Tündérmese egy sikertelen afroamerikai komédiásról, akinek egyszer csak bejön az élet – ez A nevem Dolemite című film, amely a napokban került fel a Netflixre. Csak hát a vicceket se nagyon értjük benne, a történet sem tartogat hitchcocki fordulatokat, a címszerepre is csak a szebb napokat látott, 58. évében járó Eddie Murphyt bírták megtalálni. Persze a tündérmese ezúttal valós történet a Dolemite nevű figuráról és megalkotójáról, Rudy Ray Moore-ról, de hát miért is lenne a számunkra érdekes egy amerikai komikus, akiről soha az életben nem hallottunk? És hány filmet kell még megnéznünk arról, hogy egy amatőr, mint Ed Wood vagy Tommy Wiseau Orson Wellesnek képzeli magát?

Netflix

Ez az egyik olvasata a filmnek, és akkor most jöjjön a másik: tündérmese a hetvenes évek afroamerikai humorának bombasztikus és bizarr figurájáról, aki sikerével nem csak ahhoz segítette hozzá a feketéket, hogy megtalálják saját hangjukat az amerikai szórakoztatóiparban, de prostituáltakról, bűnözőkről és leginkább a szexről szóló verses monológjaival példaképként szolgál a nyolcvanas évek fordulóján éledő rapkultúra művészei számára is. A főszerepben pedig Eddie Murphy, aki hosszú kihagyás után, 58 évesen jobb formában van, mint valaha. (Igen, nyilván mindjárt az Oscar-jelölést kipipálhatja, miközben harminc év után újra a színpadra áll.)

Netflix

Sok közöset nem igazán találhatunk a két szélsőség között, így aztán mi inkább koncentráljunk arra, ami mindkét leírásban megvan:

• ez egy tündérmese, amit ennek megfelelően kéretik komolyan venni annak ellenére, hogy amúgy nyilván pontosan így történt minden, amit látunk,
• Eddie Murphy visszatéréséhez tökéletes szerep egy olyan komikus megformálása, aki számára is példaképül szolgálhatott.

És akkor kezdjünk is bele, hogy minden hibája ellenére miért érdemes megnézni ezt a tündérmesét.

Kedves vígjátékból abszurd bohózat

Rudy Ray Moore 1927-ben született, és majdnem ötvenéves koráig hiába próbálkozott, először zenészként, aztán humoristaként kerülte el a siker. Végül mindkettőből merített, és egy helyi hobó verseiből is, amikor obszcén vicceket kezdett mesélni hollywoodi klubokban a nagymenő-strici, Dolemite karakterét felöltve, rímekbe formálva. Bár a verses viccelődés az ókor óta nem ismeretlen műfaj, Moore-nak (meg a Rico nevű csavargónak) az inspirációt az amerikai fekete közösség körében népszerű Dozens játék adta, amelynek a lényege az, hogy két szemben álló vív szópárbajt. Moore leginkább saját magával hadakozott a színpadon, ám egyszer vérszemet kapott, és úgy döntött: kivételes tehetségét – és a sikernek köszönhetően megkeresett pénzét – egy kalandfilmben kamatoztatja.

Netflix

A történet, így a mi filmünk is itt vált át kedves – bár igen sok káromkodással teli – vígjátékból az abszurd elemeket sem nélkülöző bohózatba, ám ami ennél jóval érdekesebb, úgy fordul át a fekete kultúra paródiájába, hogy odabök egyet a klisékben gondolkodó fehéreknek is. Hiszen mi mutatná meg jobban a fehérek színes bőrűekről kialakított sematikus képének visszásságát, mint az, hogy itt minden fehér olyan, mintha egy rossz karikatúra lenne. A csúcs pedig az, amikor felbukkan a karakterszínész, aki abból csinált karriert, hogy fekete darabokban játssza a fehér gonoszt, legyen szó egy ültetvény tulajdonosáról, egy déli lincselőről vagy egy erőszaktevőről. Az már tényleg annyira magas labda, hogy maga a rendező, Craig Brewer is fehér – következő produkciója mellesleg az Amerikába jöttem második része, megint csak Eddie Murphyvel, inkább csak félve említjük meg.

Netflix

Az igazi brillírozás azonban nem a fehérekkel való incselkedés a filmben, sokkal inkább a hetvenes években annyira népszerű blaxploitation filmek kifigurázása. A műfaj legfontosabb jellemzője (a néha elképesztően bárgyú történeteken túl) az volt, hogy itt ábrázolták először hősként a feketéket – ebbe Shaft vagy Pam Grier mellé a bénán kungfuzó, enyhén pocakos, ötven felé járó Dolemite is beleférhetett. Persze azért a műfajnak is megvoltak a határai, és Moore ezeket igen látványosan feszegette. Így érthető, hogy amiatt, mert filmjének az útja rögös volt a sikerig, nem annyira Hollywood fehér nagyfőnökeit hibáztatják, hanem magát az önjelölt sztárt. Hogy némi fogalmunk legyen arról, mennyire is volt fájdalmas az 1975-ös Dolomite-film, itt a trailer:

Azon lehet vitatkozni, hogy Moore öniróniája szerephez jutott-e Dolemite sikerében, és hogy A nevem Dolemite-ot a hetvenes évek szabadszájú fekete kultúrájához képest mennyire torzítja a 2010-es évek politikai korrektsége. Az mindenesetre tény, hogy a fehérek filmbeli fejcsóválása semmi ahhoz képest, mint amikor a fekete tesók osztják a lúzer komikust. 

Murphy láthatóan minden pillanatát kiélvezi a komédiának, a pokol viszont az akár néhány mondat erejéig felbukkanó fekete sztárokkal szabadul el, itt engedi ki magából mindenki a fékevesztett bohócot. Wesley Snipes, akit leginkább szigorú tekintetű akcióhősként láthattunk (főleg mielőtt adócsalásért lecsukták), most felszabadultan hülyéskedi el a Dolemite-filmet rendező, mellesleg a főgonoszt alakító D'Urville Martin szerepét. Egy morcos DJ szerepében pedig itt van Snoop Dogg is, azoknak a rappereknek az egyike, akik nem csak Dolemite ütemes szövegeléséből tanultak rappelni, de mintha őrült szereléseiket is ugyanabból a turkálóból válogatták volna össze.

Eddie Murphy odatette

És persze ott van Eddie Murphy, akinek – még ha egyelőre csak a Netflixen is – ez egyszerre a visszatérés és valamiféle tiszteletadás a nagy humorista előtt. Interjúiban szívesen beszél arról, ő maga a Dolemite filmsorozatban ismerte meg Moore-t, méghozzá bátyjának, a szintén komikus Charlie Murphynek köszönhetően. (A készítők a két éve elhunyt bátynak ajánlották a filmet.)

Életútjukban azonban ezen túl sok közös nincs: Eddie még nem volt húsz, amikor a Saturday Night Live show szereplőjeként befutott, néhány évvel és pár filmmel később pedig már világsztárként ünnepelték – híre szinte pillanatok alatt túlnőtt a fekete társadalom körén. Épp úgy, ahogy azoké a hiphopzenészeké is, akik a hetvenes években Moore kántálásán nőttek fel, aztán a nyolcvanas-kilencvenes években róla énekeltek – fehér közönségük pedig betudta teljesen ismeretlen kulturális referenciának az olyan sorokat, mint So Dolemite, Dolemite not shit, I studied the Mack and Rudy Ray Moore / They were my idols when I was a kid / From nappy head, greasy face, eating watermelon / To drug dealer, armed robber, now, to big felon (Szóval Dolemite, Dolemite, nem semmi / a Mack és Rudy Ray Moore a mestereim / ők voltak a hőseim még kölyökként / ahogy gyapjas, zsíros képű dinnyezabálóból / lettem drogdílerré, fegyveres rablóvá, bűnözővé).

Netflix

Ahogy az Outkast számából is hallatszik, a fekete szuperhős-strici-kungfubajnok-gengszterrapper kombó akármennyire is a valóságtól elrugaszkodottnak tűnhet a blaxploitation filmekben és aztán a kilencvenes évek fekete zenei világában, a társadalmi problémák ábrázolása nagyon is része volt mindkét műfajnak. Az persze már egészen messze mutat, hogy a feketék elnyomottságából eredő mozgalmak hogyan passzolnak akár ahhoz, hogy a filmekben (is) nagymellű fekete nők kényeztetnek egy stricit, akár ahhoz, hogy rappereket lőnek le a nyílt utcán.

Azt mindenesetre nehéz elvonatkoztatni az elmúlt évek faji feszültségeitől, hogy a blaxploitation – leszámítva Quentin Tarantino 1997-es tiszteletadását, a Jackie Brownt és a Shaft nem sokkal később Samuel L. Jacksonnal forgatott remake-jét – az elmúlt években éli reneszánszát. Sőt, jóval messzebb jutott, mint valaha: egy újabb Shaft és az első Superfly remake mellett Spike Lee Csuklyások – BlacKkKlansman filmje a legjobb adaptált forgatókönyv Oscarját nyerte el idén a magát fehérnek kiadó, a Klu Klux Klan ellen nyomozó fekete rendőr történetével. És nem lepődnénk meg, ha Eddie Murphy is ott lenne a jövő évi jelöltek között.