Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Kirill Szerebrennyikov a mai orosz színház és film egyik jelentős kortárs alkotója. Az elnök utálja, és az érzés kölcsönös. A rendező Nyár című, a magyar mozikban ezen a héten debütáló igen különleges és nagyon hangulatos zenés filmjének vágását már házi őrizetben fejezte be. Kritika.
Kirill Szerebrennyikov jelentős kritikusa Vlagyimir Putyinnak, és a moszkvai Gogol színház művészeti vezetője nyíltan vállalja ezt – rendezéseivel, nyilatkozataival egyaránt. Amit a konkrét, még mindig tartó ügyről tudni lehet: a rendezőt 133 millió rubel állami színházi támogatás elsikkasztásával vádolják, és egyelőre annyit tűnik biztosnak, hogy augusztusig biztosan házi őrizetben marad. S mennyiben van köze ehhez a nálunk is forgalmazott, a vallási bigottság veszélyeire figyelmeztető Mártírok rendezőjének új filmjéhez? Első nézésre nem sokban, illetve a vádakra nézve biztosan nem, de ha feltételezzük, hogy Szerebrennyikovot épp meghurcolják, annyiban biztosan, hogy arról szól a Nyár,
mennyire tud szabadságot teremteni egy művész ott, ahol meglehetősen fojtogató és fekete-fehér az élet.
A Nyár a nyolcvanas években játszódik, anyaga gyönyörű monokróm, és akkor a leghatásosabb, amikor zenélnek benne. Márpedig sokszor zenélnek: Szerebrennyikov sokféleképpen használja Mike Naumenko és Viktor Coj dalait – vagy hát magát a jelenséget, amely ezt a két művészt jellemezte, körülvette, személyiségüket, életüket meghatározta. (Az alábbi videón egy eredeti Viktor Coj-koncert részlete látható, talán leghíresebb dalát, a Kukuskát - Kakukk - énekli.)
Naumenko és az apai ágon koreai Coj egyaránt rendkívül fiatalon, tragikus körülmények közt haltak meg, mifelénk ismeretlenek, ám a filmet nézve igen közel kerülhetnek hozzánk, egyrészt azért, mert remek számokat írtak, s a Nyár magával ragadó koncertjelenetek, tengerparti -és szobazenélések segítségével adja át, mit jelentett nekik a dalaikat előadni, és még meghökkentő, kiválóan működő kvázi musicalbetéteket is kapunk, amelyekben például egy városi busz utasközönsége adja elő Iggy Poptól a Passenger című klasszikust, vagy egy szépen megkeseredett nő énekli Lou Reedtől a Perfect Dayt.
Ilyenkor igazán nagyszerű film a nyár, annak is, akinek van gőze arról, milyen lehetett akkortájt valami olyasmivel foglalkozni, ami a hatalomnak finoman szólva sem tetszett – még úgy sem, hogy a Szovjetunióban is kénytelenek voltak azért valamiféle teret engedni a rock and rollnak. Ők azzal nem foglalkoztak, hogy ez most new wave, vagy poszt-punk, a lényeg annyi, hogy a kultúrházban nem állunk fel a helyünkről, nincs tombolás, nincs sikítás – viselkedés van, és önuralom.
„Ez természetesen nem történt meg” – mondja rendszeresen a Nyárban ugyanaz a szereplő, miután olyan jelenetet láthattunk, amelyben az (alkotói) szabadság úgy igazán megmutatja magát, amely álomszerű, amelyben kinyílik a világ, amelyben nyíltan szembenéznek, pontosabban szembe szállnak a szereplők a kommunista erkölcsökkel, vagy ki tudja, mivel. Csendes lázadás volt ez, belül tartott, de nem elfojtott, lassan, költőien beledöglős. A film végén Szerebrennyikov feltűnéstől mentesen odaírja a főszereplők feje fölé, meddig éltek még – már nem olyan sokáig. Nem olyan sokáig.
A Nyár túl hosszú film, és túl sokszor elmondják benne prózában is, ami zenében bőven ott van, bőven hatásosan van ott: Szerebrennyikov nagyon ügyes egyébként, csak épp egyszerre akar színházat és filmet is csinálni, mintha nem bízna meg eléggé utóbbiban, mert előbbi a természetesebb terep neki. Ezért van az, hogy a finom, de érzékletesen ábrázolt szerelmi háromszög is túl van rajzolva, hisz az egymásra nézések, és a dalokban-képekben fogalmazás bőven elég lenne ahhoz, hogy visszaadja azt a különleges viszonyt, amely Naumenkót, feleségét és Cojt összekötötte. Nyilván a zene szeretete, az, ami Nyugatról beszivárgott belőle – amire ők mindent feltettek, s bele is kapaszkodtak rendesen.
Szerebrennyikov ezzel együtt azért is jelentős alkotó, és ezáltal hiteles közéleti személyiség is – ha ragaszkodunk ahhoz, hogy jelen esetben a Nyár alapján ítéljük meg őt – mert ujjal mutogatás nélkül, a (film)művészet erejével bizonyítja az „ezek ugyanazok” tételét, de nem elégszik meg ennyivel, hanem azt is mondja és mutatja, hogy „mi is ugyanazok vagyunk”, ragaszkodunk a szabadsághoz, a boldogság kereséséhez. Hogy lehet nyarat teremteni a szürkeségben. Hogy igenis az is meg tud történi, ami „természetesen nem történt meg”.
Majdnem bárhol lehet nyár.
