Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A svéd nyárközépi napfényben taszít rettegésbe a legújabb szektás horrorfilm. A Fehér éjszakák zömében Magyarországon forgott, a rendezője pedig az az Ari Aster, akit a műfajt megújító ifjú titánként emlegetnek. A svéd bukolikus idill kellően nyomasztó, ám Aster adott egy pofont a horrornak, amikor gonosz és okos humorral kasztrálta a Fehér éjszakák jól felépített feszültségét.
A napfény elűzi az iszonyatot – valahogy így hangzik megannyi horror alapvetése. Erre Ari Aster rendező megpróbálta a feje tetejére állítani mindazt, amit a sötétségben rejtőző rettegésről gondoltunk a nyári napfordulóra időzített, eldugott kis svéd településen játszódó sztorival.
Merthogy nappal is lehet ám nagyon félni.
A Fehér éjszakák eredeti címe egyébként Midsommar, ami nyárközépet jelent, és hangulatában közelebb is visz a sztorihoz: a fiktív svéd Hårgában évszázadok óta fennmaradt egy leginkább matriarchálisként jellemezhető szekta. Ez a pogány közösség nem átall a nyári napforduló idején, amikor alig két órára megy le náluk a nap, hagyományos és zsigeri rituálékkal adózni az északi pantheon alakjai előtt, és megünnepelni a föld termékenységét.
A filmbeli fesztivál különleges, csak 90 évente egyszer rendezik meg, ezért a helyi Pelle (Vilhelm Blomgren) meg is hívja rá antropológus haverjait. A négy amerikai fiúhoz indulás előtt csatlakozik egyikük barátnője, Dani (Florence Pugh), aki nemrég vesztette el a családját meglehetősen tragikus körülmények között: bipoláris húga végzett saját magával és a szüleikkel is.
A gyászban fuldokló Dani egyedül marad, mivel a barátja, Christian (Jack Reynor) nem tudja, és nem is akarja igazán támogatni. Sőt valójában már egy éve szakítani akar a Danivel, csak sehogy sem tudja rávenni magát, helyette passzív-agresszív jeleneteket rendez.
Ha azt hallod, Ymir, inkább fuss el!
Amikor a kis csapat megérkezik az isten háta mögötti településre – ahogy annak lennie kell – lenyűgözi őket a bukolikus, vadvirágos idill és a derű, ami a helyiekből sugárzik. Az ünnep tiszteletére felvett hófehér ruháknál pedig csak a napfény vakítóbb, amely minden búvóhelyet beragyog.
[A Fehér éjszakák jelmeztervezőjével, Flesch Andreával készült interjúnkat itt olvashatja.]
A Fehér éjszakák kitartóan folk horrornak álcázza magát, és olyan kultikus elődök nyomában menetel, mint például A vesszőből font ember (1973), amelyben egy eldugott skót szigetre tévedt detektívet áldoznak fel a pogány gyökerű termékenységszekta tagjai.
Gyomorforgató rituális jelenetekből a Fehér éjszakákban sincs hiány, és sokféle kulturális és vizuális részlet készít fel az elkerülhetetlen borzalmakra. Önmagáért beszél minden kép a falakon, vagy amikor a helyi pap üdvözléskor Ymirt emlegeti – ő az a mitikus óriás, akit az északi istenek megöltek, és a testéből megteremtették a földet.
Ami pedig kifejezetten jó pont, hogy a közösség tagjai soha nem válnak őrjöngő mészárossá.
Sokkal rémisztőbb a vak meggyőződés, a tőlünk teljesen idegen morál, hogy a helyiek arcáról nem hervad le az őszinte hit mosolya és szörnyűséges ártatlansága.
Sőt, a film felmutatja egy szoros közösség jó oldalát is, azt a családot, amely soha nem hagy el. Olyannyira, hogy a Fehér éjszakák legmegrendítőbb és legerősebb jelenete éppen az, amelyben a helyiek egy rendkívül primitív, de hatásos módszerrel osztoznak az együttérzésre szomjazó Dani fájdalmában.
Jók a poénok, csak ártanak a filmnek
Ari Aster már nagy sikerű első filmjében, az Örökségben is a fajsúlyos családi drámából bontotta ki a horrort. A Fehér éjszakáknak pedig határozottan van egy pszichológiailag hiteles, erőteljes traumafeldolgozó vonulata, amelyben egyes események Dani szemszögéből már-már drasztikus sokkterápiaként is működnek.
A Fehér éjszakák viszont tovább megy:
valójában ez egy vérbeli szakítós dráma.
Annak is szánták, a rendező több interjúban is elmondta, hogy a forgatókönyvbe tudatosan beledolgozta a saját csúf szakítása tapasztalatait.
Dani és Christian kínlódására, hogy véget vessenek a rég romjaiban vegetáló párkapcsolatuknak, végül a pogány szekta tesz pontot – és ezzel önmagában nem is lenne gond. De a filmet átitatja az okos és gonosz humor is. Aster gondosan helyezte el a bombáit: érdekes volt megfigyelni, ahogy a vetítésen fel-felröhög a közönség, miközben a szereplők éppen átlátszóan aljasan vagy szánalmasan viselkedtek egymással.
Horror és komikum egymásra eresztése viszont nem feltétlenül hálás ötlet. Nagy hagyománya van a horrorparódiának, de a Hullajó (1992), a Sikoly-, illetve a Gonosz halott-filmek inkább a célirányos ijesztegetéssel és az undorral dolgoznak, mert ez az, ami a viccek mellett is működni tud. A Fehér éjszakák viszont elsősorban a nyomasztó feszültséget építgeti, és annak nem tesz jót, hogy a nevetés szép lassan, de biztosan felszámolja a félelmet.
Mintha Ari Aster maga sem tudta volna, mit akar Fehér éjszakáktól. Elindította kicsit drámaibb tinifilmként, majd ráerősített egy gyönyörűen kivitelezett horrorral. Végül a fináléjára a humor feloldotta a feszültséget, és így a végső csavar is érdektelenné vált. Még úgy is, hogy a zárókép mosolya nagy eséllyel felzárkózik a filmtörténet legnyugtalanítóbb filmzáró mosolyai közé, gondolunk itt a Psychóra vagy akár az Oldboyra.
Kár a Fehér éjszakákért, mert miután sok kritikus a valaha volt egyik legerősebb horrorfilmként emlegeti az Örökséget, abban bíztam, nagyon fogok félni. Nem így lett.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
