Gettó Balboa

Bogdán Árpád játékfilmjei gyakran operáltak dokumentumfilmes eszközökkel, a Gettó Balboa pedig egy olyan dokumentumfilm, ami szinte játékfilmnek is tekinthető. Már a címből is kiderül, hogy itt egy bokszfilmről van szó, és valóban: a közel másfél órás mozi pont úgy épül fel, mint a jól ismert, a küzdősportot bemutató játékfilmek. Csak míg, mondjuk, a Rocky-filmekben egy kitalált szereplő történetét, drámáját, emberfeletti küzdését, felemelkedését, bukását követhetjük végig, Bogdán Árpád mozijában egy VIII. kerületi fiú, Zoli a főszereplő, illetve az őt felkaroló ex-bűnöző edzője-mentora, Misi bá (akit valamikor meglőttek, de a mentőben az Úr szólt hozzá, és megtérése után életét a gettóban kallódó gyerekek segítésének szenteli).

Ahogy minden bokszfilmben, a fókusz itt is arra az emberfeletti küzdelemre irányul, amin a lassan felnőtté váló fiúnak végig kell mennie, hogy elérje az álmát. És a küzdelem számára nemcsak a kemény edzéseket jelenti (ezekben a jelenetekben szinte érezzük az izzadságszagot, látjuk a csepegő verejtékcseppeket), hanem azt is, hogy közben pénzt is kell keresnie, a barátnőjével (sőt, a végén gyermeke anyjával) is ápolnia kell a kapcsolatot, apjával is meg kell harcolnia.

A gyönyörűen, fekete-fehérben forgatott, sok közelivel, szubjektív beállítással készült dokumentumfilm nem véletlenül nyert el már több fesztiváldíjat: egy egészen kiváló, izgalmas, tanulságos történet. (B.I.)

Vetítések: 01.30 11:00, 01.31 20:00

Genesis 2.0

A globális felmelegedéstől nem mindenki rohan a falnak, sőt vannak, akik kifejezetten örülnek neki. A mamutagyarpiacnak például jól jön, hogy olvad a jég északon, mert sorra bukkannak elő a föld alól a fagyos Új-szibériai-szigeteken a 40-90 kilós őskövületek. Minden évben több tonna mamutagyart ásnak elő rendkívül zord körülmények között jakutföldi “vadászok” a Jeges-tengeren fekvő szigeteken, hogy aztán az agyarak első körben a kínai piacon végezzék.

A Genesis 2.0 részben ezeknek a sokszor a megélhetésükért küzdő “vadászoknak” a kincskereséséről, a mamutcsontok feltárásának embertpróbáló kihívásairól szól. Ezzel párhuzamosan pedig arról a tudományos közegről, amelyben a géntechnológiával foglalkozó, a maguk területén szupersztároknak számító tudósok azon ügyködnek, hogy előbb-utóbb feltámasszák a gyapjas mamutot.

A svájci dokumentumfilmes, Christian Frei és a fiatal jakutföldi rendezőtársa, Maxim Arbugaev közös alkotása mélyen elgondolkodtató, felvételeik lélegzetelállítóak, a nézőt pedig újra meg újra libabőrössé teszik. Az embernek furcsa, kettős érzése támad a filmtől. Olyan, mintha meghaladtuk volna már mindazt, ami eddig science fiction volt: Kínában már áll az adatbázis a gének digitalizálásához, Szöulban megrendelésre kutyákat klónoznak. Másfelől viszont a múlton ennek ellenére sem tudjuk túltenni magunkat, és ha kell, a föld alól is kiforgatjuk az egyszer már lezárult, 3000 évvel ezelőtt megtörtént eseményeket (akár kihalt állatokat is), hogy új értelemmel és új funkcióvval ruházzuk fel őket. (Cs. H.)

Vetítések: 02.02 10:30, 02.03 15:45

América

Az América minden bizonnyal a mezőny egyik legerősebb versenyzője: gyönyörű, mélységesen intim film ez, amely minden másodpercében a szeretetről és a tiszteletről szól.

Luis Alvarez Serrano egyedül ápolja 93 éves anyját, egy nap azonban dolga akad a városban, América pedig leesik az ágyról és vérezni kezd: jajveszékelésére a szomszédok figyelnek fel. Luist gondatlanság miatt börtönbe zárják, fiai, Diego, Bruno és Rodriguez pedig azonnal hazautaznak, hogy nagyanyjukat gondozzák. A fiúk megetetik, mosdatják, sétáltatják Americát, néha pedig egyenesen a frászt hozzák rá, amikor - cirkuszi artisták lévén - különböző mutatványokat mutatnak be a kertben. Bár az idősebb testvér gyakran megkérdőjelezi, hogy América tudatában van-e annak, mi folyik körülötte, Diego minden pillanatban hisz a nagyanyjában: énekel vele, fotókat mutat neki, és egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy megölelje őt.

Zseniális, ahogy ez a három fiatal, tűzrőlpattant férfi egyetlen szó erejéig sem veti fel, hogy nagyanyjukat idősek otthonába adják, pedig bőven kell hozzá türelem. Mégsem bánnak vele gyerekként, a tehetetlenségük soha nem fordul át bántásba. Sokkal erősebb a szeretetük annál, minthogy úgy érezzék, áldozatot hoztak. Erick Stoll, Chase Whiteside filmje (és főleg annak zárójelenete) napokig velünk marad, hogy aztán marjon egyet-egyet a szívünkön, ha eszünkbe jut. (Cz. F.)

Vetítések: 01.29 18:00, 01.30 13:00

A világ legrondább kocsija

Bogdan és 94 éves mamája rendszeres látogatója az old timer autók versenyének, és rendszeresen el is hozzák a legrondább autónak járó serleget. A 70 éves férfi mindent el is követ – azaz gyakorlatilag épp a semmit -, hogy jó 40 éves Wartburgjának ne lehessen konkurenciája: minden eredeti és minden rohad rajta.

A Moldova-novellába illő páros elképesztő - amilyen energetikus, annyira groteszk - dialógusaiból megtudhatjuk, hogy hosszú útra indulnak a keletnémet ipar csodájával: átmennek Németországba, hogy megtalálják azt a gyárat, amelyben a nő egykor mint fiatal lány dolgozott a háború alatt rabszolgaként. Alulnézeti, mégis tündéri road movie ez, amelyben úgy követik egymást a drámai, groteszk, megható pillanatok, mint az eisenachi Wartburg-gyár fénykorában a futószalagról legördülő példányok. Aki látja, mindig emlékezni fog az Avocado Bar előtti visszapillantótükör-kalandra vagy a mozdulatsorra, ahogy Bogdan kannában rázza a jóféle keverékbenzint a kúton (mert azt ma már nem lehet árulni).

Grzegorz Szczepaniak filmje igazi gyöngyszem, amelyben a két ember egymás iránti megbonthatatlan, de sokszor egyedi módon megnyilvánuló szeretete végeredményben minden visz. (D.D.)

Vetítések: 02.01 20:15, 02.03 10:30

Koka, a hentes

Mindig kellemetlen szembesülni azzal, hogy mennyi szemetet termelünk naponta, és hogy mi lesz azzal a rengeteg hulladékkal, amitől rendre megválunk. De különösen sokkoló azt látni, hogy mi lesz mindazzal az elképzelhetetlen mennyiségű maradékkal, amit Egyiptom közel tízmilliós főrvárosa napról-napra kitermel. Kairó “szemétvárosnak” nevezett negyedében a kopt keresztény közösség a saját háza tájára gyűjt gyakorlatilag minden hulladékot, ami a főváros többi negyedéből a kukákba kerül. Ebben a városrészben hegyekben állnak a szemétbálák, stócokban a kartonpapírok. A negyed lakói a szemétszállításból, és a még hasznosítható szemét eladásából élnek, a kukás zacskókból kiválogatott ételmaradékot pedig a háztetőkön tartott disznóknak dobják.

És van itt még valami a rengeteg szeméten kívül: galambok. Talán több is a galamb, mint amennyi a hulladék. Máté Bence díjnyertes, első dokumentumfilmjében a szeméttel megbékélt kairóiak világába vezet minket, ahol a helyiek a házak fölé magasodó tornyokban, galambdúcokban tartják a versenyeztetésre kinevelt madaraikat.

Máté Bence egy a perifériára szorult társadalmi réteg életformájába, annak a szórakozási lehetőségein keresztül nyújt bepillantást. A galambok versenyeztetése leginkább valamilyen középkori csapatjátékra, vagy egy számítógépes játék analóg, háromdimenziós változatára emlékeztet minket: a negyeden belül kerületek harcolnak egymással, az ellenséges terület galambjaiért folyik a küzdelem. A Koka, a hentes egy egyszerű turista számára megközelíthetetlen világról szóló szociológiai igényű munka, félórás filmes élménybe sűrítve. (Cs. H.)

Vetítések: 01.29 15:45, 01.31 17:45

Az ütközet

„Egy szörnyeteggel küzdünk, akinek hadserege, pénze, médiája van, nekünk meg semmink” - így kesereg egy sikertelen kormányzati tárgyalás után az a bolíviai mozgáskorlátozott, aki volt elég elhivatott és elkeseredett ahhoz, hogy társaival 35 napig utazva elguruljon - végig az országon - La Pazba, és ott követelje a jussát.

Az a pár tucat kerekesszékes, aki ezt 2016-ban megtette, annyit akart elérni, hogy a kormány minden sorstársuknak adjon havi 20 ezer forintnak megfelelő bolivianót egy normálisabb élet esélyéhez. És voltak olyan elszántak, hogy ott is maradtak a fővárosban, miután Evo Morales elnök elbarikádozta magát, és nem engedte meg, hogy a kerekesszékesek megközelítsék a hatalom székhelyét. Ezek a mozgáskorlátozottak ebből a tiltakozó akcióból merítettek öntudatot, elszántságot, biztatták, tanították, lelkesítették egymást.

Violeta Ayala és Dan Fallshaw rövid dokumentumfilmjéből azt is megtudhatjuk, hova nőtt ez az elszántság, és mire képes egy hatalom saját, mozgásra korlátozottan képes állampolgárai ellen. Ahogy azt is, hogy mit jelent a lehető legegyszerűbben és legalapvetőbben harcolni valamiért. (D. D.)

Vetítések: 01.30 11:15, 01.31 16:00

A szívem apáé

Sofia Haugen apjával való bonyolult kapcsolatát vitte filmre: a fiatal rendező elkeseredett küzdelmet folytat apja függőségével. Már a nyitány is erős, Haugen épp felveszi az apját, aki 19 hónapig volt börtönben. Nem ez volt az első eset, lényegében több időt töltött ott életében, mint amennyit szabadlábon. Régen erős kötelék volt köztük. Sokat játszottak, néha például taxisofőrök elől menekültek, és elrejtették a sörösüvegeket. Aztán a játékok annyira eldurvultak, hogy Sofiának és az anyjának menekülnie kellett.

BIDF2019 - MY HEART BELONGS TO DADDY - A SZÍVEM APÁÉ from BIDF on Vimeo.

A lány most kísérletet tesz arra, hogy rehabilitálja apját és újraépítse a köztük lévő kapcsolatot. Nem könnyes drámára kell számítani, az apa néhány ballépése már-már annyira abszurd, hogy Sofia az “inkább röhögök, mint sírok” stratégiát választja. A fiatal rendező jól eltalálta az arányokat: bár szenved infantilis apjától, nem áldozatnak mutatja be, aki a körülményei miatt lett kábítószer-használó. Megindító, hogy akkor is hisz apjában, amikor az húszadjára veri át, közben pedig fel kell vennie a kesztyűt az ellátórendszer buktatóival is. De vajon meddig terjed a szeretteinkért vállalt felelősségünk? Mikor van az a pont, hogy azt kell mondanunk, elég? (Cz. F.)

Vetítések: 01.29 12:45, 01.30 19:45