Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Tizenhárom évnyi fesztiválozás után úgy tűnik, a celebspotting, az autogramvadászat, az erőltetett interjúk és a bulik után végül egy dolog lesz igazán fontos Cannes-ban: a film.
Most vagyok tizenharmadszorra Cannes-ban, és az évek során sokat változott az, hogy mivel próbálom az időmet tölteni itt. Eleinte azt tartottam fontosnak, hogy minél több híres ember közelébe kerüljek. Ezt három módon lehet elérni: interjúkra jelöltetem magam, beülök a sajtótájékoztatókra, a vörös szőnyeges bevonulásokat sasolom. Vagy egyszerűen járom az utcákat, és belebotlom valami sztárba.
Pár éve például, amikor indultunk vissza a szállásra a szokásos Cannes-t záró vacsoránkról a Chez Vincent et Nicolas-ból, egyszer csak Ryan Gosling jött velünk szembe az egyik keskeny, macskaköves sétálóutcán. Farmerkabátot viselt, nem volt vele testőr, de nem törleszkedett oda hozzá senki, annál itt diszkrétebbek az emberek. Tavaly meg állok a fagyizó előtt a Croisette-en, hallom, hogy egy hang azt kiabálja, „Emily! Emily!”, megfordulok, és ott közeledik felém a járdán Emily Ratajkowski, aki Ben Affleck valószínűtlenül gyönyörű szeretőjét játszotta a Holtodiglanban. Le is videóztam gyorsan.
Azokra az interjúkra lehet bekerülni, amelyeket olyan film köré szerveznek, amelynek Cannes alatt már van magyar forgalmazója, mert miért pazarolnák a sztár idejét arra, hogy olyan ország újságírójával beszélgessen, ahol be sem fogják mutatni a filmjét. A magyar forgalmazó nominálja az újságírókat, és ha picit is nagyobb névről van szó, fizetnie kell az interjúért a nemzetközi PR-cégnek. Brutális összegekről van szó, egy Almodóvar-, Haneke- vagy Lars von Trier-interjúért simán elkérnek 1500-2000 eurót is, és ezek szinte mindig kerekasztalos interjúk, ahol rajtad kívül még nyolc-tíz, különböző országból jött újságíró kérdezgeti az alanyt 20 percig. Két-három kérdésnél többet a legpofátlanabb riporter sem tud feltenni ezekben a helyzetekben, a többiek meg gyakran hülyeségeket kérdeznek, ezért az ilyen interjúkból ritkán születik minőségi cikk.
De legalább ott pislogtam a sztár közvetlen közelében húsz percig, és ezt akkoriban izgalmas időtöltésnek tartottam.
Ahogy azt is, hogy beülök a sajtótájékoztatóra, próbálok feltenni legalább egy értelmes kérdést, a végén pedig van az a bizarr rituálé, hogy amikor a pódiumon lévő hosszú asztal mögött ülő alkotó kiejti az utolsó válaszának az utolsó szavát, az újságírók, mint a megvadult bikák, megrohamozzák a hírességeket, közelről fotózgatják őket, illetve dugdossák az orruk alá az aláírandó papírfecniket. Több tucat ilyen rohamban vettem részt, van a noteszomban autogram George Clooney-tól, Keanu Reevestől, Sophie Marceau-tól, a Coen testvérektől, de még Daniel Day-Lewistól is. Ma már eszembe nem jutna bemenni egy sajttájra.
Bámulni lehet, lerészegedni nem éri meg
A vörös szőnyeg melletti kibicelés pedig tényleg a sztárspotting legdicstelenebb formája. Száz-százötven méternél nem lehet közelebb menni, látsz egy pici alakot a messzeségben, akiről csak azért tudod, hogy a sztár, mert fölötte egy óriási kivetítőn közelről mutatják, de ha amúgy is egy képernyőn nézed, akkor mi értelme ott állni.
Pár éven át sok időt elpazaroltam sztárnézegetésre, aztán jött a bulis korszak. Ezt valószínűleg a Delta című Mundruczó-film cannes-i partija indította be 2008-ban, annál fergetegesebb buliban azóta sem voltam. Próbáltam meghívót szerezni a filmes partikba, néha sikerrel, vagy csak álldogáltam több száz ember között a legnépszerűbb szórakozóhely, a Le Petit Majestic előtt, méregdrága fröccsel a kezemben.
Ez az irány is kapufának bizonyult. Cannes-ban egyszerűen nem engedheted meg magadnak, hogy lerészegedjél esténként, és nem csak azért, mert nagyon sokba kerül a pia, hanem főleg amiatt, mert akkor másnap használhatatlan leszel. Nem tudsz felkelni a reggeli vetítésre, felborul a menetrend. Pár kollégám a hét elején elment a Solo című új Star Wars-film partijába, de ezt se úgy kell elképzelni, hogy Woody Harrelsonnal összekapaszkodva hajtották fel a feleseket, és Donald Gloverrel egy körben szeleteltek a táncparketten – pedig ők is ott voltak, csak egy diszkrét szalaggal elkerített VIP-részlegben buliztak,
úgy lehetett őket megnézni, mint az állatkertben a tigrist.
Nehéz nem túltolni
A következő korszakot a mértéktelen filmfogyasztás jellemezte. Próbáltam minden napba a lehető legtöbb vetítést bezsúfolni, a csúcsom hat film volt egy nap alatt, ami azt jelenti, hogy legalább tíz órán át ültem a villódzó vászon előtt. Ez nem túl egészséges, ennyi filmet be sem lehet fogadni, éjszakára gyakran már csak képek zagyva kavalkádja hömpölygött a fejemben.
Az alvás amúgy a legnehezebb ügy Cannes-ban. Reggel fél kilenctől éjfélig folyamatosan mennek a filmek, egy időben hét helyen indul vetítés. Egyetlen dolog marad, amin spórolni lehet: az alvás. Volt olyan Cannes-om, amikor tíz nap alatt nem aludtam negyven órát sem. A második hét közepére már mindenki zombi, nem tudsz úgy körbenézni egy vetítésen, hogy a közvetlen közeledben ne láss minimum öt alvó embert. Literszámra döntöd magadba az ingyenkávét, amit a Nespresso kihelyezett egységeiben vakító szépségű baristák főznek le neked, de inkább ne tegyél megjegyzést a külsejükre a haverodnak, mert elég sok közöttük a magyar.
A cannes-i moziélménynek semmi köze ahhoz, ami akkor éri az embert, ha szombat este beül a plázában valamire. Egészen más úgy megítélni például az új Star Warst, hogy az már a negyedik filmed volt aznap, és úgy indítottad a reggelt, hogy Lars von Trier legyalulta az agyadat a két és fél órás sorozatgyilkosos rettenetével.
De amikor arról szólnak a hírek, hogy több mint százan kimenekültek A ház, amit Jack épített premierjéről, az semmit nem mond a film minőségéről. Egy 155 perces film este fél tizenegykor kezdődő díszbemutatójáról beszélünk, amin nem filmes újságírók, hanem szmokingos gazdagok vettek részt. Teljesen érthető, hogy amikor a hatvanadik perc környékén a főhős távcsöves puskával agyonlő két kisgyereket, majd a holttestüket groteszk pózokba csavarja, sokan gondolták úgy, hogy most inkább elhúznak valami jachtra bulizni, vagy elfogyasztanak egy késői vacsorát.
A bennfentesség bizsergető illúziója
A pazar külsőségek ellenére a legtöbb ember számára Cannes elsősorban a filmekről szól. Megállás nélkül a filmekről dumálunk, amelyeket nem is a címük, hanem a rendezőjük vezetékneve alapján azonosítunk be. Milyen volt a Garrone? Te is szétbőgted magad a Kore-edán? Valaki magyarázza már el, mi volt a nagy szám a Pawlikowskiban? Olyan filmeket nézünk végig élvezettel, amelyekre otthon, még mi, a legnagyobb filmbuzik sem ülnénk be a moziba, de itt aznapi harmadikként simán lecsúszik. És olyan filmek jelentősége nagyítódik fel irreális mértékben, amit a magyar művészmozikban összesen feleannyian fognak majd látni, mint itt egyetlen vetítésen.
Persze vannak, akiknek meg arról szól a fesztivál, hogy 18 ezer dolláros dizájnerruhában kiszállnak a limuzinból a vörös szőnyeg végén, és mire fél óra alatt eljutnak a fesztiválpalota lépcsőjéig, már készült róluk 874 fotó. Ez a két dolog – a filmbuziság és a glamúr – ritkán találkozik, de azért vicces elképzelni, vajon mit gondolt volna Emily Ratajkowski a Szeretet nélkül című ultralehangoló orosz filmről (amelynek a díszbemutatóján tavaly ott pávázott), ha valóban végig is nézi, és nem menekítik ki még a vetítés kezdete előtt egy oldalsó kijáraton.
A cannes-i filmfesztiválon nagyon különböző emberek fordulnak meg. A vetítéseken leginkább az aznap már négyszer leizzadt újságírókat látni (mert loholnak a hátizsákjukkal a tűző napon, aztán meg beülnek a jégveremmé hűtött moziterembe), a díszbemutatókon a felsőosztály tagjai tetszelegnek, az utcákon szupermodell külsejű nők kopácsolnak a tűsarkú cipőjükkel, jobbjukon huszonöt centivel alacsonyabb, köldökig kigombolt selyemingben susogó, barnára sült, szétplasztikázott arcú, hatvannégy éves sugardaddykkel. És itt vannak még a helyi lakosok, akiket onnan lehet felismerni, hogy nem lóg badge a nyakukban, visszafogottan elegáns ruhát viselnek, és egy milliméterrel sem hajlandók beljebb húzni a vállukat, amikor elmennek melletted a zsúfolt járdán.
A cannes-i talán az egyetlen filmfesztivál, ahol nem lehet jegyet venni a vetítésekre. Jegyhez (vagyis meghívóhoz, ahogy itt nevezik) főleg ismeretség, protekció, érdekbarátság, lekenyerezés vagy könyörgés útján juthat az ember (pont most olvastam egy cikket, amiben egy első cannes-ozó „feudálisnak” nevezte a rendszert). A másik út, ha akkreditáltatod magad újságíróként, filmes szakemberként vagy filmőrültként (cinéfil), de akkor meg a legbrutálisabb hierarchikus struktúrával találod szemben magadat.
Tizenhárom év után lecseréltem a cannes-i badge-es fotómat. Ez volt eddig, az újat inkább hagyjuk. pic.twitter.com/RzwJWWkXeA
— Varga Ferenc (@filmklub) March 22, 2018
A hierarchia kötelez
Az újságírók öt különböző színű igazolványt (badge-et) kaphatnak, attól függően, a cannes-i szervezők milyen fontosnak ítélik az akkreditáló újságukat. A leggyengébbtől a legerősebbig nézve: sárga, kék, rózsaszín, fehér pöttyös rózsaszín és fehér. Akkor számít, hogy melyik van a nyakadban, ha be akarsz jutni egy vetítésre. Adott film kezdete előtt egy órával már óriási tömeg gyűlik össze a terem előtt, a különböző színű kártyájú emberek különböző sorokban várakoznak. Amikor elindul a beengedés, először bemehet az összes fehér, aztán az összes fehér pöttyös rózsaszín, és így tovább. Simán előfordulhat, hogy mire a kékekhez érnek, már megtelt a terem, és hiába álltál ott másfél órát, kulloghatsz el mozizás nélkül. Semmihez nem hasonlítható az a gyomorideg, amit akkor érzel, amikor már csak öt perc van a filmkezdésig, lassan halad a sorod, és még harmincan állnak előtted. Engem a legdurvább hidegzuhany 2007-ben ért, a Tarantino-féle Halálbiztos utolsó utáni pótvetítésén, ahol konkrétan két emberrel előttem állították meg a sort, és kezdték el kiabálni, hogy „Complet! Complet!”.
Azt hittem, felrobbanok.
Mondjuk az idén még nem ért hasonló élmény, pedig miután pár évig a rózsaszínek kiváltságos életét éltem, most lefokoztak kékké. Mégis mindenre bejutottam. Ez azért lehet, mert az idén érezhetően kevesebb az újságíró. Thierry Fremaux fesztiválfőnök új kísérlete – miszerint a nagy nevek helyett válogassunk be inkább alig ismert arcokat a versenybe – azt eredményezhette, hogy a program bejelentése után egy csomóan lemondták a részvételüket. Ezt előre jelezte az amerikai újságírók sopánkodása a Twitteren, akik mihelyst meglátták, hogy noname-parádé van kilátásban, egyből azon kezdtek aggódni, hogy miről tudnak majd olyan cikket írni, amit meg is vesz valami újság.
Abból a szempontból sikeres volt a vérfrissítés, hogy jó pár nagyszerű filmet láttunk ismeretlen rendezőktől, de hogy gazdaságilag is bejött-e, az majd csak hetekkel később fog kiderülni, ha egyáltalán. Mert hiába tűzte zászlajára Cannes a filmművészet aktuális legjobbjainak a bemutatását, azért mégiscsak a sztárok vonzzák ide a tömegeket. Miattuk állnak be a fotósok a vörös szőnyeg szélére, róluk születik a legtöbb cikk, őket jönnek megnézni a díszbemutatókon.
És az sem fest túl jól, ha szellős termekben mennek le a filmek. A fesztivál elején voltam olyan gálavetítésen, ahol negyed ház volt. Az előző években meg egy kezemen meg tudtam számolni, hány olyan vetítésen vettem részt, amin nem volt telt ház.
Ráadásul mindez egybeesett azzal, hogy a hollywoodi nagy stúdiók pont az idén döntöttek úgy, hogy jelentősen lecsökkentik a cannes-i jelenlétük mértékét. Korábbi években a tengerparti luxushotelek homlokzatán gigantikus plakátok, a bejáratuk körül pedig óriási installációk hirdették a nyári blockbustereket, ehhez képest most csupasz az összes szálloda homlokzata és bejárata. Kevesebb a parti, nincsenek látványos PR-kunsztok, idehozták ugyan az új Star Wars-filmet, de szégyenszemre csak utánjátszásként, a világpremiert már megtartották egy héttel korábban Los Angelesben. Persze nem kell félteni Cannes-t, túl fogja ezt is élni, de azért fájhatott Frémoux-nak, hogy múlt vasárnap a The Hollywood Reporter olyan címmel hozott le cikket, hogy „Egy fesztivál hanyatlásának öt jele”.
Én mindenesetre megteszek minden tőlem telhetőt, hogy jövőre is itt lehessek. Nagyon nehéz lemondani erről a bizarr pszichózisról, amibe ez a fesztivál taszítja az embert tíz napon keresztül. Vannak barátaim, akik régebben jártak, aztán úgy alakult az életük, hogy többé már nem tudtak jönni,
de azóta is minden május közepén érzik a sajgó fájdalmat a szívükben.
