Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hiába foglalta el a NER a kulturális intézményeket, mégsem sikerült jobboldali kultúrát teremteni. De Orbán most új rohamra indul.
Most épp a tudományos életet államosítja a NER, de a kulturális életben is zajlik egy őrségváltás, aminek egyelőre ugyan nagyobb a füstje, mint a lángja, de már vannak áldozatai. Úgy tudjuk, távozni kényszerült például a külügyhöz tartozó, a magyar kultúra külföldi menedzselésért felelős Balassi Intézetet irányító Hammerstein Judit. A Szentendrei Régi Művésztelepet és számos alkotóházat működtető, jelentős vagyon fölött diszponáló Magyar Alkotóművészeti Nkft. éléről azért kellett mennie az egykori nagykövetnek, Hóvári Jánosnak, mert Balog Zoltán volt erőforrás miniszter közvetlenül a választások előtt ide ejtőernyőztette politika tanácsadóját, Tardy-Molnár Annát. Lapunk információi szerint inog a széke a Balog által májusban az NKA operatív irányítójává kinevezett, a liberális értelmiséggel szót értő Lőrinczy Györgynek, az Operettszínház főigazgatójának is. A mecénás szervezetre a Magyar Teátrumi Társaság titkára, szellemi atyja, Szabó László startolt rá. Mögötte a szervezet elnöke, Vidnyányszky Attila, az államtitkárrá emelkedett Fekete Péter áll.
A mérsékelt Balog Zoltán Kásler Miklósra lecserélése is a radikálisabb irány felé való elfordulást jelzi. De keményebb hangot ütött meg Orbán is Kötcsén, ahol állítólag arról beszélt, hogy a kormány irányvonalának sokkal határozottabb követését várta el az intézményvezetőktől.
Tegyük hozzá: Orbán Viktor valójában már 2009-ben, szintén Kötcsén megadta az iránymutatást. E szerint, ha a választásokon veszít a balliberális oldal, szemétre kerül a balliberális kultúra is, és az így keletkezett űrt a jobboldalnak kell betöltenie. Csakhogy ennek eddig nem sikerült érvényt szerezni. Hamar kiderült ugyanis, hogy nincs csereszabatos, íróasztalfiókokba rejtőző, úgymond jobboldali irodalom, festészet, színház stb. Ez akkor sem változott, amikor a 2010 után a Fidesz néhány budapesti művészszínház kivételével megszerezte az összes kulturális, művészeti műhelyt, a MMA-ba pedig kiszervezte az állami mecenatúra és kultúra irányítás egy részét. Sőt az intézménygründolás eufóriájának múltával szembesülnie kellett még az MMA-nak is, hogy nem tudja sajátjaival megtölteni a Műcsarnok vagy a Pesti Vigadó tereit úgy, hogy a látogatószámot is produkáljon. A Balassi Intézet egy ideig kísérletezett, de hamar rájött, egyszerűen nem viheti ki a külföldi magyar kulturális intézetekbe, vagy például a Frankfurti könnyvásárra kizárólag Wass Albertet, mert egyszerűen észre sem veszi őket a megszokott magyar „portékát” kereső közönség.
A Ludwig Múzeumnak eszébe sem volt valamiféle jobboldali kortárs művészetet fabrikálni, ahogyan a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) sem mondott le a korábbi nyitott és modern szemléletéről. Mindehhez természetesen az is kellett, hogy az intézmények élére általában nem komiszárok kerültek, hanem zömében széles látókörű, a nemzetközi kulturális világba beágyazott, européer szakemberek. A Balassi Intézetet Hammerstein Judit, a PIM-et Prőhle Gergely egykori államtitkár, nagykövet kapta, akik nyilván nem véletlenül lépek eggyel hátrébb, a nyugalmasabbnak vélt kulturális terület felé. A Müpa Káel Csaba irányításával óramű pontossággal működik, a Műcsarnokot Szegő György, a Ludwigot a posztot nemrégiben újabb öt évre megnyerő Fabényi Júlia, az Operaházat a szintén újrázó Ókovács Szilveszter szakmai alapon irányítja.
De a politikailag „terheltebb” Vidnyászky Attila és Andy Vajna is ebbe a névsorba kívánkozik. Előbbi egy modern, meglehetősen nehezen befogadható és népszerűtlen színházat csinál, de nem viszi színpadra a kormánypropagandát. Ő az egyetlen, akinek elnézik a foghíjas széksorokat. Vajna ugyan nem sokra becsüli az európai művészfilmeket, de hallgat jobb kezére, a Filmalap igazgatójára, Havas Ágnesre, aki tudja, milyen filmekkel lehet megjeleni az európai fesztiválokon. Azt pedig az egykori producer maga tudja a legjobban, hogy a nézők a jó közönségfilmekre mennek be, nem pedig a propaganda mozikra.
Így aztán a botrányosan és erőszakosan annektált kulturális rendszer hamar konszolidálódni kezdett, még akkor is, ha a szólamok továbbra is harciasak voltak, de az „éberséget” feláldozták a teltházakért, és a munkához szükséges nyugalomért.
Ennek most vége lehet. Már a választások elindult a kulturpolitikusok megfegyelmezése. Rettegve veszik kezükbe reggelente a párt lapját, a Magyra Időket, attól félve, hogy aznap épp róluk „derül ki”: a liberálisok ügynökei, baloldali elhajlók, vagy egyszerűen csak lankad az éberségük.
Legutóbb Ókovács Szilvesztert az Operaház főigazgatóját támadták meg a lap hasábjait. Bizonyos Horváth Zsófia, az ötvenes évek munkáslevelezőinek stílusában és szakértelmével „elemzi” az egy évvel korábban bemutatott Billy Elliot című musical előadását, feltéve a kérdést: „Hogyan történhet meg az, hogy egy ilyen jelentős állami intézmény, mint az Operaház, tökéletesen szembemegy az állam céljaival, és a legérzékenyebb korban lévő, tíz év körüli fiatalok számára készült előadást ilyen penetráns, féktelen melegpropagandára használja fel?”
A szerző mindezért a főigazgatót, Ókovács Szilvesztert teszi felelőssé. „A politikusok valószínűleg kevesen járnak Operába, balettra, azért nem érzékelik a gondokat” – írja Horváth, világossá téve, hogy cikkét gyakorlatilag feljelentésnek szánja. Szép hagyományt folytatva ezzel, a Kádár-kori Népszabadság műfaját, a „feljelentő-kritikáét”. Arra kár szót vesztegetni, hogy a magát közírónak címző szerző alapvetően félreérti a darabot, de úgy tűnik, magát a színházat is.
A lap hasábjain korábban nem kisebb személyiség, mint a vidéki napilapok nagy részét megszerző Mészáros Lőrinc-féle Mediaworks központi szerkesztőségének vezetője, Szakács Árpád ment neki cikksorozatában jóformán az összes, a Fidesz által elfoglalt, vagy általa alapított intézménynek. Megkapja a Vajna-féle Filmalap, a Balassi Intézet, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Nemzeti Kulturális Alap (NKA), sőt még a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) is, a hogy nem átallnak balliberális, a kormányt – a szerző szerint a magyarokat – gyalázó művészeket adóforintokból támogatni, meghívni, megszólaltatni, egyáltalán a tézetésükről tudomást venni. A ledorongoló írások azonban nem egyelőek a selyemzsinórral. Legalábbis ezt mutatja, hogy a személyükben megtámadottak a helyükön maradnak. Ugyanakkor aggódnak is, hiszen nem győznek magyarázkodni. Mind Ókovács Szilveszter az Operaház-, mind Prőhle Gergely a PIM főigazgatója hosszan védekezett az abszurd támadások ellen, amit, ha nem a párt lapjában jelenik meg, bizonyára szóra sem méltattak volna.
(A cikk a HVG 2018/19. számában megjelent írás bővített változata.)
