Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Mi lehet Lugosi Béla öröksége Magyarországon? Végre elkészült az új magyar vámpírfilm, amely viszont hanyagolja a horrort, inkább a Kádár-kori Magyarországnak mutat görbe tükröt. A Drakulics elvtárs szórakoztató rendszerkritika, amelyhez kiváló színészek asszisztálnak.
A világ első Drakula-filmjét magyarok forgatták, aztán egészen mostanáig nem is készült nálunk vámpírfilm.
És ez szomorú, ahogy úgy általában fájó, hogy főleg vígjátékokkal és szociodrámákkal tömjük tele a magyar filmes mezőnyt, mert jó lenne, ha szép számmal felsorakozhatnának a többi filmes műfaj képiselői is: krimik, horrorok, romantikus filmek stb.
Pedig mi adtuk Hollywoodnak Lugosi Bélát, hogy minden idők legikonikusabb, máig idézett Drakulája legyen. Ám ahogy a magyar kultúra sem tudta valahogy befogadni a vámpír alakját, pedig a környező szláv népek ismerték, a vámpírfilm is nyugatról került a hazai közönség elé. Az 1921-es, magyar gyártású Drakula halála ugyanis a második világháborúban elveszett, és évtizedekig nem is tartották számon.
Ha eltekintünk attól a vágytól, hogy végre igazi borzongató vámpírfilm készüljön itthon, a Drakulics elvtárs megállja a helyét. Bodzsár Márk ugyanis fogta ezt a sokadik reneszánszát is elkoptató műfajt, és gyúrt belőle egy szatirikus, romantikus, rendszerkritikus vígjátékot.
Bodzsár első nagyjátékfilmjével, az Isteni műszakkal már belekóstolt a fekete komédiába, most pedig a rendszerkritikus szatíra, A tanú példáját követi, hiszen a Drakulics elvtársban alaposan kifigurázza a kommunizmus visszásságait. A kettő között persze nagy különbség, hogy A tanú úgy mert nekimenni a Rákosi-korszaknak, hogy még tartottak a kádári évek – be is tiltották a filmet. A Drakulics elvtárs viszont akkor neveti ki jóízűen a hetvenes évek Magyarországát, amikor a Fidesz kommunistákkal riogat az önkormányzati választás délelőttjén.
A film a Kádár-korszak derekán játszódik, amikor a legmagasabb lángon rotyog a gulyáskommunizmus. A baráti Vietnam még mindig az imperialista Egyesült Államokkal harcol, ezért véradó kampányt szerveznek Magyarországon, amelynek díszvendége a Nyugatról hazalátogató, egykori forradalmár hős, Fábián elvtárs (Nagy Zsolt).
Fábián több mint gyanús: nem az csípi az elvtársak szemét, ahogy felbőgeti a vérvörös Mustangja motorját, és még azt is elnézik neki, hogy folyton kiszól ‘56-ra – de hogy 20 éve egy percet sem öregedett, az már valami!
Kell az elvtársaknak az örök élet titka, hiszen ki akar nyugdíjba menni a társadalmi tápláléklánc csúcsáról, ezért egy ügyosztály rá is veti magát Fábiánra.
Kun elvtárs (Nagy Ervin) vezeti az akciót, amelyek keretében először még csak Fábián beszervezéséről van szó, később sokkal komolyabbra fordulnak a dolgok. A művelet kulcsfigurája Kun elvtárs kollégája, jobbkeze és barátnője, Magyar Mária, “Madárka” (Walters Lili), aki azt a feladatot kapja, hogy legyen Fábián kísérője a véradó kampány során. És ha már ott van, próbáljon közel kerülni hozzá. Aztán persze a tervek csak tervek maradnak, de mi közben elég jól szórakozunk.
A Drakulics elvtárs humora épít a vámpírfilmes hagyományra, mert repülnek a fokhagymák és előkerül a szentelt víz is. De ennél sokkal hangsúlyosabban táplálkozik a komikum a nem-oly-távoli-múlt emlékeiből és abból a tapasztalatból, hogy a Kádár-rendszer még mindig itt van velünk: a hetvenes évek málló vakolatú épületeiben, a lehulló kórházi csempében, az alumínium hamutálakban vagy a virágos kávéspoharakban – no, meg a mentalitásban is helyenként.
Ez a hívószavakból, jellegzetes figurákból és szituációkból felépített filmes Kádár-kor ugyanakkor erősen áramvonalasított, amolyan biztonságos közös többszörös, amely minél nagyobb nézői tömegeket tud kényelmesen megszólítani. A film alapján pedig nem lehet eldönteni, hogy ez azért van, mert a rendező-forgatókönyvíró Bodzsár '83-as születésű, tehát egy olyan múltat akart megragadni, amit ő már nem igazán ismert, vagy azért, mert ebben tudtak kiegyezni a Filmalappal. Azaz, hogy a "jó" magyar filmes hagyományokat folytatva bebiztosítják magukat egy kiszámíthatóbb fogadtatású vígjátékkal.
Szerencsére, miközben a Drakulics elvtárs csúcsra járatja a rendszer kigúnyolását, azért igyekszik is minél mélyebben levinni annak az abszurd szituációnak a mélyére, hogy mihez kezd egy materialista, végletekig szabályozott rendszer azzal, amikor Nyugatról megérkezik egy természetfeletti lény, kiszámíthatatlanságával és minden titkával együtt.
Kérdés viszont, hogy míg a film feldobja a labdát, hogy vajon a vámpír vagy a rendszer-e a nagyobb vérszívó, ezt a néző ki tudja-e terjeszteni úgy általában a hatalom mindenkori birtokosaira, vagy megelégszik a Kádár-rendszer hibáztatásával. Vagy ezt inkább nem várjuk el a filmtől, netán a nézőtől.
Mindeközben ez a vámpír nem az uralkodó és gyilkos természet, mint mondjuk maga Drakula gróf. Fábián hiába világlátott, azért csak olyan kis magyar vámpír, akinek elege lett az öldöklésből, ezért inkább a vérszállítmányokat csapolja meg.
Ám attól, hogy a szatíra műfaja felszámol minden fenségességet vagy méltóságot, egy vámpírnak mégis karizmatikusnak kell lennie, különben nem hiszünk el neki semmit: sem csábítást, sem szupererőt. És Fábiántól nem is látunk nagy trükköket, sőt, annak a kevésnek a felét is kihúzhatták volna a forgatókönyvből, mert vagy a pénz hiányzott, vagy a technikai tapasztalat, de ügyetlenül sikerült.
Ami viszont nagyon érződik a filmen, hogy Bodzsár bízott a színészeiben, és sikerült úgy együttműködnie velük, hogy a képességeiket a legjobban forgassák be a sztoriba. Nagy Zsolt például nem ebben a szerepben játszik le mindenkit a színről, mert a többiekhez képest kifejezetten visszafogott.
De olyan kisugárzása van, amely egyes jelentekben képes szétfeszíteni a vásznat.
A mesterkélt és agyonszabályozott kommunista közeget elemien ellenpontozza a lezseren természetes viselkedése, és a figurában végig ott lüktet a még uralt, de bármikor elszabadulni kész ragadozó őserő.
Vele szemben áll Kun elvtárs, egy proli macsó, aki minden esetlen bunkóságával együtt is szerethető marad. Nagy Ervin láthatóan lubickol a szerepben, nem maníros és nem ripacs, miközben képes jelenetről jelenetre fokozni a hatást – tulajdonképpen ő a humor egyik fő forrása a filmben. Azért pedig külön dicséret illeti, hogy képes volt szakítani a szokásos sármőr figurával, sőt, parádésan hozza annak szöges ellentétét.
Kettejük között Walters Lili Madárkája először törékeny kis virágszálnak tűnik, ám a látszat csal: ennek a filmnek tulajdonképpen ő a főszereplője. Ez az ő szabadulástörténete.
A Drakulics elvtárs rendszerkritikájának része az is, hogy lerántsa a leplet a dolgozó nőt eszményítő, álságos kommunista államfeminizmusról. A filmben a nők tárgyiasított kiszolgálói a hímsoviniszta rendszernek, “Kádár kurvái”, akik ennél az alávetett pozíciónál többet nem igazán remélhetnek. Ez a Madárka viszont ráébred, nem egy tehetetlen, kiszolgáltatott nő, csak a megfelelő motiváció kell neki – esetünkben egy vámpír szerelme –, hogy a saját kezébe vegye az irányítást.
Bodzsár Márk tehát nem a várva várt vámpírfilmet forgatta le nekünk. Sőt, nagyon megnéznénk akár ugyanezt az alapszituációt, csak nem vígjátékként, hanem tisztességes horrorként.
Ám a Drakulics elvtárs egy-két jelenetet leszámítva így is jól működik, sőt, egyes ötletek és játékos megoldások már a tarantinói dögös-stílusos iskola felé kacsintgatnak. Felhőtlenül élvezhetjük a zseniális mellékszereplők játékát is, legyen szó az elhárítás kutyabolond tisztjéről (Thuróczy Szabolcs) vagy a leselkedő, pletykáló szomszédokról (Znamenák István, Szűcs Nelli). Mindehhez pedig Ágh Márton látványtervező zseniális atmoszférateremtő képessége nyújtja a hátteret.
És a zene! Ki gondolta volna, hogy ilyen jól szól a vietnami rock?
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
