Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Szinte tökéletesre sikeredett a Kádár által kivégzettekről szóló megemlékezés ürügyén a Kádár-rendszer állami fölmagasztalása. Együtt van minden: állami történetírók, ideológiai iránymutatás, vurstli, kommersz zene és kommersz barack. Már csak a Dolly Roll és a Neoton Família hiányzott. A hvg.hu egykori Fidesz-tag szerzőinek írása a rendszerváltó emlékév vasárnapi nyitányáról.
Nagyszabásúnak szánt rendezvényekkel vette kezdetét a rendszerváltás harmincéves évfordulójáról szóló állami ünnepségsorozat és legendagyártás. A Hősök terén Szabadságkoncert cím (de némelyik fellépő kedvéért inkább mondjuk így: fedőnév) alatt sikerült fölvonultatni egy késő Kádár-kori popparádét, a Terror Házában tablókból nyílt kiállítás, amelyet a 89-es események idején nyolcadik életévét sem betöltő Gulyás Gergely miniszter nyitott meg, és a köztévé is műsorral készült a jeles alkalomra. Ahogy az M5 csatorna igazgatója, a rasszista-antiszemita tartalmakat előszeretettel propagáló Siklósi Beatrix korábban beharangozta, az állami tévé ünnepi adásában olyan nagyságok emlékeztek a rendszerváltásra, mint a kommunizmust a Művelődésügyi Minisztériumban és a Magyar Szocialista Munkáspártban átvészelő Bíró Zoltán, akinek Antalltól Gönczön át Sólyomig jól megvan a véleménye az összes akkori ellenzéki politikusról, nyilván teljesen elfogulatlanul. Bírónak ugyanis rutinja van, ő nemhogy a rendszerváltás emlékét, de magát a rendszerváltást is ellopta volna – ha hagyják neki. De nem hagyták, és ebben az előbb sorolt személyeknek jelentős szerepe volt, no meg a Fidesznek.
Arcképvázlat történelmi háttérrel
Erről szólt – többek közt – 1989. június 16-a. A két átmenetkoncepció látványos különbségéről; a „mismásoljunk a végtelenségig”, „sunnyogjuk el”, „borítsunk fátylat”, és legfőképpen „ne kérdőjelezzük meg a megszerzett előjogokat” bírózoltáni, Bajcsy-Zsilinszky Endre baráti társaságos, magyar néppártos, langyi népfrontos fölfogása az „igenis nevezzük nevén a dolgokat”, „nézzünk szembe”, „mondjuk ki, hogy ki áll az egyik oldalon, és ki a másikon” elképzelésével. Az utóbbi nézetet legegyértelműbben az egykori Fidesz és a néhai SZDSZ képviselte, valamint a hivatalos és alkalmi visszaemlékezésekből rendre kimaradó Krassó György.
Orbán Viktor a Hősök terén ennek a szókimondó radikalizmusnak a hangján szólalt meg – a mi generációnk és a féllel előttünk járó nemzedék hangján. E cikk szerzői a Nagy Imre-újratemetéskor kamaszok voltak. Egyikük akkor már közel nyolc hónapja Fidesz-tag, a másikuk mintegy nyolc hónappal később lesz az. Számunkra az Orbán-beszéd utólag is azt jelenti, hogy a „nagy srácok” beleszólnak a „felnőttek” előre lezsírozott játszmáiba, de semmiképpen sem azt, amivé a propaganda igyekszik a szónoklatot mitizálni.
Nándorfehérvári diadal szorozva a normandiai partraszállás; az ifjú Orbán kiáll, és két mondattal hazakergeti az oroszokat + világbéke.
Nézzük mindjárt az úgynevezett Szabadságkoncert beharangozására elkészített reklámfilmet, amely – ahogy azt mondani szokás – pont olyan, ahogy a Móricka elképzeli. Azaz, nem, dehogy is olyan. Az egyszeri Móricka naivan gondol mindenféléket a valóságról, a Szabadságkoncert PR-minimoziját szerkesztő kommunikációs szakemberek azonban nagyon is pontosan akarják nem azt megmutatni, felidézni, vagy elmesélni, hogy miként is nézett ki az 1989-as Magyarország (ha már itt tartunk, és mozgóképes párhuzamot keresünk, nagyjából-egészében úgy nézett ki, mint például a Moszkva tér című filmben), hanem egy sosem volt hazug, giccses, Patyomkin-valóságot mutatnak fel. Műkönnyekkel, műérzelmekkel, kamu tárgyvalósággal – már emlegetni is közhely, de George Orwell kétségtelenül elégedetten csettintene e kisfilm láttán. Persze nem meglepő ez: a NER komplett történetmesélése, narratívája, emlékezetpolitikája ezek mentén, a giccs, a csúsztatások, a magacélú szelektálás, a kellemetlen részletek félretolása, a Dózsa László 1942-izmus köré rendezve szerveződik.
A kisfilm végső üzenete, a minden más felületen is tényként szajkózott állítás, hogy 1989. június 16-ával indult a rendszerváltás („kezdetét vette a csodák éve”), és hogy egy csapásra fölszabadította az országot („végre szabadok lettünk”) önmagában is monumentális – és nagyon könnyen cáfolható – hazugság.
A temetés egy folyamat része; fontos, meghatározó, emlékezetes pillanata a rendszerváltásnak, de semminek sem a kezdete, és nem is a vége.
Csak az adott évet tekintve: addigra az országgyűlés elfogadta az átalakulás két jelentős és szimbolikusan is lényeges jogszabályát, a gyülekezési jogról és az egyesülési jogról szóló törvényeket, már működtek az ellenzéki pártok (utoljára a KDNP jött létre), már túl voltunk a március 15-i tömegdemonstráción, már megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, és sorra születnek a mindennapi életet meghatározó gazdasági-kulturális intézkedések, alakul át a bankrendszer, a kereskedelem, lazul az adminisztrációs szigor, egyre-másra szaporodnak a különféle egyesületek, művésztársulatok, lapok, kiadók, és igen, már többször, több helyütt kimondatott, leíratott a követelés: távozzanak az országból a szovjet csapatok.
Az orosz csapatok kivonásának fölemlítése tehát különös bátorságot nem igényelt, bár sokaknak – mivel ekkora nyilvánosság előtt még nem hangzott el – revelatív volt (szerzőpárosunk 50 százalékának az, a másik 50 százalékot nem érintette annyira meg). Ugyanakkor nem volt sem illetlen, sem feltűnősködő, sem az átmenet békéjét veszélyeztető. Más is beszélt erről – Rácz Sándor az 56-os Nagy-budapesti Munkástanács elnöke –, és egy olyan eseményen, amelyen annak a forradalomnak a kivégzett vezetőit temették újra, mely forradalmat a Szovjetunió hadserege vert le.
Naná, hogy Pozsgay
Nem attól volt bátor a beszéd, mert – úgymond – hazazavarta az oroszokat, mert milliók titkolt vágyát mondta ki, hanem mert szembement az aktuális hangulattal, a politikai-értelmiségi közmegegyezéssel, a közvéleménnyel. Belerondított a „nemzeti megbékélés” hamis és gejl kívánalmába.
Mi, fiatalok sok mindent nem értünk, ami talán természetes az idősebb generációk számára. Mi értetlenül állunk azelőtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat.
Kopogtak kíméletlenül az orbáni szavak, miközben ott álltak a koporsóknál díszőrségben a pártállam vezetői. A négy fejesből három – bizarr történelmi ízléstelenség jegyében – szűk egy hónap múlva ott szobrozott Kádár ravatalánál is.
Köztük az a Pozsgay Imre, akinek életútja filmszerűen jeleníti meg a fenti mondatokat. ’57-ben még úgy jellemezte Nagy Imrét, hogy „szellemi képességeit ugyan csak egy adóvégrehajtói karrierhez szabták, de jellemtelensége biztosította, hogy miniszterelnök legyen”, majd az idők változását érzékelve ő nevezte át ’89-ben népfelkeléssé az addig ellenforradalomként emlegetett eseményeket. A Fidesz számára – a legrosszabb demokrata is jobb, mint a legjobb kommunista szellemében – ő testesítette meg azt, hogy „ezekkel” nincs alku. A Fidesz-történelem kiemelkedő pillanata, mikor az első szabad választáson a mozgalom soproni jelöltje, Szájer József legyőzte a népszerű államminisztert, a Fidesz-frakció a „Naná, hogy Szájer” transzparens alatt vonult be az országgyűlésbe.
Pozsgay aztán a Fidesz – és személyesen Orbán Viktor – híveként hunyt el. 2010-ben még fölkérték, hogy – éppen Szájer mellett – legyen tagja az új alkotmányt megalkotó testületnek. Nézeteit soha nem revideálta, ahogy a Fidesz sem vallotta be soha, hogy már mást gondol eredetéről, múltjáról, identitásáról. Két évvel a volt pártállami funkcionárius halála előtt az új pártállam egyik befolyásos embere, Lázár János egy fórumon, Pozsgay társaságában már arról értekezett, hogy sajnálatos hogy ’90-ben nem Pozsgay lett a köztársasági elnök, szót sem szólva arról, hogy annak államfői álmait történetesen a Fidesz és az SZDSZ zúzta szét oldalukon a Független Kisgazdapárttal és a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal.
A négyigenes népszavazásban való részvétel is logikusan következett a június 16-i beszédből, amely minimális vitát váltott ki az akkori Fideszben, de amely beszéd után a pártállami sajtó a legválogatottabb rágalmakat kezdte szórni a szónokra és szervezetére, és amely rágalmakat ma – ha éppen a pillanatnyi érdek úgy diktálja – az emlékezetmachinátorok gond nélkül illesztenek be a legendáriumba.
„Amikor Orbán Viktor beszélt, én élőben láttam, amikor azt mondja, hogy be kell döngölni az agyagba a kommunistákat” – vall emlékeiről az állami esztrádműsor hoppmestere, Nagy Feró. Látni, lehet, hogy látta, de hallani biztos, hogy nem hallotta, ugyanis 1) június 16-án, ilyesmi szóba sem került, 2) Orbán ilyet soha nem mondott, 3) aki mondta, az Németh Zsolt, de ő sem ezt. A kijelentés egy 1989. szeptemberi választási gyűlésen hangzott el azzal a parányi kiegészítéssel, hogy „a választásokon”. Ezt szót felejtette azután nagyvonalúan el a korabeli propagandasajtó, és a megkurtított mondatból csinált országos hisztériát a Magyar Szocialista Munkáspárt.
Erdős Péter kurva anyád!
Fölöslegesen.
Csak várni kellett volna néhány pillekönnyű évtizedet, és az egykori kommunista korifeusok, káderek és kiszolgálóik boldogan konstatálhatták volna, hogy a Fidesz magától formálódik az ő képükre. Erről árulkodik a vasárnapi Szabadságkoncert nevű súlyos kulturális történethamisítás.
Mert mit is gondolunk, mi kellene, hogy legyen az állítása egy ilyen gigantikus rendezvénynek. Rendben, lehet, hogy már itt félrementünk, vagy éppenséggel olyat várunk el a Nemzeti Együttműködés Rendszerétől, ami láthatóan nincs neki. Nyissunk itt egy zárójelet! A NER, annak ellenére, hogy értékközpontú, értékeket megőrző, a magyar kulturális teljesítményeket nagy becsben tartó szisztémának mondja magát, időről időre bizonyítja, hogy valójában sem ízlése, sem arányérzéke nincs, úgy mozog a kultúra területén, mint az elefánt a porcelánboltban, néha pedig kifejezetten a legócskább falunapok szintjén nyomja.
Szóval, hogy mit is gondolunk, mi volna egy Szabadságkoncert feladata: hát az, hogy felmutassa azokat a popkulturális teljesítményeket, amelyek szellemileg előkészítették, a táptalaját adták a rendszerváltásnak, na de pláne, akár tevőlegesen is hozzájárultak ahhoz. Ha pedig így gondoljuk – ismételjük, a NER-től természetesen nem várunk ilyeneket, maradunk a teóriák szintjén –, akkor azt kell állítanunk, hogy
a koncert, amely 1956 öröksége felől ível az 1989 június 16-i eseményeken át a kommunista rendszer lebontásáig, egészen egyszerűen nem tűzheti a zászlajára többek közt az Álmodj királylányt, sem pedig az Első Emeletet, még akkor sem, ha mind a kettő immanens része a kor könnyűkultúrájának.
Ezzel együtt pedig, már ha komolyan veszi magát, ha van kijelentenie valója arról, ami miatt embereket csődít oda egy nagy budapesti közterületre (nem, nincs neki), akkor egy ilyen rendezvény egyszerűen nem teheti meg magával, az üggyel, és a nézőkkel sem, hogy a kor olyan emblematikus, a rendszerrel való szembenállást szimbolizáló előadóit és zenekarait nem rakja a színpadra. Az is egy döntés, hogy a Szabadságkoncert szervezői az egykori besúgó Vikidál Gyulát (Dallos ügynököt) léptetik fel és nem a Besúgók és provokátorok című dalt jegyző Kontroll Csoportot vagy a Szabadíts meg a gonosztól című korszakos undergound "slágert" megíró Európa Kiadót.
Tegyünk megint egy kitérőt! Vikidál ügynökmúltját sűrűn olvassák a fejére, és többen erős csodálkozásuknak adtak hangot, hogy ennek ellenére ott lehet egy antikommunista ájerű rendezvényen. Mi az, hogy ennek ellenére? A titkosszolgálati aktákban sem kell ahhoz elmerülni, hogy tudható legyen: Vikidál neve egybeforrt az árulással. Mert az volt, amikor a szocialista kultúraelhárítás kioperálta a P. Mobilból, hogy a Dinamittal házi rockzenekart hozzon létre, mely együttes azután nemcsak szervezetileg, de tartalmilag is átálljon a túloldalra, a csövesekéről, az „ezek a fiatalokon” megbotránkozó kádári kispolgárokéra, megteremtve ezzel a hamisítatlan pedellusrockot („aluljárók fia sorsod valahol hibááááás”).
Vagy mit gondoljunk arról, hogy az említett földalatti, ún. „alternatív” együttesek helyett a pártállami új hullám – szerzőink egyik fele által kifejezetten kedvelt, a másik fele által kitartóan utált – kirakategyüttesét, a KFT-t lépteti föl. Mely zenekar meghatározó tagja amúgy a jelenlegi rezsim megveszekedett ellenfelének mondja magát, és ehhez képest nem csupán a koncerten lépett föl, de a promócióban is szerepet vállalt. Van az a számlatömb.
Viszont 1989 emblematikus rock- és alternatív zenekarai közül – mondunk tippeket: Pál Utcai Fiúk, Tankcsapda, Kispál és a Borz – egy sem lép színpadra, hogy Nagy Ferón kívül (akit persze kétségtelen relevanciája ellenére nyilvánvalóan NER-lojálitása vitt a Hősök terére) fel sem mutatják vagy fel sem idézik azokat az ősöket és hősöket, akik nélkül a magyar popkultúra szabadáságtablóját elég bajos a falra akasztani, Bródyt, Szörényit, Hobót, a Kex dalait.
Amit a Szabadságkoncert ezzel az összeállítással felmutatott, az nem a szabadság felé sasszézó, gravitáló, botorkáló vagy éppen ütemesen haladó 80-as évek, hanem többé-kevésbé maga a kádári kulturális paletta. Ez pedig Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének 30. évfordulóján, lássuk be, egész egyszerűen botrány.
Botrány az egész. A CPG tagjait 1983-ban rendszerellenes dalszövegeik miatt börtönbüntetésre ítélték, miközben a rádióból szólt az „ó-ó-Vakáció-ó-ó”. Nem kérdés, hogy mi, akik ott álltunk 1989-ben a katartikus megemlékezésen (egyikünk a tömegben, másikunk a Fidesz delegáltjaként a díszsorfalban a 301-es parcellánál) melyikkel is azonosultunk, noha saját kulturális preferenciánkat nem tekintettük kizárólagosnak. Az akkori Orbánnal vallottuk, hogy „farmerdzsekinkről nem esik le a kokárda”, és „polcunkon elfér Tina Turner és a Muzsikás”. Most pedig itt állunk szügyig a kádári tettetett derűben, Erdős Péter, Berkesi András vagy Berecz János szellemi árnyékában. Ők nyertek.
Ellenzékiek tüntettek a Szabadságkoncerten
