Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Sokan még mindig színészként tekintenek rá, pedig a hetvenes évek óta kevés sikerfilmben játszott – rendezőként azonban Oscar-díjat kapott, fesztiválalapítóként pedig gyakorlatilag neki köszönhetjük Tarantinót, Soderbergh-et, Robert Rodriguezt vagy Paul Thomas Andersont. A visszavonulás meg sem fordul a fejében, idén családi filmben, jövőre sci-fiben láthatjuk, miközben családjával Hollywoodtól távol, egy utah-i birtokon él.
Bár Robert Redfordot könnyen gondolhatnánk a Hollywoodi Ikon-jelenség megtestesítőjének, nála nagyobb kívülállót keresve sem lehet találni. Abban a pillanatban, ahogy 1969-ban, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök moziba kerülésével sztárrá vált, fogta magát, és elköltözött arra a Utah állambeli birtokra, ahol azóta is él, és ahonnan a kilencvenes évek függetlenfilmes robbanásának számos húzóneve útjára indult.
Persze nem nagy csoda, hogy hamar elege lett a nagyvárosokból – gyerekkorát Kalifornia egy spanyolajkú negyedében töltötte, ahol egy zsúfolt környéken összetákolt házban lakott szüleivel. Érettségi után a Coloradói Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol rákapott az alkoholra, és rossz magaviselete miatt kirúgták. 19 évesen édesanyját is elvesztette, ezért úgy döntött, európai körútra indul – a Spanyolországban, Franciaországban és Olaszországban eltöltött évek alatt nemcsak művészi ambíciói (ekkor még festő szeretett volna lenni), de politikai preferenciái is formálódtak.
Mikor húszas évei elején visszaköltözött Amerikába, New Yorkban kötött ki, ahol a neves Pratt Institute-ban űzte tovább festőművészi álmait, de ekkor már a színészettel is kacérkodott: a Drámaművészeti Akadémián is vett órákat. Innen pedig egyenes út vezetett a kisebb szerepekhez a televízió aranykorában. 1960-tól kezdve négy év alatt csaknem 30 tévés produkcióban játszott, miközben a Broadway-en is kipróbálhatta magát.
Első komolyabb filmszerepét 1965-ben kapta, és egyből egy kisebb botrányt okozó darabbal indított: a Daisy Clover belülről című filmben egy biszexuális karaktert alakított – ez volt az egyik első olyan amerikai mozi, amelyben egy nem hetero szereplőt szégyenérzet nélkül ábrázoltak, és nem követett el öngyilkosságot. A legjobb újoncnak járó Golden Globe-díj meghozta neki a főszerepeket, de miután két filmben is a szőke álomférfi alakját alakította (az Ez a ház bontásra vár című filmben Natalie Wood, a Mezítláb a parkban címűben pedig Jane Fonda oldalán), elege lett a sztereotípiákból.
1967-ben már lehetősége lett volna végleg bebiztosítania a sztárstátuszát, de végül visszadobta a Diploma előtt főszerepét – állítása szerint ő sosem nézett ki úgy, mint egy frissen diplomázott, szűz 21 éves. Később Mike Nichols rendező is elismerte, hibás döntés lett volna Redfordot castingolni, ugyanis „róla senki sem hinné el, hogy gondja akadna bármilyen nőt megkapni”. A nagy kitörés így két évet váratott magára.
Bár elsőre nem aratott osztatlan sikert, ma már szinte mindenki elismeri, hogy a Butch Cassidy és a Sundance kölyök – amiben Redford az utóbbit játszotta – a filmtörténet egyik legértékesebb darabja. Amellett, hogy innentől tényleg nem volt olyan ember, aki ne ismerte volna a színészt, két dolgot biztosan ennek a filmnek köszönhet: ekkor alakult ki életre szóló barátsága az azóta elhunyt Paul Newmannel, illetve itt ragadt rá a Sundance név, amely a utah-i birtokának és az onnan kinövő fesztiváljának, filmintézetének és tévécsatornájának a nevét is adta.
De 1969-ben jött ki a kisebb mértékben, de szintén kultfilmmé vált Verseny a lejtőn is, ahol egy igazi antihőst, egy nagyképű síelőt alakított Redford, aki a Gene Hackman által játszott edzővel került összetűzésbe. Végül a három ’69-es filmjéért (a harmadik az Indián magány – Halál a Rubin-hegyen) együtt kapta meg élete egyetlen legjobb színésznek járó nagy elismerését – de azt sem hazájában –, a brit akadémia által kiosztott BAFTA-díjat.
Az igazi aranykor viszont még csak a hetvenes években jött. A motoros (A nyerő páros) és a gyémántrablós (A nagy balfogás) filmje ugyan még nem vonzott sok nézőt, 1972 és 1976 között egyszerűen nem tudott mellényúlni. A periódus első két évében négy bombasiker is fűződik a nevéhez: a Jeremiah Johnson minden idők egyik legsikeresebb westernfilmje lett, A jelölt című politikai szatíra még ma is ugyanolyan érvényes, mint 44 éve, az Ilyenek voltunk a romantikus hollywoodi filmek iskolapéldája, de sokak számára a negyedik film az, ami meghatározza Redfordot.
A nagy balhé minden túlzás nélkül a világ egyik legsikeresebb filmje. Imádta a kritika (Rotten Tomatoes: 93%), imádta a szakma (11 Oscar-jelölés, ebből 7 győzelem, a többi közt a legjobb filmért, forgatókönyvért és rendezésért) és imádta a közönség (5,5 millió dolláros költségvetés mellett közel 160 milliót termelt). Az újabb Newman–Redford közös alakítás ezúttal az utóbbinak hozott nagyobb dicsőséget, 1974-ben megszerezte élete első – és mindmáig egyetlen – Oscar-jelölését. De legalább nem lőtt mellé az Akadémia: maga Redford is ezt tartja a legjobb alakításának – sőt, a maga szerénységében úgy fogalmazott, hogy ez az egyetlen valamire való alakítása.
1974-re már ő volt Hollywood legjobban eladható neve, így természetesen hullottak az ölébe a jobbnál jobb szerepek. Negyven évvel DiCaprio előtt ő volt a filmvilág Jay Gatsbyje, és kedvenc rendezőivel dolgozott együtt: Sydney Pollackkal (A keselyű három napja, A Las Vegas-i lovas), George Roy Hill-lel (A nagy Waldo Pepper). De még 1976-ban megtörtént a nagy találkozás is: egy filmben játszott generációjuk két legnagyobb alakja, Robert Redford és Dustin Hoffman – ez volt a Watergate-botrányt feldolgozó Az elnök emberei.
A nyolcvanas években aztán már nagyon megválogatta, milyen filmekhez adja a nevét színészként – főleg, hogy egy klasszikus mozdulattal beindította rendezői karrierjét is. Utóbbi olyan jól sikerült, hogy 1980-ban már elkészítette azt a filmet, amit később többen is a nyolcvanas évek legjobb filmjeként könyveltek el: Az Átlagemberek című alkotás egy olyan család története, amelynek tagjai nem tudták feldolgozni a legidősebb fiú halálát. A filmmel Redford abban az évben nyert rendezői és legjobb filmes Oscart, amikor Az elefántember (David Lynch) és a Dühöngő bika (Martin Scorsese) is a jelöltek között volt.
Persze még így is maradt ideje egy-egy olyan mesterműre, mint a Távol Afrikától vagy a baseballfilmek alapvetése, az Őstehetség. De a kilencvenes évektől kezdve már nem nagyon tudott igazi klasszikushoz nyúlni, amikor nem saját magát rendezte. A két legkirívóbb kivétel talán a 2001-es Kémjátszma (Tony Scott), amelyben Brad Pitt-tel osztozott a játékidőn, a 2013-as Minden odavan című filmben pedig gyakorlatilag szöveg nélkül alakított egy túlélésért küzdő hajóst – több kritikus szerint élete játékát nyújtva.
Rendezői pályája sem lett olyan, mint amilyet az első alkotása jósolt: minden Folyó szeli ketté- és A suttogó-féle sikerre jutott egy Bagger Vance legendája vagy Gyávák és hősök szintű középszer. Legutóbbi kiemelkedő sikere az 1994-es Kvíz-show volt, amelyben olyan színészeknek adta át a terepet, mint Ralph Fiennes vagy John Turturro, és meg is lett az eredménye: újra jelölték a legjobb filmes és rendezői Oscarra is, és ha nem a Ponyvaregény, a Forrest Gump és A remény rabjai évében történt volna mindez, alighanem nyert is volna valamit.
De nem véletlen, hogy 80 éves korában úgy néz ki az életrajza, hogy kevesebb filmben játszott, mint amennyit a hasonló korú Woody Allen rendezett – az aktív hollywoodi jelenlét helyett a magánéletére (négy gyermeke és hét unokája van) és a közösségépítő projektjeire szavazott, sok kortársával ellentétben nem ment el tizedrangú filmekbe játszani.
Hogy mégis miért releváns még 2016-ban is Robert Redford (azon kívül, hogy a héten bemutatott Elliott, a sárkány című családi filmben is játszik), azt egy szóban össze lehet foglalni: Sundance.
A Sundance Intézet nevű nonprofit szervezetet 1981-ben hozta létre, azzal a céllal, hogy feltörekvő rendezőknek, íróknak és más filmes szakembereknek nyújtson kreatív és pénzügyi segítséget, különböző programokon, ösztöndíjakon, workshopokon keresztül. Hogy mást ne mondjunk, itt fejlesztette ki – többek közt Terry Gilliam mentorálása alatt – Quentin Tarantino a Kutyaszorítóban forgatókönyvét, de itt kapott elsőfilmes támogatást Paul Thomas Anderson is. Az intézet neve pedig hamar egybeforrt a utah-i filmfesztivállal.
Végül 1991-ben nevezték át hivatalosan is Sundance Filmfesztiválra az eseményt – talán nem véletlen, hogy ez pont egybeesik a nagy függetlenfilmes robbanással. Itt mutatkozott be Tarantino és Anderson mellett Robert Rodriguez (El Mariachi), Kevin Smith (Shop-stop), Steven Soderbergh (Szex, hazugság, video) és Darren Aronofsky (Pi) is. Az utóbbi években pedig igazi Oscar-előszobává vált az év első nagy filmfesztiválja: itt mutatkozott be a Sráckor és a Whiplash is, és az idei nagy Oscar-reménység, a The Birth of A Nation is.
Szóval nem kell félteni attól a 80 éves legendát, hogy ne foglalná el magát, különben is, ő nyilatkozta azt, hogy „amíg tudok teniszezni, amíg tudok síelni vagy lovagolni, addig bármilyen kihívás érhet. Amíg képes vagy ilyen dolgokra, csináld! Azok, akik visszavonulnak, meghalnak. Apám nem sokkal az után halt meg, hogy nyugdíjba ment”. Jövőre egy Netflix által forgalmazott sci-fiben láthatjuk viszont, úgyhogy egyelőre nem kell attól tartanunk, hogy visszavonulna. Ami a fenti logika szerint tudjuk, mit jelent.
Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!
