Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nem elég, hogy az Alexandra-hálózat összeroppanása nehéz helyzetbe sodorta az egész magyar könyvpiacot, még L. Simon László is segíteni akar. Az események inspirálták a neves irodalomtörténészt „kis iparági vigaszmeséjének” megírására.
Drága könyvek, kispénzű vevők, bürokratikus jogszabályok, piacrontó ügyeskedők, körbetartozás, csőd. Ismét riasztó hírek jönnek a könyvpiacról, mindenki az aktuális váság okait és következményeit kutatja. Pedig a felsoroltak nem anomáliák, hanem a magyar könyvkereskedés lényegéhez tartozó, törvényszerű és elkerülhetetlen őstények. Olyanok, mint a hóesés vagy a kánikula. A magyar könyves szakma egy átokkal indult és csődökkel folytatódott. Ehhez képest csoda, hogy még mindig létezik. Az írók akkor is csak összevissza akartak irkálni, és senki nem törődött a következményekkel. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy nem volt, aki előre figyelmeztetett volna. Várdai István kalocsai érsek 1463-ban az anyaszentegyház nevében hivatalos átkot mondott egy bűnös találmányra, amely megrontja a vallást és tévútra viszi a tudományt is. Ez az egyházi átok az első magyar vonatkozású említése annak a technológiai újításnak, amelyet tíz évvel korábban egy német aranyműves, bizonyos Johann Gutenberg fejlesztett ki Mainzban. Sajnos a könyves szakmára mondott átok szövege nem maradt fenn, pedig olvasása nemzetkarakterológiai szempontból sem lenne tanulság nélküli.
Az átok után újabb tíz évvel, 1473 pünkösdjének előestéjén Hunyadi Mátyás ösztönzésére egy Budán letelepedett derék német úr, bizonyos Hess András mégiscsak kinyomtatta az első könyvet Magyarországon. Aztán még ugyanebben az évben be is csukta a boltot. Könyvet csinálni tudott, de eladni – úgy tűnik – nem. A történészek azóta is tanakodnak, hogy vajon azonnal csődbe ment, vagy valamilyen elemi csapás pusztította el a nyomdáját, és nem volt pénze újrakezdeni. Mintha nem lenne mindegy. Könyveket írni ugyanis nem túl összetett feladat, tinta, papiros és némi ötlet kell hozzá. Könyvet csinálni már bonyolultabb: ez már valódi szakma, a technológiai tudás mellett pénzt is igényel, mégpedig sokat. De a legnehezebb feladat mégiscsak könyvet eladni. Igényt kelteni abban, akinek eszébe sem jutott, hogy annak a másvalakinek, aki az ötleteivel teleírta a papirost, annyira meg kéne ismerni a gondolatait, hogy még pénzt is adjunk érte.
Vagy száz évig nem is nagyon próbálkozott újra senki. Aztán jöttek a nyakas kálvinisták meg a keményfejű evangélikusok, és elhatározták, hogy házhoz viszik a Bibliát meg a zsoltárokat. A XVI. század közepén már harminc nyomda működött, mindegyik könyvkereskedés is volt egyben. Persze a három részre szakadt Magyarországon mindez csak Erdélyben és a Habsburgok uralta országrészben volt így, mert a török hódoltság területén nem volt nagyon szolid biznisz a nyomtatott könyvek terjesztése: halálbüntetés járt érte. A protestáns nyomdák üzleti modellje egyszerű volt: ha nem veszed meg a könyvünket, pogány vagy. Nem csoda, hogy a katolikusok is észbe kaptak, és ők is létrehozták a saját nyomdáikat és könyvkereskedéseiket. Aztán már csak egymás könyveiből kellett néha máglyát rakni, egyébként nem ment rosszul az üzlet. Nem véletlen, hogy hamarosan az írók is megkívánták a dolgot, és a század végétől már mindenki nyomtatásban akarta látni a művét. Balassi Bálint uram egy-egy várfoglalás és nőrablás között szintén ábrándozott ilyesmiről, de végül is csak a tanítványa, Rimay János rakta össze a hagyatékból az első Balassi-kötetet. Ő addig szöszmötölt a szerkesztéssel, amíg egy élelmes nyomdász a tudta nélkül ki nem nyomtatta és piacra nem dobta a két költő verseit összekeverve. Ezzel meg is született a magyar könyvbiznisz azóta is élő modellje, amelyben a szerző és a szerkesztő a tápláléklánc végén áll.
Érdekes módon a derék könyveseknek sokáig nem jutott eszébe, hogy aki tud könyvet nyomtatni, az nem feltétlenül tud eladni, és aki jó könyvkereskedő, az nem szükségképpen ügyes nyomdász. Megint eltelt száz év, amikor egy bevándorló németnek eszébe jutott, hogy megnyitja az első könyvkereskedést Pesten. Az első tiszta profilú könyvkereskedő, a kölni Maus Gellért 1748. szeptember 6-án nyitotta meg a boltját. Ő már tovább bírta, mint Hess András, de azért biztos jobban járt volna, ha csapszéket nyit, és nem a pestiek könyvvásárlási kedvére építi a jövőjét. Könyvesboltja csődbe ment, kénytelen volt eladni, és amikor két évvel később meghalt, annyi pénz sem maradt utána, amiből a temetését kifizethették volna. Rejtély, hogy ezután a kezdés után miért jutott eszébe mégis többeknek, hogy ők is megpróbálják. Márpedig Maus csődjét követően nem sokkal már annyian voltak a bátor – vagy inkább vakmerő – piaci versenyzők, hogy a helytartótanácsnak külön rendeletet kellett alkotni a működésük szabályozására.
Az 1772. augusztus 13-án kelt rendelet, az „Ordo pro bibliopolis in Hungaria stabiliter manentibus” (Rendelet a Magyarországon állandóan működő könyvárusok érdekében) címet viselte, és kitűnik belőle, hogy a könyvárusítás nem afféle handlémunka. A rendelet értelmében iparengedélyt csak az kaphatott, aki előzőleg hat éven át sajátította el a szakmai ismereteket valamelyik engedélyezett könyvárusnál. Ez idő alatt a szakmán kívül nyelveket is kellett tanulnia: a német és latin nyelv mellett még egy nyelvet kötelezően. Ahhoz, hogy saját boltot is nyithasson, ezután már csak a négy éven át tartó segédidőt kellett teljesítenie annak, akinek ennyi idő alatt nem ment el a kedve az egésztől. Az engedélykérelemhez csatolni kellett valamelyik egyetem bizonyítványát is arról, hogy a folyamodó mindazokkal a képességekkel rendelkezik, amelyek a könyvkereskedés nyitásához szükségeltetnek, emellett elegendő pénze is van. Szóval szorgalom, türelem és némi fafejűség kellett a dologhoz. Talán nem véletlen, hogy az első könyvesboltosok nevük alapján szinte mind németek voltak: Müller, Weingand, Köpff, Strohmayer, Trattner, Pauer, Benedikt, Diepold, Lindauer, Stahel és Kiss. 1795-ben megalapították a Pesti Könyvárusok Grémiumát, (Pester Buchhändler Gremium) amely különböző neveken azóta is folyamatosan működik. A mai Magyar Könyvkiadók és Könyverjesztők Egyesülete ily módon az ország első civil szervezetének számít. A testületben 222 éve ugyanarról vitatkoznak a tagok: a könyvesek, amikor éppen rosszul álltak, már akkor is állami beavatkozást sürgettek, amikor pedig egyenesbe jöttek, bizonygatták, hogy az államnak semmi keresnivalója a könyvpiacon.
A helytartótanács idézett rendelete azt is kimondja, hogy a könyvárusoknak „...szabadságukban áll bárminő könyvekkel (kivéve a tiltottakkal) kereskedni”, azonban „a közönség nagyobb kényelme végett" régi könyveket bizonyos számú más kereskedő is árusíthat, nekik azonban új könyveket árusítani „elkobzás terhe alatt tiltatik”. A piacszabályozó rendelet bölcsen épít a pestiek legendás feljelentő kedvére is. Kimondja, hogy mindazoktól, akik engedély nélkül árusítanak könyvet, a portékájukat elkobozzák, sőt ha ezt a könyvárusok kérik, ellenük karhatalmat is igénybe vesznek, az elkobzott könyvek egyharmadát pedig a följelentőnek adják. A piaci ügyeskedők mégiscsak megéltek valahogy, mert I. Ferenc császár és király 1806-ban rájuk hivatkozva külön rendeletben szabályozta a magyar könyvpiac működését. "A könyvkereskedelemnek és könyvnyomtatásnak jelentős befolyása van a nemzeti műveltségre, a művészetekre és tudományokra. Mi azonban jó ideje azt észleljük, hogy működésüket illetéktelen személyek káros beavatkozása zavarja. Mivel az így keletkezett visszás állapot ellentétes az állam céljával, tekintettel a kereskedelem ezen ágazatának fontosságára, a könyvárusok és antikváriusok működésének szabályozására az alábbi rendeletet bocsátjuk ki" – kezdődik a jogszabály, amely meghatározza, hogy hol, milyen feltételek teljesülése esetén nyitható könyvesbolt. A császári rendeletből kiderül, hogy ekkor már alapvető volt a bizományos modell, és általános probléma a kereskedők, közvetítők és nyomdák közötti körbetartozás. Ennek több mint 200 éve, s ha tekintetbe vesszük, hogy az állam azóta is folyamatosan menti a könyvszakmát, de a problémák még mindig ugyanazok, nem is rosszak a túlélési esélyek.
A császári beavatkozás, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, nem vezetett eredményre. Egy 1811-ben megjelent statisztikai kiadvány szerint Pesten hat, Budán kettő könyvkereskedés működött, ennek fele tíz év múlva már be is zárt. Egy korabeli újságcikk ekkoriban arra figyelmeztette a naiv szerzőket, nehogy eszükbe se jusson a könyvesboltostól pénzt kérni műveik kiadására: "...édes Hazánkban sínlődő Magyar Könyvkereskedések sokkal nyomorultabbak, mint sem valamelly nagy munkát pártfogásokba vehetnének.” Addigra végleg eldőlt, hogy az üzlet nem a bolti kiskereskedelemben, hanem a kiadásban és a terjesztésben van. Heckenast Gusztáv uram például 1847-ben el is adta közismert pesti könyvesboltját, hogy teljes erőbedobással a könyv- és lapkiadással és a nyomdaüzemeltetéssel foglalkozhasson. Ennek következtében üzlettársával, Landerer úrral együtt be is került a történelemkönyvekbe. Nem így Stahel-Számvald Gyula, Petőfi könyvárusa, akinek emlékkönyvébe költőbarátja 1848-ban minden későbbi szerző nevében írt útmutatást: „A hon nevét, a drága szent hazát / Szívednek legtisztább helyére zárd, / S imádd az istent, s mindenekfelett / Áruld erősen költeményimet.” Gyula derekasan próbálkozott is a költeményárulással, de olyan jól nem ment neki, mert amint lehetett, felcsapott honvédnek. Végül az amerikai polgárháborúban Lincoln tábornoka lett, majd az Egyesült Államok követe Japánban és Sanghajban. Valószínűleg ő a legmagasabb polcra került magyar könyvárus, ami némi biztatást adhat a pályaelhagyóknak.
Akik itthon maradtak, valahogy túlélték az abszolutizmus éveit, bár a magyar nyelvű könyvek terjesztését újabb és újabb állami rendeletek szabályozták, vagyis inkább akadályozták. Valahogy mindig úgy alakult, hogy ha az állam rendet kívánt tenni a könyvpiacon, mindjárt kedvet kapott ahhoz is, hogy a kiadott könyvek tartalmába is beleszóljon. A kereskedők a cenzúra és a piaci kereslet között próbáltak egyensúlyozni, és néha unortodox megoldásokat is bevetettek. Amikor Horváth Mihály történész 1865-ben az emigrációban megírta, és Genfben ki is adta a levert forradalom történetét, mindenki megpróbálta beszerezni a kötetet, amelyet idehaza gyorsan be is tiltottak az éber hatóságok. Egy pesti könyvesbolt előtt mégis megszaporodtak a sorok, mindenki egy német teológus Katolikus erkölcs című könyvét kereste: a könyvesboltos ennek borítójába köttette be a tiltott szakmunkát. A kiegyezés után már nem kellett ilyesfajta trükköket bevetni, az országgyűlés a sajtótörvény részeként egyetlen mondattal liberalizálta az egész piacot: „42. § A könyvárusság semmi különös engedelemtől nem föltételeztetik, hanem azt, a kereskedőkre nézve fennálló törvényes szabályok megtartása mellett, mindenki gyakorolhatja.”
A következő néhány évtized a könyvkereskedelemnek is fénykora volt Budapesten. A könyves szakmához ez idő tájt csatlakoztak először nagyobb számban zsidó származású kereskedők. A kor legendás könyvesboltjai közé tartozott Aigner Lajos 1868-ban megnyílt könyvárudája a Váci utcában, a jelenlegi Pesti Színház épületében, amelyet egy évvel később követett az eperjesi Rosenberg-testvérek „bel- és külföldi könyvkereskedés és nemzeti ódondászat” elnevezésű boltja a mai Egyetemi Könyvtár épületével szemben. A családi vállalkozásból hamar családi összeveszés lett: Rosenberg Leó szakított öccsével és leválasztotta a boltról az ódonászatot, s ezzel létrejött az első tiszta profilú pesti antikvárium. Katolikus vallási könyvek kereskedelmével lett sikeres Zilahy Sámuel, aki szintén a Váci utcában nyitott üzletet – a hozzá betérő Papnevelde utcai kispapokat egyáltalán nem zavarta, hogy a derék üzletvezető péntekenként a zsinagógába tér meg imádkozni. Tőle nem messze, a Vörösmarty tér 1. szám alatt nyitotta meg történelmi könyvekre specializálódott boltját Tettyey Macher Kálmán és társa, Pfeifer Ferdinánd. Ők öten alapították meg 1878-ban a Magyar Könyvkereskedők Egyletét, amelyhez hamarosan a legtöbb ismert magyar könyvesboltos csatlakozott.
Már első ülésükön nagyratörő terveket fogalmaztak meg. Beadványt írtak a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, hogy az állam a jövőben ne foglalkozzék tankönyvkiadással, bízza azt az adófizető magánvállalkozókra. Megkeresték a közlekedésügyi minisztert, hogy a könyvkereskedők esetében módosítsák a postatarifát, és az el nem fogadott könyvcsomagok visszaszállításáért ne számítsanak fel utánvételi díjat. Emellett eldöntötték, hogy az egylet megszervezi a könyvkereskedő tanulók és segédek szakmai képzését. Végezetül elhatározták, hogy írásban tájékoztatják egymást nem fizető adósaikról. Állami beavatkozás a piacba, szállítási anomáliák, képzetlen alkalmazottak, és csalafinta piaci szereplők, akik mindenkit veszélyeztetnek a tartozásaikkal: mintha ma írták volna. Nem véletlen, hogy Magyar Könyvkereskedők Egyletének öt alapítójából négyen pár év alatt csődbe mentek. Egyedül az antikvárius Rosenberg Leó bátyja, Sámuel járt jól. Ő annyira összeveszett a testvérével, hogy mérgében még a nevét is megváltoztatta, és immár egyedül létrehozta a Révai Testvérek céget, amelyből néhány évtized alatt az ország legjelentősebb integrált könyvkiadó, könyvterjesztő és könyvkereskedő vállalkozása lett. De ez már a huszadik század, amiről e helyütt nem is érdemes beszélni. Elcsatolt, elrekvirált, árjásított, államosított és beolvasztott könyvesboltok, betiltott, bezúzott, cenzúrázott és raktárban maradt könyvek szomorú története lenne csak – nem vigaszmesébe való história.
Kész szerencse, hogy 1989-ben megint akadtak vakmerő vállalkozók, akik újrakezdték. Közülük évente tucatnyian mennek csődbe vétlenül vagy megérdemelten. De a könyv veszélyes áru, előbb-utóbb megfertőzi az előállítóját. Ezért a többség megint újrakezdi, és újabb jelentkezők is érkeznek, akik papírpénzt papírkönyvekké alakítanak át, és ezt üzletnek nevezik. A magyar könyvszakma eddig minden válságot túlélt. Hess András és Maus Gellért országában ez már önmagában rekord, valóságos csoda. Az írók persze ilyesmikről soha nem veszek tudomást. Csak írják, ami eszükbe jut, mintha nem lenne holnap. Kész szerencse, hogy mindig van, aki megpróbálja eladni a könyveiket.
