hvg.hu: Az ilyen kerek évfordulók alkalmából gyakran szokás összegzést csinálni. Te hogy vagy ezzel?

Leskovics Gábor: Szerencsére nincs időm rá, hogy ezen töprengjek, annyi munkám van. Igazából nem is foglalkozom sem a születésnapommal, sem azzal, hogy ez egy ilyen kerek szám. Amúgy is már néhány éve, amikor kérdezik, mennyi idős vagyok, azt mondom ötven. Én már magamra egy ideje úgy gondolok, hogy ötven vagyok, tehát ez különösebben nem rázott meg. Talán majd, ha pár év múlva elkezdek hatvanat mondani.

hvg.hu: Akkor ugorjunk is vissza az elejére. Hogyan dőlt el az, hogy a zenében fogod megtalálni a hivatásodat?

L.G.: Mint sok más korombeli kollegámnak, nekem is a Beatles Egy nehéz nap éjszakája című filmje adta az első lökést. Amikor tizenegynéhány évesek voltunk, akkor adta le a magyar televízió. Eleve ritkán volt angol meg amerikai film a tévében, inkább a szovjet vonal ment. Ez pedig különösen elütött az akkori kínálattól. Persze tudtam, hogy van egy Beatles nevű zenekar, de akkor a zene még nem nagyon foglalkoztatott. Tízévesen a foci sokkal jobban érdekelt. De a filmnek annyira jó hangulata volt, annyira látszott rajtuk, hogy élvezik, ahogy zenélnek, hogy megfogott. Az jött le belőle, hogy milyen klassz dolog zenélni. A következő lépcsőfok az volt, amikor apám vett egy kazettás magnót, amivel már lehetett a rádióból számokat felvenni. Akkor jött az, hogy a Beatles lemezt felrakja az ember, félrehúzza a függönyt, és a tükörben nézi, ahogy gitározik. Először volt egy teniszütőm, azzal gitároztam, aztán amikor a szüleim látták, hogy ez érdekel, vettek nekem egy orosz gitárt. Az már nagyon jó volt, sokkal jobban mutatott a tükörben, de játszani nem tudtam rajta.

Mónus Márton

hvg.hu: Zeneiskolába nem jártál?

L.G.: Beiratkoztam a környékünkön lévő zeneiskolába, ahol egy év alatt megtanították nekem a hat húr nevét, meg egy ujjal eljátszani valami népdalt. Meg hogy hogyan kell tartani a lábamat. Láttam, hogy itt nem arról van szó, ami engem érdekel. úgyhogy abba is maradt az egész. Talán ennyiben is maradt volna, ha egy nyári munka alkalmával nem találkozom egy idősebb sráccal, aki mondta, hogy megtanít rendesen gitározni. Az első alkalommal mondta, hogy akkor most megtanuljuk a Hey Joe-t. Én meg néztem rá, hogy ez hülye? Én nem tudok gitározni. Nem skálázgattunk, hanem megmutatta, hogy mi az az öt akkord, amiből áll a szám, hova tegyem az ujjaimat, és hazaküldött gyakorolni. És ezzel a módszerrel néhány hónap alatt eljutsz odáig, hogy el tudod pengetni magadnak a számokat. És az nagyon jó. Látod, hogy van értelme annak, amit csinálsz. Amikor rájön az ember arra, hogy egy pár akkorddal több ezer számot el tud játszani, akkor kinyílik egy világ.

hvg.hu: És, gondolom, akkor már zenekarban gondolkodik az ember.

L.G.: Naná, ez a második lépés. Amikor bekerülsz egy zenekarba. Összeakadtam egy dobossal, vettem egy elektromos gitárt. Valamennyire érdekelt az elektronika, csinálta magamnak erősítőt, torzítót. Eddigre engem már megtalált a rockzene, előbb a Deep Purple, aztán a Led Zeppelin. Torzító, Jimmy Hendrix, minden. Nyolcvanban jött ki az első Hobo-lemez, sorra alakultak a blues zenekarok. Nekem akkor a Zeppelin volt a csúcs, egy nyáron a dobos sráccal nekiültünk, és megtanultuk a Zeppelin koncertlemezét. Ez így elmondva könnyű, de persze vért izzadtam. Akkor tanultam meg rendesen gitározni. Nem volt még internet, nem kapott az ember kész megoldásokat, hanem folyamatosan vissza kellett tekerni a magnót, és hangonként leszedni a számokat. Nagyon élveztem, de ez akkor csak egy hobbi volt.

A harmadik lépés ami fontos volt az életemben, hogy egyik nyáron, tizenhét évesen összeakadtam egy lakótelepi bandával. Ők nem zenéltek, inkább a balhékat csinálták, a kukákat borogatták, meg együtt jártak koncertekre. Egyszer az egyik srác egy tartozás fejében kapott egy dobszerkót, nekem volt gitárom, és mondtam, hogy csináljunk zenekart. Az egyik srác mondta, hogy lesz a basszusgitáros, így kézfeltartással ment a hangszerválasztás. Elkezdtünk kétakkordos punk számokat játszani, mert a zenei tudásunk körülbelül erre volt elég. Még ez is csak egy nyári fellángolás lett volna, de a környezetünkben valaki szervezett egy bulit, amin fellépett két blueszenekar, és mondtuk, hogy játszanánk mi is. Röhögtek persze, hiszen nem tudunk zenélni, de végül rábólintottak. A két blueszenekar eljátszotta a dalaikat, és utána jöttünk mi, a két akkordunkkal, de iszonyat lelkesen. A színpadon rohangálva, üvöltözve lenyomtunk valami koncertszerűséget. Elég sok haverunk eljött röhögni, de a második szám végére rendes koncert lett a dologból. És akkor megérintett a siker. Az, hogy te a színpadon állsz, a többiek meg lent vannak. Ez mámorító érzés volt. Amikor a koncertről mentünk haza, akkor kezdtünk el arról beszélgetni, hogy ez milyen jó dolog volt, és ezt kéne csinálni. És onnantól kezdve elindult a zenekar. Eleinte még minden koncerten más nevünk volt, nagyjából a hatodik-hetedik koncert körül állandósult a Pál Utcai Fiúk.

Ez az időszak volt, amikor a magyar alternatív vagy underground szcéna létrejött. Ekkor oszlik fel az URH és megalakul az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport, volt már a Bizottság, a Balaton, a Trabant. Mi ezeknek a zenekaroknak a koncertjeire kezdtünk járni. A sok rockzene után nekünk ez egy újdonság volt. Hogy nem az a fontos, hogy milyen gyorsan szólózik a gitáros, hanem inkább az, hogy saját gondolatok legyenek, saját dalok. És azt gondoltuk, hogy nekünk valami ilyesmit kéne csinálnunk. Meg persze a képességeink is ehhez voltak meg. A zenei tudás hiányzott, de voltak ötleteink.

hvg.hu: Ha jól tudom, akkor a katonaság is adott egy lökést a zenekarnak.

L.G.: Abszolút. Engem egyrészt nagyon megviselt, másrészt ott meggyűlöltem az egész akkori rendszert. A sereg előtt tényleg hobbi szinten zenélgettünk. Mikor leszereltünk, már bele akartam üvölteni az emberek arcába! Elkezdtük komolyan venni a zenélést, rengeteget próbáltunk és a zenekar is gyorsan elindult felfelé. Megvolt a koncertünk a Józsefvárosi Klubban harminc ember előtt, a következőn voltak kétszázan, a harmadikon már nem fértek be. Elmentünk az FMH-ba, aztán a Fekete Lyukba. Minden egyes koncertre kétszer annyian jöttek.

hvg.hu: Az általad említett alternatívok anno erősen bántották az elvtársak szemét. Nektek is kijutott a figyelemből?

L.G.: Amiről beszélünk, az a nyolcvanas évek, amikorra már azért erősen felpuhult a diktatúra. Kádár is meghirdette, hogy ki lehet engedni a gőzt. Volt olyan, hogy a rendőrök megkergettek minket, de konkrétan a zene miatt nem bántottak. Az egyik első koncertünk abban a művházban volt, ahol én dolgoztam, és másnap behívatott az igazgatónőm, aki nagyon nagy kommunista volt, és mondta, hogy ezt máskor nem lehet, mert ez a szakszervezetek művelődési háza, ahol nem lehet ilyeneket kiabálni a mikrofonba. De ennél komolyabb nyomás nem ért minket.

Mónus Márton

hvg.hu: Bennetek mennyire volt meg a punkos odaszólunk a hatalomnak attitűd?

L.G.: Igazából komolyan még ez sem volt meg. Sok ismerősünk volt a punk mozgalomban, de kinézetben is mások voltunk, és zeneileg is akkor már az alternatív vonal felé mozogtunk. Volt néhány számunk, amiben benne volt az a rombolási vágy, mint a korai punkokban. Mindent megtagadni és minden ellen lenni. De azt hiszem, hogy tizenévesen ez mindenkiben megvan. De a szimpla rombolást én már akkor is kicsit üresnek éreztem. Az viszont igaz, hogy nem akartunk benne lenni a fősodorban. Nem akartunk oda tartozni, ahová a híres zenekarok tartoznak.

hvg.hu: Jól látom, hogy minél nagyobb helyeken kezdtetek játszani, annál inkább erősödött benned az ellenállás a sikerrel szemben?

L.G.: Jött 89, és hirtelen jött egy rendszerváltás. Legalábbis mi nem számítottunk rá, hogy lesz egy ilyen. Egyszer csak megszűnt a lemezgyár monopóliuma, és sorra jelentek meg a kiadók, akik zenekarokat kerestek. Mindenki érdekelte őket, akiknek közönsége volt. 89-ben mi már teltházas PeCsát csináltunk, ami azt jelentette, hogy minket minden lemezkiadó megkeresett. És akkor mi is azt mondtuk, hogy legyen lemez, nincs már Erdős Péter, aki kiválogatja, hogy melyik számot lehet felvenni. Aztán megjelent egy menedzsment, akik mondták, hogy turnét kell csinálni. Észre sem vettük, és egyszer csak profikká váltunk. A szónak abban az értelmében, hogy elkezdtünk ebből élni. Mindenkit kirúgtak a munkahelyéről, mert évi nyolcvan-száz koncert mellett nem lehet már dolgozni. Engem is behívattak nyáron, és mondták, hogy kivettem idén húsz nap fizetett, meg valami hetven fizetetlen szabadságot, már nyár van, és voltál bent hat napot. Ennek a legnagyobb jóindulat mellett sincs értelme.

A menedzsment pedig egyre erőltette, hogy minél nagyobb helyeken játsszunk. A tíz éves évfordulónkra mondták, hogy itt az ideje a BS-nek. Előtte ne játsszunk, hagyjuk abba a klubozást. És itt kezdődött a széthúzás. A zenekar egyik fele ezzel nagyon egyetértett, sportcsarnok, aztán megyünk külföldre, és világhírűek leszünk. Én meg mindig jobban éreztem magam klubokban, és azt gondoltam, hogy meg kéne maradnunk annak a garázszenekarnak, aminek indultunk. Én tudtam, hogy nekem nem áll jól, hogy a nagyszínpadról tömegeket tapsoltassak.

hvg.hu: Nem érdekelt a világhír.

L.G.: A világhír az egyáltalán nem érdekelt. Én nem akartam embereket lámpásként kivezetni a sötétségből, és megmutatni a helyes utat. Én zenélni akartam, megírni a saját dalaimat, amik hogyha másnak is tetszenek, akkor örülök. Nem akartam sportcsarnokban tömegeket irányítani. Ebben a szerepben nem lennék hiteles. És emellett egyre több olyan felelősség nehezedett a vállamra, amit nem akartam hordozni. Abban az időben divat volt leveleket küldözgetni a zenekaroknak. Amíg csak autogramot kértek, addig nem volt baj. De amikor már ilyeneket kaptunk, hogy apám megerőszakol minden este, és csak a ti zenétek tartja bennem a lelket, az egy olyan súly volt, amit nem akartam vállalni.

Mónus Márton

hvg.hu: Volt ilyen konkrétan?

L.G.: Persze. Ez egy konkrét dolog volt. És ilyenek rakódtak egymásra. Nem tudtam ezzel mit kezdeni, és igazából nem is akartam. Az én ellenállásom a sztársággal szemben aztán oda vezetett, hogy ketten kiszálltak a zenekarból, akik megmaradtunk, pedig egy hozzánk közelebb álló utat kezdtünk el járni.

hvg.hu: Egy évekkel korábbi interjúdból idézek. Akkor az Eurovíziós dalfesztivál magyar válogatója kapcsán azt mondtad, „Annyira sz*r volt mindenki, annyira kritikán aluli volt az egész, annyira szánalmas, hogy szégyelltem magam, hogy ebben az országban élek.” Hasonlóan sommás a véleményed a magyar zenei élet fősodráról?

L.G.: Én szeretem a popzenét. A jó popzenét szeretem. Azt nem értettem, hogy jó zenészek, jó zeneszerzők lementek kutyába. Úgy érezték, hogy ahhoz, hogy valami bejöjjön az embereknek, ahhoz muszáj valami színvonaltalant csinálni. Mert ezt értik meg. Nekem ez a nagy szívfájdalmam, hogy ezt az országot látom tönkremenni. Nem csak a zenében. Ez egy nagyon tudatos politika. Nem kell az embereknek annyit gondolkodni, azt nem szereti a hatalom. Nem szeretem azt a tendenciát, hogy egyre kevesebb pénz megy a kultúrára. És itt lehet egészen friss dolgokat mondani. Mi történik egy Petőfi Rádióval. Ez egy nagyon tudatos dolog. Olvastam a válaszokat. Hogy a Petőfi Rádió egy ilyen bizonyos köröket kiszolgáló alternatív izé. De most majd más lesz, kinyílik az olló, és a tömegeket fogja kiszolgálni. Ez azt jelenti, hogy a Petőfi Rádió ugyanolyan sz*r lesz, mint a többi popzenei adó. Most jöttem vissza Nyugat-Európából, és nem igaz, hogy a popzene mindenhol sz*r. A popzene az jó is lehet. A popzene nem azt jelenti, hogy valami olcsó és gagyi, és nincs benne gondolat. Ez nálunk jelenti azt. Nagyon sokan azt hiszik, hogy a közönséget csak úgy lehet megnyerni, ha hülyének nézzük.

hvg.hu: A zenében is működik az öncenzúra?

L.G.: Persze. Amikor a Petőfi Rádió beindult, akkor kiderült, hogy zenekarokból sztárt tud csinálni. Akiket játszott, azokat kezdték meghívni fesztiválra. Ők onnantól fogva milliókat kerestek. Akiket meg nem játszottak, azok semmit. Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen hatásfokkal tud működni.

Mit csináltak a zenekarok? Próbáltak olyan számokat írni, amiket játszani fognak. Mi sem vagyunk kivételek. Megvolt az, hogy kell olyan számot írni, amit játszani fog a Petőfi Rádió. Hát most majd már nem kell.