Életének kilencvenedik évében elhunyt Huszár Tibor akadémikus, Széchenyi-díjas szociológus, a magyar köz- és tudományos ismert szereplője. Kutatásait elsősorban az erkölcs és tudat, az értelmiségszociológia és a történelemszociológia területén végezte. Az ELTE Szociológiai Intézetének alapítója, és 1983 és ’92 között igazgatója. Számos meghatározó mű szerzője.

1949-től a moszkvai Lenin Intézetben folytatott pedagógiai, pszichológiai és logikai tanulmányokat. 1953-ban diplomázott. 1957 és 60 között a budapesti József Attila Gimnázium tanára. 1960-ban került az ELTE Bölcsészettudományi Karának filozófia tanszékére, előbb adjunktusként majd docensként dolgozott. 1977-től egyetemi tanár.

1960-ban védte meg a neveléstudományok kandidátusi, 1976-ban a szociológiai tudományok akadémiai doktori értekezését. 1975-ben az MTA Szociológiai Bizottságának elnöke lett, később az Athaeneum Bizottságban is dolgozott. 1982-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1987-ben pedig rendes tagjává választotta. 2003-ban Széchenyi-díjban, 2011-ben Hazám-díjban részesült.

1948-tól a Magyar Dolgozók Pártjának tagja, diplomaszerzését követően a Dolgozó Ifjúság Szövetsége Központi Vezetőségének alosztályvezetője volt, majd 1954-ben a budapesti bizottság titkára. A forradalmat megelőzően részt vett a Petőfi Kör munkájában, 1957-ben kizárták a Magyar Szocialista Munkáspártból, ahová 1959-ben visszavették. Az 1990-es országgyűlési választáson a Magyar Szocialista Párt pártonkívüli jelöltjeként annak országos listájáról bekerült az Országgyűlésbe, de négy hónappal később lemondott mandátumáról.

Jelentősebb művei: Erkölcs és társadalom, Történelem és önismeret, A cselekvő ember, Fejezetek az értelmiség történetéből, Történelem és szociológia, Erkölcs és társadalom. Erkölcsiség, erkölcsösség, Kádár János politikai életrajza, Metszetek nyolc évtized magántörténelméből, Kádár. A hatalom évei, Erdei Ferenc, 1910-1971. A magyar szociológia története.