszter, és bárki tudhatja, ki volt Bruce Willis magyar hangja a Die Hard első szinkronjában.
Egyetlen jelenet sem reflektál érdemben, szeretettel és kreatívan arra (vizuálisan pláne nem), hogy mi lehet annak a fejében, aki évtizedek óta filmekkel kel és fekszik. Persze nem azt várja Orosztól senki, hogy ő legyen Nick Hornby, és úgy jelenjen meg a filmes műveltség a Seveledben, mint a zenei a Pop, csajok…-ban, de próbálkozni azért nem ártott volna.
Nincs igazán vicces párhuzam, szellemesen beemelt idézet, vagy bármi, semmi nincs, ami picit is azt húzná alá, hogy Orosz Dénes legalább gegszinten ismeri azt, amit hangsúlyos motívumként beemelt rendezésébe. A filmőrültséget, és a közeget is, amelyet megmutat. Igazán dicséretes például, hogy valaki 2019-ben legalább kicsit szeretné érzékeltetni, milyen instabil lehet a helyzete egy magyar internetes újságnak (is), de így, ebben a formában inkább bölcsebb lett volna hallgatni róla.
Mészáros Béla figurájánál egyébként csak Ónodi Eszter szerepe elkeserítőbb, aki jobb híján felhajtott inggallérral és „trendimódon” összeborzolt frizurával próbálja érzékeltetni, hogy milyen is egy kulthonlap főszerkesztője: idegesen össze-vissza mászkáló, felhajtott inggallérú, összeborzolt hajú. Lehetne élvezetes karikatúra ő is, de sajnos nem engedik meg neki, hogy az legyen.
És nem, az sem magyaráz meg semmit, hogy ez egy kommersz romantikus vígjáték, itt nem a valóság a főszereplő – a Seveled ugyanis pont abban a leggyengébb, amiben egy ilyen filmnek a legerősebbnek kell lennie.
Ügyetlenül festi a valóságot mesésre, értékelhető báj nélkül egyszerűsít, és képtelen igazán humoros lenni.
Szereti a karaktereit, ez nem is kérdés, de fogalma sincs arról, kik ők. Nem ismeri őket, képtelen nekik élvezetesen filmszerű személyiséget adni, így aztán lyukas közhelyekkel tömte ki mindahányat. Ettől visszafelé sül el benne minden. Tenki odaadó rágózása éppúgy, mint Mészáros világbajnok bambasága. Ezen a szinten már egyszer-kétszer túl tudott lendülni a kortárs magyar film. Kár, hogy pont egy filmszerető karakter emlékeztet minket arra, hogy nem vagyunk túl a nehezén.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: