Azok nevében búcsúzom Konrád Györgytől, akik soha nem lesznek képesek elbúcsúzni tőle.

Búcsúzom először is személyes barátai nevében, akiknek ő Gyuri volt. Akiknek az ő rossz időkön is átmentett derűje, jóindulata, életigenlése szinte családi biztonságot kínált.

Búcsúznak tőle barátai a világban. Budapest, Berlin, New York és Hegymagas, élete helyszínei, amelyeket szeretett, és ahol mindig várták a jöttét. Ahol rácsodálkozásaira és emberszeretetére vágytak, s az ő szüntelen érdeklődésének a fényében láthatták önmagukat.

Búcsúznak politikai barátai: a valahai Demokratikus Ellenzékben, amelynek oszlopa és nemzetközi nagykövete lett, és valahai pártjában, a Szabad Demokraták Szövetségében, amelyet odaadóan támogatott, amíg az a párt megérdemelte.

Osztoztunk vele a visszavonhatatlan dicsőségben, hogy hazánkban honosítottuk az emberi jogokat, és osztoztunk vele a csalódásban is, amiért a jogállamot nem tudtuk megvédeni. Ez a munka már másokra vár.

Sokan vagyunk barátai, nem is egy nemzedék, akik számára írása, hangja és személye életre szóló élmény marad. Nem csak a gondolatai, hanem a lénye, az életvezetése és a személyes döntései is, mert útmutatót nyújtottak a polgári és az állampolgári lét hatalom-diktálta kettéhasadása közepette.

Művei a másként látás, másként gondolkodás, másként megszólalás kézikönyvei lettek, erkölcsi események túl az irodalmon, felrázták a magyar értelmiséget. A Látogató óta itt volt a bizonyíték, hogy az öncenzúra az egyetlen érdemes ellenfél, és hogy lehetséges a kompromisszum nélküli minőség.

Sem felforgatóbb, sem egyesítőbb hang nem volt az államkultúrában, mint az ő csendes beszéde az egyén szuverenitásáról. Ezzel szólította meg a fiatalokat is.

Ő történelmi katasztrófákon okult, de mesterükké fogadták a később születettek is, akiknek már „csupán” a kötelező hazugsággal gyűlt meg a bajuk. Most hogy elment, már nincs ember, aki mindenen keresztülment, s nála jobban tudná, hogyan vezet a hazugság a gyilkossághoz, a tömegdal a tömegsírhoz.

Össze sem lehet számlálni, hány úton és módon lépett fel a szabadságért. A maga szabadságáért küzdött, de minden katakombába alászállt, és minden bátor társaságban elöljáróként üdvözölték.

Kezdetben az értelmiségi közfelfogás volt a közös ellenfelünk, miszerint „tartsuk a szánkat, különben nem beszélhetünk”. Az őszinteségnek egyszerre ára és jutalma volt a belső emigráció, a függetlenség.

Gyuri letartóztatást is vállalt érte barátjával, Szelényi Ivánnal, „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz” szerzőtársával, akivel évekig a valódi valóság tudományát művelték egy kutatóintézet fedezékében.

A hetvenes években Szentjóbi Tamásék, Jovánovics Györgyék underground művészköre lett Gyuri új közössége, ahogyan Rajk Lászlóé és az enyém is. A kultúrpolitika kínálatából, a „Támogatott, Tűrt, Tiltott”-ból a Tiltottat választottuk, és ezzel Szabaddá nyilvánítottuk.

Gyuri híd volt a művészi és a politikai szubkultúra között. Ő vitte át a ma is ajánlatos magatartási mintát, a „minthát”: hogy úgy éljünk, mintha szabadok lennénk.

A civilség úttörője volt a rendszerváltás előtt és után is. Az ő szemében a politikai világ két részre oszlott: ahol a civilek ellenőrzik a politikusokat, és ahol ez fordítva van. Olyan társadalomban volt civil, ahol ez tilos volt, és olyanban kellett meghalnia, ahol a civilséget ismét üldözik.

Fiatalként tolsztojánus volt, és aztán a polgári engedetlenség, az erőszakmentes ellenállás hőse lett. Ezzel előkészítette a békés jogállami rendszerváltást, az akkori hitünk szerint utolsó forradalmat.

Életművének tetemes része került át a hivatalnokok és rendőrök olvasta irodalomba – de a szamizdatba is, házi könyvtárak féltett kincseként. Folyóirata a Beszélő és a Hírmondó lett, könyveit Demszky Gábor, Hodosán Róza és Rajk László AB Független Kiadója jelentette meg.

Konrád tette fel Magyarországot Közép-Európa térképére, azt pedig Európáéra. Két remekművű esszékötete, „Az autonómia kísértése” és az „Antipolitika” feladattá tette a jaltai világrend felszámolását, a vasfüggöny lebontását, Németország és Európa újraegyesítését, a civilségre alapozott civilizációt.

Realista optimizmusát a Baltikumtól az Adriáig, Németországtól Amerikáig tanulták és tanították. Ünnepelték az írót és a civilizációs egyesítőt, Herder díjtól Károly díjig, a francia Becsületrendtől a német nagykeresztig. Évekig elnöke volt az írók globális köztársaságának, a PEN Klubnak, és első külföldi elnöke a Berlini Művészeti Akadémiának.

Hatásának egyik titka a hangja volt, és nem csak a vigasztaló baritonjával. Érthető beszéddel nyitott fület a radikális igazságaira. Kilátott a valóságra minden katakombából és minden teóriából. A lázadást lefordította a normalitás vágyára. A rendszereket életekre és személyiségekre bontotta le, és azokból rakta össze a világot.

Baritonjáról szólva, ő döntötte meg az egyik legerősebb tabut, amikor az első élő interjút adta Kasza Lászlónak. Említsük ezt meg abban az évben, amikor Gyuri elmegy, a Szabad Európa Rádió pedig visszatér.

Konrád György az utolsó író volt az állammal összekeveredett magyar kultúrában, aki még belülről értette ezt a keveredést, és az első, aki kívülről látta. Megköszönjük az írónak és a személynek, az antivátesznek és az antipolitikusnak, hogy segített a normalitás küszöbére lépnünk. Még egyet lökhetne rajtunk, minden mozdulat számít.

Engedjenek meg egy személyesebb szót is.

A felnőtt életem akkor kezdődött, amikor megismertem őt. Apám és testvérem volt egyszemélyben, és feltételek nélküli társam a függetlenség kalandjában.

Nyugodj békében barátunk, faggatódzó Gyuri, pontos megnevező, földhözragadt realista, a tudat csodájával eltelő istenteremtménye, politikán túli politikus, mindenkit megértő társadalombíráló, gyengéink kibeszélője, magyar nyelvteremtő, közép-európai mesemondó, szabadságjogaidból nem engedő polgár, boldog ember.