Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Szerdán mutatkozott be Cannes-ban az idei válogatásba egyetlen magyar filmként bekerült Egy nap. A nemzetközi közönség szeretettel fogadta Szilágyi Zsófia első rendezését, még ha ő ezt nem is így látta. Az alkotókat a helyszínen kérdeztük cannes-i élményeikről: a főszereplő Szamosi Zsófia két interjú és fotózás között szoptatta meg a kisbabáját, a 11 éves Barcza Ambrus nagyon izgult, amikor ki kellett állnia a színpadra, Szilágyi pedig próbál nem a díjakra gondolni.
Amikor az ember hajnali fél hatkor belép a Liszt Ferenc-reptér mögötti nyomasztó hangulatú hodályba, mindenre számít, csak arra nem, hogy egy olyan színésznőt fog megpillantani, aki már állt az Oscar-gála színpadán. Pedig a héten éppen ez történt: beszállókártyával és öt hónapos kislányával a kezében ott várakozott Szamosi Zsófia, aki alig több mint egy évvel ezelőtt vörös nagyestélyiben tördelte a kezeit a Dolby Theatre színpadán, miközben Deák Kristóf a köszönőbeszédét mondta a Mindenki győzelme után.
A negyvenéves színésznő az Egy nap című új filmje stábtagjaival együtt készült Cannes-ba utazni egy fapados járattal, és ez a költségkímélő megoldás illik is ehhez a szerény filmhez, amely egy átlagos magyar játékfilm költségvetésének kábé az ötödéből készült. Ahogy az is illik hozzá, hogy nem a puccos cannes-i hivatalos programban mutatták be, hanem a fesztiválpalotától úgy húszsaroknyira, a Kritikusok hete szekció kis mozijában (ebben a szekcióban olyan később világhírű rendezők mutatkoztak be első filmjükkel, mint Bernardo Bertolucci, Michael Haneke, Wong Kar-wai és A visszatérőt is jegyző Alejandro González Iñárritu).
Amint tavaly februárban hazajött Szamosi az Oscarról, rögtön elkezdett készülni az Egy napra, amelyben egy zaklatott életű, háromgyermekes anyát játszik. A filmbéli gyerekeivel beszélgetett, játszóterezett, társasozott, vagy csak együtt lötyögött velük, hogy összeszokjanak, és hitelesen tudjanak majd működni családként a vásznon.
Akkor ő maga még nem volt anya, de ahogy a hvg.hu-nak adott interjúban elmondta, pont két nappal a forgatás vége előtt tudta meg, hogy babát vár. Decemberben megszületett a kislánya, Dalma, és csak két napra jöttek ki Cannes-ba, de Szamosi itt is ugyanúgy loholt gyermekével az egyik helyről a másikra, mint filmbéli figurája, csak nem a bölcsi-óvoda-iskola háromszögben, hanem interjúkra, fotózásokra, fogadásokra és a film bemutatójára. „Köztük néha szoptattam” – mondta, amikor pár percre végre le tud ülni a tengerparton lévő Magyar Pavilon teraszán.
A 11 éves Barcza Ambrusnak is nagyon sűrűek a cannes-i napjai. Ő játssza Szamosi legnagyobb gyerekét a filmben, ide az édesapjával jött, de neki már volt ideje beledugni a lábát a tengerbe, csobbant a szálloda medencéjében is, illetve kedden este megnézte a vörösszőnyegen vonuló sztárokat a fesztivál megnyitóján. „Nagyon vicces volt, hogy fél óra alatt haladtak száz métert” – mesélte erről.
Most szerepelt először filmben, azt mondta, nagyon élvezte a forgatást, mert mindenki jófej volt a stábban, és megkedvelte a húgát játszó hatéves Zorkát, sajnálja is, hogy ő nem tudott kijönni Cannes-ba. A gyerekek közül Ambrusnak kellett messze a legtöbbet beszélnie a filmben, de mégsem esett nehezére megtanulni a sokoldalnyi szöveget: „Nekem szivacsagyam van, nagyon hamar berögzül minden”. Nagyon izgult a cannes-i bemutató előtt, főleg miután megtudta, hogy majd a színpadra is fel kell mennie meghajolni.
Nagy volt a taps
Szerdán délelőtt 11:30-kor tartották az Egy nap első cannes-i vetítését, de amikor másfél órával korábban elmentem a mozi előtt, azt láttam, már több tucat néző várakozik a beengedésnél. Ez itt nem szokatlan, nagyon nyitott a közönség, egy magyar első filmre is kíváncsiak, nem csak Lars von Trier aktuális újdonságára. A terem gyorsan megtelt, sokan kint is maradtak.
A vetítés előtt a Kritikusok hete szekció igazgatója, Charles Tesson mondott rövid beszédet, őszinte lelkesedéssel méltatta a magyar filmet, és mielőtt színpadra szólította volna a stábtagokat, azzal búcsúzott, hogy „Ha valaki megnézi az Egy napot, már nem ugyanaz az ember lesz, mint előtte”. Pár pillanat múlva a színpadon állt Szilágyi Zsófia rendező és a három főszereplő: Szamosi Zsófia, Füredi Leó és Barcza Ambrus. Szilágyi kapta meg mikrofont, egyebek között elmesélte, hogy egy kisgyermekes barátnője egy héten keresztül lejegyezte a napjait tízpercekre bontva, és amikor ezt a szöveget elolvasta, akkor pattant ki a fejéből a film ötlete. Még egy utolsó taps, és már kezdődött is a film.
Amikor később Szilágyit arról kérdeztem, milyen élmény volt először közönséggel látni a filmet, meglepetten hallgattam a válaszát. Szerinte vették a nézők a film humorát, de nem mentek a történettel, nem volt meg a kellő koncentráltság.
„Mindig van egy ellenállás a közönségben, és a film vagy megnyeri ezt a játékot, vagy nem nyeri meg. Én azt éreztem, hogy elbuktunk.”
Én nem ezt éreztem. A mellettem ülő fickó például olyan feszülten koncentrált, hogy fel sem tűnt neki, félig már átmászott az én székembe. Aztán a pár órával később megjelent kritikák sem Szilágyi olvasatát erősítették meg: ajnározta az Egy napot a The Hollywood Reporter, a Screen Daily és a Cineuropa újságírója is, nem beszélve a magyarokról (az én ujjongó kritikámat itt lehet elolvasni). A vetítés végén nagy tapsot kaptak az alkotók, ami még tovább is tartott volna, ha valaki nem kapcsolja fel a villanyt a teremben.
Élet a taps után
Pár órával később a Magyar Pavilonban látom újra a stábot, egy koccintásra gyűltünk össze, hogy megünnepeljük a sikeres cannes-i szereplést. Mielőtt pezsgőspoharat ragadna, a film egyik producere, Pataki Ági (a másik Kenesei Edina volt) arról mesél, nem csodálkozik azon, hogy itt van Cannes-ban az Egy nap, mert a film olyan dolgokról beszél, amelyek mindenkinek ismerősek az egész világon. „Mindenhol érvényes az, hogy a mindennapok felemésztenek, és ezek a mindennapi rutinok elveszik a lehetőséget, hogy egy problémát meg tudj oldani.”
Pataki sokadik alkalommal van Cannes-ban, Mundruczó Kornél filmjeinek producereként háromszor is végigvonulhatott már a fesztiválpalotai előtti vörös szőnyegen. Értékeli a cannes-i sikert, de annak is nagyon örülne, ha otthon minél többen néznék meg a filmet. Ezt nem lesz könnyű feladat elérni, mert ahogy a The Hollywood Reporter kritikusa is írja, „zseniális marketingre van szükség ahhoz, hogy olyan embereknek is eladják ezt a filmet, akikről szól, mert ők inkább valami szórakoztatóra és felemelőre vágynak”.
Pataki is érzi, hogy speciális stratégia kell, szerinte elsősorban a nőket kell megszólítani, és rajtuk keresztül elérni a férfiakat is.
Mert a nők fogják gyomorból érezni ennek a filmnek az igazát.
Nem gondolja, hogy széles tömegeket fog vonzani a film, de ha 20 ezer nézője lesz, annak ő már nagyon fog örülni. Ez reális cél, hiszen a közelmúltból arra a magyar filmre, amely a legjobban emlékeztet az Egy napra (Hajdu Szabolcstól az Ernelláék Farkaséknál) másfélszer ennyi mozinéző volt kíváncsi.
Koccannak a poharak, készül egy csoportkép a stábról, és amikor legközelebb meglátom Szilágyit, széles mosollyal az arcán álldogál a nemzetközi forgalmazócég munkatársa mellett, aki részleteket olvas fel neki az Egy nap angolszász kritikáiból a mobiltelefonjáról. A rendező aztán elmeséli, hogy nem kezeli túl jól a dicséretet, próbál alóla kibújni. Az bosszantja a leginkább, hogy nagyon sok ember munkája van a filmben, mégis mindenki csak őt kérdezgeti, a stábtagokkal meg nem foglalkoznak.
A másik dolog, amelyet próbál magától távol tartani, az, hogy a díjakra gondoljon. De bevallja, ez nem könnyű feladat. „Van egy gondolatrendőrség, amely ott áll a kordonoknál, és a helytelen benyomásokat egy másik vágányra tereli, a süllyesztő felé.” Az Egy nap nemcsak a szekció díjaira esélyes, de a záróceremónián megkaphatja a legjobb első filmnek járó elismerést, az Arany Kamerát is. Az idén 19 első film van a fesztiválon, nagy a verseny, de Pataki szerint sosem lehet tudni, hogy mi az, ami megfogja a zsűrit. „Miért ne érezhetnék ugyanazt, amit én a filmmel kapcsolatban?”
A fesztivál 71 éves történetében eddig mindössze két magyar film nyert Arany Kamera-díjat, legutóbb 1989-ben Enyedi Ildikó alkotása, Az én XX. századom. Enyedi volt Szilágyi Zsófia osztályfőnöke a Színművészeti Egyetemen, és az Egy nap készítése során is sok jótanáccsal látta el egykori diákját. Amikor azt kezdem el fejtegetni Szilágyinak, milyen szép lenne, ha Enyedi megemlítésével indítaná a köszönőbeszédét, rám kiált, hogy
Ezt ne!,
és elneveti magát.
Szamosi Zsófia: Közben az élet kicsúszik a kezünk közül
