Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Családpótló funkciója van ma is a Gyermekvasút névre váltott egykori Úttörővasútnak, ahol a napi rutin külsőségei nagyon hasonlítanak a mozgalmi időkre. A Reményvasút című most mozikba került dokumentumfilm két család történetét meséli el, s közben rájövünk, mennyire hiányzik a gyerekeknek a valódi közösség. Lehet, hogy egyenruhában menetelnek a gyerekek, de együtt vannak, és értelmes elfoglaltságot találnak maguknak.
Trencsényi Klára eredetileg a kamaszok világáról, gondolkodásáról akart filmet készíteni. Az izgatta, hogy a válások, a szegénység, az iskolai problémák, a fiatalokat körülvevő valóság hogyan fogalmazódik meg a gyerekközösségekben. A gyermekvasútra a szó szoros értelmében véletlenül bukkant egy séta során, egészen konkrétan az erdő közepén lévő virágvölgyi állomásra, ahol mintha megállt volna az idő.
„Tudtam, hogy korábban létezett az úttörővasút, de fogalmam sem volt, hogy még működik. Teljesen elvarázsolt az állomás hangulata. Az egész olyan idillikusnak tűnt, miközben ott voltak a gyerekeken a 60-as, 70-es éveket idéző vaskos, régi egyenruhák. Izgalmas világnak látszott” – magyarázta Klára.
Kiderült, hogy ma sokkal több gyerek dolgozik a vasúton, mint korábban bármikor. Egyre kíváncsibb lett arra, mi ennek az oka. Nagyon sok időt töltött fenn, beszélgetett a felnőttekkel is, és kiderült, hogy jó néhány gyerek számára egyfajta szigetet, menedéket jelent a vasút: itt megkapják azt, amit máshol nem. Van, akinek az is fontos, hogy ötször kapnak enni a 12 órás szolgálat alatt, de akad olyan gyerek is, akinek éppen válnak a szülei, és nem akar otthon lenni, ezért vállal plusz szolgálatokat. Többeket csúfolnak az iskolában, mert mások, mint a többség, de jár a vasútra olyan nagyon gazdag családból származó gyerek is, akire otthon egyáltalán nem jut idő. Kicsit mindannyiuknak családpótlék a közösség.
Jelenleg 500 gyerek dolgozik a vasúton 15 csoportban. Pénzt nem kapnak a munkájukért, és csak a jó tanulók kerülhetnek be a csapatba. Minden csoportba vegyesen osztják el a gyerekeket 10-14 éves korig, és ifik is segítik őket: ők szervezik a csoport közös programjait.
Ugyanis 15 naponta szolgálnak, és a szabad héten általában hétvégi csoportprogramok vannak: fontos cél, hogy közösséggé kovácsolják az odajáró gyerekeket.
Egyébként nemcsak budapestiek jönnek: a film egyik főszereplője, Gergő például a Balatonról jár fel, de a rekorder egy olyan fiú, akinek Svájcban diplomaták a szülei, és kiharcolta, hogy havonta-kéthavonta hazarepülhessen szolgálni. A többség a barátok, a közösség miatt jár, és nem azért, mert már ötévesen a vonat volt a mániája.
A Reményvasút több párhuzamos filmet rejt magában, hiszen látunk régi híradós felvételeket is a hőskorszakból, az 50-es évekből, a boldog úttörők világáról, és közben kibontakozik a két mai család egyáltalán nem könnyű élete. A rendező az elején több gyereket kezdett el filmezni, azután kiválasztódott három kamasz, akiknek a hétköznapjaiba is belelátunk.
Gergő mindkét szülője Németországban dolgozik, három gyereküket pedig a nagyszülők nevelik a Balatonnál. A szülők évente csak néhányszor jönnek haza, Skype-on tartják a kapcsolatot.
A másik családban is három gyerek van, akiket az anya egyedül nevel, közülük a két nagyobb, egy ikerpár jár a vasútra. Eleinte csak azt látjuk, hogy nem élnek könnyen: az apáról nem beszél senki, a gyerekek vezetéknevéből azért annyi sejthető, hogy arab származású lehet.
„Sok minden izgatott az ő történetükben. A családtól tudtam például, hogy ha Kármen bemegy a boltba, akkor rögtön ráállítják a biztonsági őrt, mert 'biztos lopni fog, olyannak néz ki'.(Kármennek sötét, míg Viktornak egészen világos a bőre.) Ha egyedül megy haza, akkor néha beszólnak neki, Viktornak viszont egyáltalán nincsenek ilyen rossz élményei. Nagyon szorosan kötődnek egymáshoz, és a vasúthoz is” – mesélte Klára.
„Gergő pedig egy egészen különleges gyerek. Kéthetente hétközben vagy akár hétvégén, délután két órakor a nagymamájával vonatra száll, hétkor megérkeznek a vasútra, és a számukra aznap hálóvá alakított vasúti tárgyalóban alszanak. Reggel hétkor Gergő már tiszteleg, és este hétig szolgálatban van. Akkor újra vonatra ülnek, és hazamennek.
Őt egyébként a vasút miatt állandóan piszkálták a balatoni iskolájában, megverték, nem is egyszer, volt, hogy kórházba is került. Ő az, aki azt mondja a filmben, 13 évének minden bölcsességével és két szó összevonásával, hogy számára az a legnehezebb, hogy ritkán látja a szüleit, s az ilyen családban fennáll a veszély, hogy „elidegülnek egymástól a családtagok”.
Klára fontosnak tartotta hozzátenni, nem gondolja azt, hogy két extrém hátrányos helyzetű családot mutat be: sokkal többen vannak hasonló helyzetben, mint gondolnánk. Olyan ez, mint a hajléktalanság: nem csak az a hajléktalan, akit az aluljáróban látunk a földön.
„A filmben szereplő ikrekről, Viktorról és Kármenről se tudtam, hogy ekkora bajban vannak, sőt ők maguk sem tudták sokáig: a forgatás ideje alatt gyorsultak fel az események: kilakoltatták őket, és kis híján állami gondozásba kerültek a gyerekek. Egyébként az is jellemző, hogy a vasúton senki nem tudott erről még akkor sem, amikor az ikrek úgy jöttek el a vasút nyári táborába, hogy nem tudták, hova fognak hazamenni utána. Azt akarták, hogy őket ne sajnálja senki.”
Azért is fontos film a Reményvasút, mert megnyithat csatornákat, hogy más is merjen beszélni a nehézségeiről. Minden vetítés után odamentek Viktorékhoz néhányan, hogy elmondják, ők is keresztülmentek hasonló dolgokon. Viktor, aki az első vetítés után még azt mondta, hogy voltak részek, amelyeket nagyon nehezen tudott végignézni, a Filmhéten kiült a pódiumra, és már nem szégyellte azt, ami velük történt.
Egyébként bárhol nyúl bele az ember ebbe a történetbe, minden ponton megmutatkozik valami a mai Magyarországból. Novemberben a lipcsei dokumentumfilm-fesztivál Arany Galamb-díját nyerte el a Reményvasút, és Trencsényi Klára kitalálta, hogy a díjból kifizet három hónap kauciót, hogy albérletbe költözhessen a kilakoltatás óta hányódó család.
„Körülbelül 80 albérletet hívtam fel: amikor meghallották, hogy egy gyerekes családnak keresek helyet, mindenki visszautasított. De az is sokat elárul a viszonyokról, hogy amikor a legkisebb testvérnek nem volt befizetve az ebéd az iskolában, akkor a tanítónőnek nem jutott eszébe, hogy az osztálytársai mellett őt is megetesse – pedig hát biztos jutott volna neki is abból a hatalmas kondérból a menzán. Hosszan lehetne folytatni a történetek sorát, amelyek mind a szolidaritás, az együttérzés hiányáról szólnak” – tette hozzá Klára.
Azonban az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy minden eddigi vetítés után többen felajánlották a segítségüket, olyan is volt, aki munkát kínált. Ezért is találták ki a filmkészítők, hogy rendeznek egy jótékonysági vetítést, ahol a szereplőkkel is találkozhatnak a nézők. Óriási szeretettel fordultak feléjük a legkülönbözőbb emberek, ez rengeteg erőt ad nekik. Eljött például annak az anyaotthonnak a vezetője is, ahol Viktorék menedéket találtak. Meghatódva mondta, mennyire sokat jelent neki, hogy most már ismeri a történetüket.
A rendező kamerája az ifjú vasutasok életének számos pillanatát megörökíti, és biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen néző, akiben viszolygást kelt ez az egész világ: a zászlófelvonás, a tisztelgés, az egyenruha, a nyelv, amit használnak, amikor jelenteni kell a „rendelkező pajtásnak”.
„Nekem is ijesztő volt bizonyos pillanatokban” – kezdte a választ Klára. „Amikor először megláttam például, ahogy menetelnek, rögtön eszembe jutott a gyerekkorom: én úgynevezett ’egyéni úttörő’ voltam pont azért, mert nem bírtam ezeket a meneteléseket, a ránk kényszerített közös programokat.
Az a sors iróniája, hogy mindezek után az egykori úttörővasútról forgattam filmet. De ezek a formaságok minden külföldi vetítésen is mást jelentenek – ezzel is meg kellett tanulnunk együtt élni. Német filmes kollégáim például rögtön saját történelmüket vélték viszontlátni ebben a tisztelgésben… Hiába magyaráztam, hogy ez csak a vasút miatt van, teljesen félrement az egész értelmezés. Ugyanakkor a mai vasutas gyerekeknek mindez már teljesen mást jelent: a tisztelgés, a reggelenkénti zászlófelvonás a napi rutin része – miközben az összetartozást jelenti, a közös identitás jelképe. Azé a közösségé, amelyben elfogadásra, melegségre, biztonságra találtak.”
