hvg.hu: Máshogy terveztem kezdeni ezt az interjút, de közbeszólt egy szomorú apropó: meghalt Karl Lagerfeld. Mit gondol róla?

Flesch Andrea: Nem ismertem személyesen, de az évszázadunk meghatározó művésze, Dalihoz tudnám hasonlítani az excentrikussága miatt, és Chanelhez. Lagerfeld mindig eggyel tovább ment, mint sok divattervező. Bármi csinált, az számomra tökéletes volt.

hvg.hu: A kortárs vagy közelmúlt divattervezői hatnak a jelmeztervezők munkájára?

F. A.: Persze, sokat inspirálódunk oda-vissza. Ha készül egy ikonikus film, az a divattervezőket is megihletheti. De a divattervezők is hatnak a jelmeztervezőkre. Vannak olyan típusú tervezők, akik szeretnek modernizálni egy adott kort, én is közéjük tartozom. Például most A kedvenc esetében is elmondható a jelmezekről, hogy a korhűség mellett a divat is erős szerepet kapott. A Colette-hez a kor saját modernségét kutattam és használtam, nem ötvöztem a mai divattal. Részben, mert a főhős személyiségében is volt valami nagyon modern.

hvg.hu: Hogyan tudta a Colette-et úgy modernizálni, hogy közben eredeti, korabeli ruhákat is használtak?

F. A.: Minden időszaknak megvolt a maga modern vonala. Olyan eredeti darabokat kerestem, amelyek akkor megelőzték a korukat.

hvg.hu: És mi történik, amikor az utcán jár? A mindennapos öltözködés is egyfajta történet, ami leír egy személyiséget?

F. A.: Abszolút. Csodálatos dolgokat látok az utcán, de gyakran sajnos túl lassan veszem elő a telefonom, és nem tudom lefotózni, ha szembe jön valami izgalmas. Nehéz mindent megjegyezni.

hvg.hu: Vannak kedvenc részletei? Kiegészítők vagy őrült ötletek?

F. A.: Bármi, ami extrém. Régen kicsit lenéztem azokat, akiknek nem volt jó az ízlése, de ezen rég túl vagyok, most már csodálattal tölt el az emberek sokszínűsége.

hvg.hu: Mi változott?

F. A.: Felnőttem. Fiatalon mindent kritizálsz, aztán rájössz, hogy nem ez a lényeg. Például az is milyen rossz lenne, ha mindenkinek ugyanolyan ízlése lenne. De mindenkit csodálok, aki a saját világában ki tud teljesedni. Nyilván nem tetszik minden, csak most már tudom azt is értékelni, ami nem áll közel hozzám.

hvg.hu: A gyakorlatban hogyan kell elképzelni a munkáját? Megkeresi egy rendező, leülnek egyeztetni, vagy elküldi forgatókönyvet, esetleg a látványterveket?

F. A.: Általában az ügynökömet keresi meg a rendező vagy a producer, és elküldik a forgatókönyvet. Aztán rögtön úgy olvasom, hogy elkezdek gondolkodni a ruhákon, mert a rendezők első kérdése az szokott lenni, hogy na, hogyan képzeled el ezt vagy azt a figurát? A rendező utána elmondja az ő koncepcióját. A látványtervező is csak ilyenkor kezd el dolgozni – később aztán szorosan együttműködünk.

hvg.hu: És mi a következő lépés?

F.A.: Jelmeztervezőnek lenni szinte megszállottság, mert annyira időigényes, több hónapos felkészüléssel járó munka. Először általában kutatni kezdek az adott korról. Főleg, ha nem foglalkoztam még vele azelőtt, próbálok minél több eredeti anyagot összegyűjteni. Fotókat, festményeket keresek, eljárok múzeumba. Az internet korában már sokkal könnyebb, régen könyvtárba jártam, és rengeteg könyvet is vettem, ezeket még most is átnézem. Majd az összegyűjtött anyagokból inspirálódva készítem el a jelmezterveket, amelyeket megmutatok a rendezőnek, és jó esetben eltalálom az irányt. Persze a színészek kiválasztása után ez még sokat alakulhat.

hvg.hu: Mennyire szólnak bele a színészek a munkájába? Mi történik, ha besétál egy sztár, például Hugh Jackman vagy Keira Knightley, és azt mondja, hogy nekem ez nem tetszik, nem az én stílusom?

F. A.: Sokféle színésszel találkozom. Van, aki szeret mindent megvitatni, van, aki teljesen rám bízza a tervezést. Nagyon fontos a türelem, az alázat, és nem árt a jó pszichológiai érzék, hiszen ez egy közös alkotói folyamat, amiben a színész is sokat segíthet. Keira Knightley a Colette-nél például nagyon tudta, hogy mi áll jól neki. Kezdettől fogva tudtam, hogy Keira játssza majd a szerepet, de azelőtt nem találkoztam vele, és úgy terveztem, hogy fekete-fehér, csíkos ruhákba öltöztetem.

hvg.hu: Miért pont csíkosba?

F. A.: Ezeket nem tudom szavakkal megfogalmazni, inkább egy érzés. Ránézek valakire, és tudom, mi lenne jó neki. Colette esetében ott volt ez a kicsit maszkulin vonal, ami közrejátszott a karakterábrázolásban. Mikor először találkoztam Keirával, a csíkos ruhákra mondta, hogy ez biztos nem lesz jó. Kérleltem, hogy próbáljuk meg, és amikor felvett egyet, rögtön láttam, hogy nagyon nem működik. Kiderült, hogy széles a válla, de emellett nagyon törékeny alkat, így ez az erős csíkozás valahogy leesik róla. Bármennyire gyönyörű ruhák lettek volna, nem illettek hozzá. Ő nagyon érezte, hogy mi jó neki, és mi nem.

hvg.hu: Mi okozhat még nehézséget?

F. A.: Például az időjárás, ha meleg van, akkor nehéz ráadni a színészre egy pulóvert. Néha nem az történik, amit szeretnék, hiszen a legtöbb színésznek az az első, hogy a színészi játékra tudjon koncentrálni. Ha úgy érzi, hogy a ruha gátolja őt, akkor ezt meg kell értenem. De van olyan színész is, aki a bármit megtesz egy ruháért, csak felvehesse. A színésznő, aki Colette édesanyját játssza, nagyon magas. Neki is eredeti ruhákat rendeltem, amelyek igazából kicsik voltak rá. Amennyire tudtuk, rá alakítottuk, de nem lett kényelmes, például rövid maradt az ujja. Ő viszont azt mondta, inkább nem eszik hetekig, annyira akarta azt a ruhát.

hvg.hu: Inkább férfi vagy női ruhákkal szeret foglalkozni?

F. A.: Jobban szeretem a női ruhákat, hiszen ott annyival több a lehetőség. Ha megnézzük a férfiöltönyt a századfordulótól a negyvenes évekig, nagy változás nem történt. De a női divat a századfordulótól a negyvenes évekig mindenen átment.

Csodálattal tölt el az emberek sokszínűsége.

Fazekas István

hvg.hu: És a férfi színészek hogy élik meg, hogy az ő ruháik kevésbé látványosak?

F. A.: Vannak a férfi színészek között olyanok, akik egy nőnél is aprólékosabbak. Egyszer egy angol férfi színésszel volt ruhapróbám, ami négy órán keresztül tartott. Miután befejeztük, ő még visszajött két órára csak nyakkendőket próbálni: mindegyiket megkötötte a tükör előtt, nézegette magát, jobbra vagy balra rakta őket. A legtöbb férfi színész egyébként inkább hamar túl akar lenni a ruhapróbán, és persze boldog, hogy jól néz ki.

hvg.hu: Vannak azok a filmek, ahol a látvány elemi része a jelmez is, máshol viszont éppen az a fontos, hogy szinte ne is vegyük észre, hogy a színészeket tervek szerint öltöztették. Amikor dolgozik, ez a különbség hogy jelenik meg?

F. A.: Igazából emiatt nagyobb kihívás mai filmet csinálni. Itt volt például Till Attila filmje (Tiszta szívvel – a szerk.). Öt Colette-et megcsinálok, míg egy Till Attilát. Egyrészt egy mai korban játszódó film jelmezeinek úgy kell kinéznie, mintha nem lennének megtervezve, miközben nagyon ki kell találni, mert ha mindenki a saját ruhájában jönne, az nagyon rosszul nézne ki, hiszen kell az egységes látvány, a karakterábrázolás. 

hvg.hu: A mai ruhákkal is olyan dolgozni, mint egy régebbi kor ruháival? 

F. A.: A mai divat igazából kicsit unalmas nekem, minden olyan egynemű lett, nem izgalmas ruhák szempontjából, kivéve mondjuk egy Almodóvar-film esetében. Vagy ha Karl Lagerfeld életéről kellene filmet csinálni. Egyébként haute couture ruhákra ritkán van szükség, pedig azokban még elgyönyörködnék. De a mai ruhák egyszerűen nem okozzák azt a szerelemszerű érzést, hogy remeg a gyomrod a gyönyörűségtől. 

A képre kattintva galéria nyílik Flesch Andrea munkáiból.

IMDb / Budapest Noir

hvg.hu: És melyik korszak okozza ezt? Van kedvence? 

F. A.: Leginkább az 1700-as évektől az 1970-es évekig tartó periódussal szeretek dolgozni. Sokat foglalkoztam a középkorral is.

hvg.hu: Miért használ eredeti darabokat?

F. A.: Sajnos, nagyon kevés nagy formátumú szabász szakember van ma a világon, így Magyarországon is. Egy óriási kivétel Birta Gábor, akit nem is tudok szimplán szabásznak nevezni, inkább az alkotótársam. A világ legnagyobb jelmeztervezői állnak sorba nála. Számít az is, hogy a mai anyagok esése, színe nagyon más az eredetiekhez képest. Sok eredeti ruhát hozok kölcsönzőből, és ha berakok melléjük pár jó minőségű másolatot, látom a különbséget. Ez akkor is számít, ha egy statisztáé lesz. Leginkább a női ruháknál szembesülünk azzal, hogy sem időnk, sem pénzünk nem lenne olyan részletgazdagon kidolgozni őket, ahogy annak idején készültek. Emiatt, ha tehetem, az eredeti ruhákat választom. 

hvg.hu: A forgatás után mi történik azokkal a ruhákkal, amelyeket varratott vagy vett?

F. A.: Ez változó. A Colette-ben főleg Keira és Dominic West ruháit megtartották, és kiállították az amerikai és londoni bemutatókon, a többit eladták kölcsönzőknek. A nagy filmgyártó cégeknek pedig saját raktára van, és oda gyűjtik a jelmezeket. 

hvg.hu: És ezeket felhasználják valaha újra?

F. A.: Pár évig ezekhez a ruhákhoz nem lehet hozzáférni, de ezután új életet kezdenek. Viszont a karakteres darabok lehet, hogy már öt filmben szerepeltek, úgyhogy a főszereplőknek nem is a raktárakból veszem ki a jelmezeket, hiába nagyon jók. És persze sokszor előfordul, hogy a kölcsönzőkben híres színészek és szerepek ruháival találkozom. Most Rómában, az egyik hatalmas kölcsönző pincéjében találtam egy ruhát, ami Monica Vittié volt. Mikor forgattak, bevarrtak egy kis bilétát a nevével, és az benne is maradt. 

hvg.hu: Egyébként hogyan kapott jelmeztervezőként lehetőséget, hogy külföldi filmekben dolgozhasson?

F. A.: Nagyon szerencsésnek tartom magam, jó helyen voltam jó időben. Az első külföldi filmem egy koprodukció volt, a Szomorú vasárnap. Az az első olyan munkám, amelyre örökre büszke leszek. Akkor azt gondoltam, hogy az majd biztosan fellendíti a karrieremet, de nem történt semmi. Aztán ugyanez történt, mikor Peter Greenaway-jel dolgoztam. 

hvg.hu: Azért mégsem kerül csak úgy, szerencséből valaki az egyik legnagyobb kortárs szerzői filmes mellé dolgozni.

F. A.: A Tulse Luper bőröndjei is nemzetközi koprodukció volt magyar részvétellel, amiből aztán végül összesen három napot forgattunk Magyarországon. A magyar producer, Sípos Áron ajánlott Greenaway producerének. Eredetileg csak egy részre szerződtettek, de Greenaway annyira megszerette, amit csinálok, hogy végül én terveztem az egész trilógia jelmezeit. 

hvg.hu: Milyen volt vele dolgozni?

F.A.: Peter Greenaway-jel dolgozni, azt hiszem, a legnagyobb ajándék az élettől. Ő egy festő, képzőművész, ezért a színészekkel kicsit furán bánik, mert tulajdonképpen díszletként kezeli őket. Inkább a látvány és a szöveg fontos neki. Azaz a színész mondja el a szöveget, a színészi játék nem feltétlenül annyira fontos. Greenaway észreveszi a monitoron a kis részleteket, amelyeket más nem. Hihetetlenül nyugodt, annak az embernek a magabiztosságával, aki rendben van magával, ezért nem is kiabál. Például leálltunk három hónapra, és amikor megérkeztünk a folytatásra Luxemburgba, kiderült, hogy a főszereplőt elfelejtették lefoglalni erre az időszakra, nincs ott. Erre egy másik rendező kiborul. Greenaway viszont kitalálta, hogy akkor azt a részt a főhős szemszögéből forgatjuk le. Nekem ez a nagyság. Sokat tanultam tőle, hogy ha valami nem úgy sikerül, akkor is tovább kell lépni, és meg kell tudni oldani a dolgokat. 

hvg.hu: Mik a legemlékezetesebb filmes munkái? Azok, amelyeknél úgy érezte, hogy nagyon bele tudta tenni magát?

F.A.: A Greenaway-film páratlan élmény volt, mert korokon át utaztunk, különböző világokba csöppentünk. Az utóbbi időben a The Duke of Burgundy volt a kedvencem. Az egy nagyon kis költségvetésű, családias forgatás volt. Peter Strickland világa nekem olyan, mint Greenawayé, őt is zseniálisnak tartom, alig várom, hogy újra dolgozhassak vele. A Colette-el úgy vagyok, hogy ha soha többet nem csinálhatnék filmet, akkor sem bánnám, mert megvalósítottam mindent, amire valaha vágytam. Még egy új zsenivel hozott össze a sors, idén nyáron Ari Asterrel forgattam egy folk horror filmet. Ez abban különbözik az eddigiektől, hogy itt egy teljesen eredeti világot kellett kitalálnom és megvalósítanom, minden egyes ruhadarabot, még a zoknit és a cipőket is csináltattuk. 

hvg.hu: Most Enyedi Ildikó új filmjén dolgozik, A feleségem történetén. Melyik fázisban tart a munkája?

F. A.: A tervezés folyamatos, de már utazgatok is. Részben varratunk a színészekre, részben különböző európai kölcsönzőkből bérelünk ruhákat. Ez egy francia–német–olasz–magyar koprodukció, úgyhogy voltam Párizsban, Rómában, Madridban, mert össze kellett szedni az egész filmre a statisztáknak is mindent. Most megyek Londonba, ahol már csak a főszereplőknek nézek ruhát. A főszereplő Léa Seydoux, vele március elején fogok személyesen találkozni, akkor kezdjük a ruhapróbákat. Ez a legizgalmasabb pillanat, hiszen ekkor alakul ki a végleges karakter. 

hvg.hu: Mi a jelmeztervezői koncepció A feleségem történetében?

F. A.: Olyan húszas éveket akarunk csinálni, amilyet ritkábban szoktak. A húszas években eleve kevés film játszódik, és ha mégis, akkor olyan, mintha skatulyából húztak volna elő mindenkit. Mint A nagy Gatsby esetében, csak egy szegmenst vesznek ki a kor divatjából. Mi úgy próbáljuk megcsinálni, hogy természetes összhatást keltsünk. Akkor is volt mindenféle ember, volt, akin lógott a ruha, és nem mindenkinek volt bobfrizurája. Azt akarjuk, hogy az összlátvány szép legyen, de emberközeli.