Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egy közepesen unalmas és egy csak félig megtartott, mégis ütős koncerttel indult el a 2018-as Sziget. Azon, hogy már az első napon rengetegen vannak, nem lepődtünk meg, ahogy persze azon sem, hogy a fesztivál annyira nemzetközi, hogy legtöbbször a magyarok is úgy kérnek elnézést, ha úgy alakul: "szorri, szorri".
Mit is vártunk Lykke Litől? Nos, a legtöbben minden bizonnyal az I Follow Rivers című világslágert, a svéd énekes-dalszerző nagy-nagy rádiós sikerdalát, amit még az is ismer, akinek egyébként lövése se sincs arról, ki is a dal előadója. Azt meg is kapták, igaz, végig kellett nézniük egy korrekt, de inkább lapos koncertet a Nagyszínpadon, amely alatt az emberből végig csendesen üvöltött, hogy jó, de légyszi történjen már valami, vagy nem is kell, hogy történjen valami, de csinálj velem akármit, hogy érezzek valamit.
Hát, nem nagyon történt semmi. SAD, mondhatnánk Donald Trumpot idézve – főleg azért, mert a sok más 2000-es évekbeli dalszerző-énekesnőhöz (Marina and The Diamonds, Florence and The Machine, Bat For Lashes, stb.) hasonlóan az artpopos-boszorkás, Kate Bush-iskola felől érkező Lykke Li életműve azért ennél többet ér. Még akkor is, ha legutóbbi, a poposodás igényével született idei So Sad So Sexy azért enyhén mellément, és két szék (az artisztikus fogalmazás és a mainstream pop) között a földre pottyant. Mindenesetre ezen az estén leginkább az énekesnő – ebben a még este 7 után is 30 fok körüli időben sokkolóan kinéző – fekete (ha jól láttam) lakk outfitje (nadrág, top, kabát) hagyott nyomot az emberben.
Na jó, de majd Kendrick Lamar, gondolhatta az egyszeri fesztivállátogató – mégis csak a világ jelenleg egyik legfontosabb popszemélyiségét, a legmenőbb hiphoppert köszönthetjük Óbudán; a legkisebb királyfit, aki kitört onnan, ahonnan alig lehet kitörni (a Noisey két éve egyenesen mini-dokumentumfilmet forgatott a híres-hírhedt kaliforniai Comptonban, ahol Lamar felnőtt). No, de visszakapcsolunk a helyszínre.
Ahol teltek-múltak a percek, de a művésznek nyoma sem volt a színpadon (ami amúgy idén, a korszellemnek megfelelően úgy néz ki, hogy két oldalt a kivetítők majdnem olyan szélesek, mint maga a színpad; két kurva nagy plazmatévé, közötte a valóság). Néha egy-egy technikai munkatársnak látszó személy elemlámpával végigsétált a világot jelentőn, de amúgy nem történt semmi – 21.45-ig még amúgy simán belefér egy csúszás, de háromnegyed tíz után már mindenki idegesebben matatott a mobilja körül, sőt úgy tíz előtt, tíz magasságában némi füttyszó is felharsant.
Aztán 22.10-kor elkezdődött a koncert – ez ugye egész pontosan azt jelenti, hogy majdnem a fél játékidő ment a levesbe. És, hogy miért? A hivatalos indoklás szerint (és itt leginkább csak Kendrick Lamarra hagyatkozhatunk, aki sűrű bazmegek közepette osztotta meg ezt az infót a közönséggel) technikai problémákkal küzdött a stáb, valamit helyre kellett hozniuk.
Na, de. A rajongók innentől megkaptak mindent, már amit ebben a korlátozott, szűk egyórás játékidőben megkaphattak. A karizmatikus Kendrick Lamar pedig mint (elnézést, sporthasonlat) egy jó irányító középpályás, bejátszotta az egész színpadot, amelyet meglehetősen sajátságosan alakítottak ki: a tér teljes középső része az est főhősének rendelkezésére állt, a zenészek pedig (egy komplett együttes) a két oldalra szorult, az egyiken a dob meg a basszus, a másikon a gitár, meg a billentyűs hangszerek). A nézők pedig, akik persze olyan gyorsan bocsátanak meg, amilyen gyorsan dühbe gurulnak, Lamar tenyeréből ettek, és ahogy a popkulturális közhelyszótár vonatkozó bekezdése mondja: a Sziget első esti főfellépője megtáncoltatta a Nagyszínpad közönségét.
Folytatás ma, immár a becsatlakozó A38 sátorral és a Világzenei színpaddal.
"A politikusok arra használják a Szigetet, amire való"
