Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A kánikula ellenére langyosan induló estét egy vén hobó és a blues teszi felejthetetlenné: leszerepel a Cigarettes After Sex, Seasick Steve pedig a mennybe megy. És még beszélgettünk is egy jót.
Ötéves kihagyás után tartózkodással vegyes kíváncsisággal jöttem el újra a Szigetre. Mindig kevert élmény volt: jó koncertek ellenpontozták a nyomasztó tömeget, és azt, hogy még a fogaim alatt is por csikorgott. Lesöpörtem egy tikkadt darazsat a karomról, és az első térképtábla felé vettem az irányt.
Az estét alapvetően az A38 sátrában terveztem eltölteni, szerencsére a gigantikus, vérvörös cirkuszi sátornak álcázott színpad már az első kanyar után látszik. Szokni kell a sok embert, de a nyelvek bábeli zűrzavara és a fesztiválos öltözködés most megágyazott a jó hangulatnak a kánikulában. Helyesek az fesztiválozók, kicsit őrültek, és még frissek, elvégre ez csak a második nap - meglátjuk, mi marad ebből a fináléra.
Amiből hiányzik az élet szikrája
A Nagyszínpad, mint egy monumentális technoszörny vagy oltár, vonzza magához a tömeget. Sokan leírták már, de nem tudok szabadulni az érzésről, hogy milyen határozott spirituális jellege van ezeknek a nagy koncerteknek. Bonobo elektronikus zenéje amúgy hidegen hagy, túl sok a monoton ismétlődés és nekem hiányzik belőle egy kis karcosság, az élet szikrája. Viszont látni, ahogy egy ekkora tömeg egyszerre mozdul, hullámzik a ritmussal - rituálé és extázis ez a javából.
Hamarosan viszont inkább szereztünk egy sört, és hagytuk, hogy minket is maga alá szívjon az A38 cirkuszi sátra - jött a Cigarettes After Sex.
És ahogy elkezdődött, véget is ér. Na, ez igazi csalódás. Egy röpke "Hello, Budapest!" után ledarálták a számokat - illetve persze, nem darálták, hanem azon a jellegzetes, megfáradt érzéki stílusban, ami annyira az övék, teljesen egyhangúan és érzelemmentesen lezavarták az egész produkciót. Nagyon menők voltak a színpadot és az előadókat fekete-fehérbe festő fények, de annyira lelketlenül unalmas volt az egész, hogy idővel kijjebb sodródtunk, és inkább beszélgettünk a sátor mellett a fűben.
Kamu az öreg, de mekkora zenész!
A közönség zömét ezután elszippantotta a Gorillaz, mi maradtunk a cirkuszban, és nem sokkal kezdés előtt az első sorban ácsorogva azon tűnődtünk, vajon hányan lesznek kíváncsiak az amerikai Seasick Steve koncertjére - de kár volt aggódni, így is szépen megtelt a tér. A Mississippi bluesgitáros igazi legendagyáros, jó tíz éve robbant be a köztudatba mint vándoréletet élő hobó, egy szakadt déli csöves, aki vénségére futott be a maga tákolta gitárokon pengetve a dögös louisianai dallamokat.
A történet szerint 13 évesen lépett le otthonról az erőszakos apja elől menekülve, aztán tehervonatokon meghúzva magát megfordult több államban, sőt, kontinensen. Alkalmi munkákból tartotta el magát, a beceneve pedig Norvégiában ragadt rá, ahol - nahát - rosszul lett egy tengeri hajóúton. Egy két éve megjelent életrajz viszont lebuktatta, kiderült, hogy fele sem igaz a sztorinak: Steve tisztességes session zenészként dolgozta végig az elmúlt évtizedeket.
Na, de fontos ez igazából?
Két nagyszakállú, ősz hobó döcögött be a színpadra: Steve és a dobosa. Leültek a stílusosan kopott erősítők közé, a fényüket vesztett, szépen faragott székekre, aztán nekikezdtek, és olyan húzós koncertet adtak, ami az első hangtól az utolsóig magával ragadott.
Rossz volt a hangosítás, nagyon kellett figyelni, hogy halljuk az éneket, de Steve folyamatos kapcsolatban volt a közönséggel, és ez pár szám után feledtette ezt a zavaró körülményt. Szinte minden számot más gitáron játszott, ezek egy része persze kézműves hangszer, volt, amit szivardobozból, volt, amit a jellegzetes amerikai recés mosólapból eszkábált, amit gyakran látni a déli blueszenészek kezében. Mindez persze csak a külcsín, ahogy Seasick Steve kitalált személyisége is az - ami számított, hogy ez a két fickó milyen elemien érzi a bluest, jól játszanak, van karizmájuk, jelenlétük.
Seasick Steve nem hagyta ki a kötelező műsorszámot sem, jó szokása szerint egy ponton lejött a közönséghez, és kiválasztott egy lányt, akit aztán felkísért a színpadra, és érzelmes-szerelmes dalban udvarolt neki. A szőkék és a barnák bánatára a rózsaszín lobonc volt a legfeltűnőbb.
Teljesen feldobottan hagytuk el a sátrat a koncert után. Igazi feltöltődés volt, a "jó élni" állapota, és éppen eldöntöttük, hogy még maradunk egy sörre, csak lebegni még ebben a hangulatban, amikor lekapcsolt minket egy cuki olasz huszonéves pár. Annyira aranyosan invitáltak, hogy tartsunk velük, és ismerjük meg a vadiúj német barátaikat meg azt a svéd mackót, aki elhagyta a haverjait, és úgy csapódott hozzájuk, hogy nem mondhattunk nemet. Nem is akartunk. Nyár van, Sziget, jó koncertek. A kis random társasággal sörözgetve egy órában megfejtettünk néhány nagy kérdést. Az dél-olasz orvos fiú meg van róla győződve, hogy the world needs love. Nem tudtunk vele vitatkozni.
A Sziget nem más, mint teljesítménytúra
