Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hiába a tűzijáték, meg a festékporozás, nem a látványos End Show, hanem két késő éjszakai koncert zárta méltón az idei Szigetet.
The Kills
Nagyszínpad
Még úgy is, hogy szinte bármilyen későbbi időpontban, vagy bármely más, fedett helyszínen jobb lett volna felléptetni a The Killst, azért így sem csak sima haknira érkezett az élőben két másik zenésszel kiegészülő duó. A The Kills bár senki sem számított rá, tavaly egy nagyobb szünet után, méltósággal, pályája egyik legerősebb lemezével tért vissza, ezért is vitte például őket turnéra előzenekarnak a Foo Fighters (sajnos Budapestre nem ők érkeztek), de azért a Nagyszínpadon hamar kiderült, hogy a minimalista, koszos rockzenéjük ekkora térben elveszik, és sem Hince, sem Mosshart nem olyan karakter, aki annyira élné a fesztiválon szinte kötelező közönséghergelést.
Így egy tisztességes, a most már elég nagy életműből szemezgető koncertet kapott az a rajongótábor, amit a hőség és a korai kezdés sem riasztott el. Mégis, mindenkiben, ott maradt a kérdés, miért nem sikerült a menedzsmenttel megegyezni abban, hogy a zenekar egy a habitusához, stílusához sokkal jobban passzoló, zártabb helyszínen lépjen fel a Szigeten.
Leningrad
Világzenei Nagyszínpad
Sokadik találkozásunk volt már a Leningráddal a Szigeten, és soha nem csalódtunk: minden évben az egyik legnagyobb bulit ez az orosz (és nagyon orosz: szövegei és időnként a dallamok is az orosz börtönök sanzonjaiból indulnak ki), és immár 20 éves ska-punk zenekar adja. Idén sem volt másképp.
Különösen nagy volt a kontraszt az Alt-J nagyszínpados fellépésével összehasonlítva. Az angol trió – bármennyire is vártuk – egy dögunalmas koncertet adott a záró show előtt. Szépen vezették elő az elszállós-lelassulós dalaikat, csak a végére jött valami kis izzás, a beindulósabb slágerekkel. A hatalmas, leharcolt, poros, és a koncertet megelőző festékpor-szórástól különböző színekben pompázó nagyszínpad előtti mezőn összegyűlt nem kevésbé színes és leharcolt emberek bulizni jöttek még egy utolsót, e helyett meditálni invitálta őket az Alt-J. Nem voltak jó időben, jó helyen, maradjunk ennyiben.
És akkor átsétálva a Világzenei Színpadhoz egy egészen más világba csöppentünk. A megszámlálhatatlan tagból álló Leningrad (komolyan: többszöri nekifutásra is csak annyi állíthatok biztosan, hogy minimum 16-an voltak a színpadon) első akkordjainál felrobbant az igencsak népes közönség. Balra tőlem ukrán, jobbra orosz zászlók lobogtak, de volt egy hosszú rúdra felhúzott ukrán-orosz-magyar zászló is: itt semmilyen háborús konfliktus nem zavarja meg a bulit.
Feltűnő volt mindenesetre, hogy több ezren éneklik a frontemberekkel (mert most sem csak a főnök énekelt, hanem időnként a zenekar dívája, időnként a hangszerét lerakva valamelyik zenész) az amúgy nem kifejezetten finomkodó, alkohollal, és szexszel túlterhelt szövegeket (kis ízelítő: „Már megittam mindent / Sört, vodkát és brendit / De még mindig b…ni akarok / Lehet, hogy szexmániás vagyok?”) A hvg.hu-nak egy korábbi szigetes koncert előtt adott interjúban ezzel kapcsolatban kifejtette Sznurov, hogy nincs ezzel semmi baj, csupa jó dologról énekel. És hozzátette: „Egyébként meg mi oroszok Gagarin óta elég sokat repkedünk az űrben, ami rohadt félelmetes dolog – valamit csak kell csinálni, hogy kibírja az ember.”
A korábbi koncerteken a színpadi látványhoz hozzátartozott egy 160 kilós kopasz úriember, aki a végig ült, agresszív arcot vágott, székeket tört és kétpercenként szétharapott egy sörösdobozt. A másik fő látványelem az volt, hogy mindenki üvegből vedelte a vodkát. Ezek ma már nincsenek (mondjuk azzal a tempóval nem is érték volna meg a 20 évet), de tulajdonképpen nem is hiányoznak. (Na, jó: kicsit.)
2013-ban ezt írtuk a Leningrádról: „Ilyen lehetett volna, ha Viszockij találkozik a Sex Pistols tagjaival, közösen leitatják a Madnesst, felszednek néhány csajt, haveri alapon maguk közé veszik a nagyivásban kitűnő orosz arcokat, majd elkezdenek örömzenélni.” És ezt ma is tartjuk.
A Szibériai borbély című filmben az amerikai főhősnő mondja, hogy az oroszok mindent nagyon csinálnak. Ez jutott eszembe a keddi koncertről is. A fúvósok szaladgáltak, és időnként vicces koreográfiát adtak elő, a gitáros Angus Young kacsázó járást imitálta, a fő-frontember Szergej Sznurov pedig hergelte, provokálta, szórakoztatta a közönséget. Utóbbi pedig vette a lapot, énekelt (ki tudja mit?), ugrált, integetett, tapsolt – ahogy a vezénylő tábornok megkívánta. Időnként úgy éreztem, szétesik alattam a színpad előtti műanyag borítás, sőt, az egész sziget. És mindeközben tűpontosan játszottak – ami fel sem tűnik az őrületben, pedig nem kis teljesítmény.
Másfél óra pörgés után, 11 kor a nagyszínpad felől fellőtték az end show rakétáit. Sznurov hosszan, türelmesen pengett egy a moll akkordot, amíg durrogtak, és néztük a tűzijátékot, aztán még egyszer belecsapjon egy dalba: azért is az övé volt az utolsó szó.
Interpol
A38 Színpad
Nem nosztalgiabuli lesz – írtuk még korábban ajánlónkban az Interpol koncertjéről, és tényleg nem az volt, annak ellenére sem, hogy a New York-i zenekar harmadik szigetes fellépésén egy az egyben, dalsorrendben eljátszotta 2002-ben megjelent, 9/11 miatt a vártnál is nagyobb klasszikussá váló albumát, a Turn On The Bright Lightsot. Harmadik, és egyben eddigi legjobb szigetes szereplése volt ez a Interpolnak: lehet, az tett jót a koncertnek, hogy az Interpol már vállaltan a csúcson túllendülő csapatnak számít, különösebb teher nélkül ünnepelhetik a nagyvárosi melankóliát és a terror okozta paranoiát vegyítő debütáló albumukat; de az is lehet, egyszerűen most érkeztek a legjobb formában.
A koncert elejére és végére azért csempésztek későbbi slágereikből is, így valójában az is megkapta az Interpol esszenciáját ebben a másfél órában, aki csak a merőben más hangulatú End Showról tévedt át megpörgetni az ott osztogatott színes botokat még egyszer utoljára az idei Szigeten. Az meg a közönségben szép számmal bólogató elkötelezett rajongóknak nem okozott meglepetést, hogy Daniel Kessler továbbra is az egyik legszimpatikusabb gitáros a színtéren, Sam Fogarino dobolása élményszámba megy, a NYC-től még mindig garantált a libabőr, a Leif Erikson meg simán ott szerepel az albumzárószámok örökranglistájának élmezőnyében.
