Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Míg korábban Fellini, Bergman vagy Buñuel filmjei nyerték el a legjobb külföldi film díját az Oscaron, volt időszak, amikor sokan már komolytalannak tartották ezt a kategóriát. Egy reformnak köszönhetően ma már újra bátor alkotásokat jelölnek, így válhatott nagy esélyessé a Saul fia is. Sőt, Nemes Jeles filmjének eddigi útja kísértetiesen hasonlít a tavalyi győztesére, a lengyel Idára. Az a film is teljesen megosztotta hazáját és a kritikusokat, mégis elhozta a szobrot. Ugyanez lesz 2016-ban is?
Kis művészfilmnek indult. Egyedi módon forgatták, a párbeszédek helyett inkább a képek mesélték el a történetet. Aztán egyre több nemzetközi díjra jelölték. Köztük Golden Globe-ra és Oscarra is. Ahogy nőtt a híre, úgy lett egyre több ellensége a filmnek hazájában. Aláírást gyűjtöttek ellene. Hiteltelen, hazaáruló, történelemhamisító alkotásnak tartották. A rendező ugyan tiltakozott ellene, de holokausztfilmként emlegették. Tabutémákat feszegetett az ország múltjáról. Politikai célokra használták.
A fenti jellemzés szinte egy az egyben szólhatna akár a Saul fiáról is. De nem arról szól, hanem az Idáról, amely legnagyobb esélyesként egy éve elnyerte a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját, és hosszú hónapokra vitatémát szolgáltatott Lengyelországban.
Megosztották hazájukat, mégis nagy esélyesek lettek
Nem nehéz felfedezni a párhuzamokat a lengyel és a magyar film sorsa között. A Saul fia cannes-i sikere óta nem lehet olyan cikket találni, ami alatt ne indulna be a kommentháború és a mocskolódás, nagyrészt olyan emberektől, akik nem látták a filmet. Az egyik leggyakoribb vád az Idával és a Saul fiával szemben is az, hogy direkt az Oscarra készítették őket, és csak a témájuk miatt sikeresek.
| Pawlikowski: Uramisten, hogy kerültem ide? |
| A tavalyi lengyel győztes emlékezetes módon nem hagyta magát, és a köszönőbeszéd végét jelző zene után is folytatta. Szerencsére, mondhatjuk, hiszen egyszerre megható és vicces beszédet mondott: „Uramisten, hogy kerültem ide? Csináltunk egy fekete-fehér filmet a csend szükségességéről, a világtól elvonult szemlélődésről, erre most itt vagyunk a figyelem és zaj epicentrumában. Hihetetlen. Az élet csupa meglepetés. (…) Köszönöm a lengyel barátaimnak is, a stábomnak, akik a tévé előtt ülnek, és most már biztosan teljesen részegek. Ti testesítitek meg, amit szeretek Lengyelországban: ellenállók, bátrak és viccesek vagytok. Most már ihattok!” |
Pedig ha jobban megfigyeljük, mindkét film alkotói szembementek a hagyományos elvárásokkal – az Ida közvetlen módon egyáltalán nem, a Saul fia pedig egészen máshogy beszélt a holokausztról. Az Idát rendező Pawel Pawlikowski a második világháború lengyel lelkiismeretét boncolgatta az 1960-as években játszódó, fekete-fehérben forgatott filmben. Nemes Jeles László és stábja pedig egyetlen ember szemszögéből, csakis rá koncentrálva mutatta meg a haláltábort, mindenféle moralizálás vagy átfogó történelemkép erőltetése nélkül.
A dicsérő kritikák mellett nemcsak hazájában, de néhány külföldi kritikusnál is kiverte a biztosítékot a két film egyedi látásmódjával: az Idát a New Yorker kritikusa nevezte ízléstelennek, a Saul fiát a New York Times szerzője illette a visszataszító jelzővel. De ha ilyen megosztó volt mindkét film, hogyan juthattak el az Oscar-jelölésig? Az ok valószínűleg az Oscarról döntő Akadémia idegen nyelvű filmek díjáért felelős bizottságát vezető Mark Johnson reformjainak köszönhető.
Mielőtt végleg komolytalanná vált volna, újra rangja lett
Johnson, az Esőember és a Breaking Bad producere, 2007-ben vette át a bizottságot, épp a legjobbkor. Abban az évben például az a csúfság esett meg, hogy az előző év legfontosabb külföldi filmje, a román 4 hónap, 3 hét, 2 nap még csak a jelölésig sem jutott. Helyette a jóval gyengébb Pénzhamisítók nyert, a díj pedig kezdte végleg elveszíteni rangját, és egyre többször gúnyolódtak az Akadémia ízlésén. Főleg azért, mert korábban olyan, ma már kultfilmnek számító alkotások sem kaptak jelölést, mint a brazil Isten városa. Joggal gondolhatta a világ Amerikán kívüli filmszerető közönsége, hogy az a díj, amely korábban Fellini, Buñuel, Ingmar Bergman vagy Almodóvar filmjeinek jutott, ma már nem ér semmit.
Jonhson, látva az ellentmondásokat, akcióba lépett. Átalakította és többlépcsőssé tette a végső öt film kiválasztását. Az a szabály megmaradt, hogy az országok döntőbizottságai javasolnak filmet a jelölésre, amit ezután az Akadémia tagjai mozivetítéseken nézhetnek meg. Csak az szavazhat, aki bizonyos hányadát látta a filmeknek. Ez amúgy nem is olyan egyszerű feladat, hiszen idén rekordszámú, nyolcvanegy mozi közül kellett választani. Miután a szavazatokat összesítik, a hat legtöbb szavazatot kapó film továbbjut. Ehhez a hathoz Johnsonék bizottsága javasol még hármat: itt küszöbölhetik ki, hogy az európai fesztiválokon már bizonyító filmek ne maradjanak le a listáról. A pletykák szerint a Saul fiát is ez a bizottság javasolta, de ezt később cáfolták. A lényeg úgyis csak ezután jön: egy harminc tagú albizottság mind a kilenc filmet végignézi, majd az ő pontozásaik alapján dől el a végső ötös összetétele. Az öt jelöltre pedig már minden Akadémia-tag szavazhat.
A rendszer elsőre bonyolultnak tűnhet, de a változás óta visszanyerte megtépázott renoméját a díj. Persze még így is akadt bőven balhé. Több ország politikai, és nem tisztán filmszakmai szempontok alapján terjeszti fel a díjra saját jelöltjét. Ugyancsak sokan vitatták az argentin Szemekbe zárt titkok győzelmét olyan filmek ellenében, mint A fehér szalag vagy A próféta. Ekkor is azzal vádolták az Akadémiát, hogy előremutató, bátor filmek helyett a tisztességes, de unalmasabb alkotásokra szavaznak. Magyarán csak meghatódni, nem gondolkodni szeretnek. Az elmúlt években azonban érezhetően bátran választottak, ezt a mezőnyben rendhagyónak számító Ida díja is elég egyértelműen jelezte.
De lemaradt például 2014-ben az Adéle élete is a jelölésről, ugyanis az egyik szabály szerint csak olyan film nevezhető, amelyet már a gálát megelőző évben szeptember 30-ig bemutattak a jelölő országban, ennek a kritériumnak pedig nem felelt meg a Cannes-ban díjazott alkotás. Ebből okulva a Saul fia hazai forgalmazója, a Mozinet már szinte Cannes után egyből bemutatta a Saul fiát, de ez még azért lehet, kevés lett volna az ötbe kerüléshez.
A Sony nagyon érti a dolgát
Nem véletlenül hangsúlyozta azt a Saul fia stábja, hogy a Sony Pictures Classicsnál nagyon jó kezekbe került a magyar film promóciója. Miután kiderült, hogy Cannes-ban a cég vette meg a film észak-amerikai jogait, egyértelművé vált, hogy a Sony a cannes-i díjra építve egészen az Oscarig akarja kísérni a Saul fiát. A Sony amúgy is elképesztően domináns a legjobb idegen nyelvű filmek versenyében. Már tizenhárom általuk képviselt film nyert ebben a kategóriában: az elmúlt években a már említett Pénzhamisítók, a Szemekbe zárt titkok, az Egy jobb világ vagy a Nader és Simin – Egy válás története hozta el a szobrot a gáláról. Az ilyenkor kötelező Oscar-kampány költségeibe aztán a Magyar Nemzeti Filmalap is beszállt 20 millió forinttal, ráérezve a film sikerében rejlő óriási reklámpotenciálra.
A Filmalap szereti hangsúlyozni, hogy a Saul fia sikere a magyar filmgyártásnak és annak külföldi megítélésében, értékesítésében is segíthet. Magyarországon már rég bebizonyosodott, hogy a film sikerei a pénztáraknál is meglátszódnak. A Golden Globe-díj óta újra sikk lett a Saul fiát moziban nézni. Míg a cannes-i bemutató előtt alig pár ezer nézőt jósoltak csak a művészfilmnek, addig most már 150 ezer néző felett jár itthon a Saul fia, amivel simán levert olyan sikeresnek tartott közönségfilmeket, mint a Coming out vagy a Megdönteni Hajnal Tímeát.
Európában eddig Spanyolországban, Olaszországban és Hollandiában teljesített jól a film a boxofficemojo.com adatai szerint, de azért ezeket az adatokat még bőven megdobhatja egy esetleges Oscar-díj. Amerikában pedig eddig egymillió dolláros bevételt hozott a film, és a Saul fia népszerűsége egyértelműen a Golden Globe-siker és az Oscar-jelölés tájékán ugrott meg látványosan.
Továbbra is ez lesz a legkiszámíthatatlanabb kategória
Hogy ez a díjeső megalapozhat más magyar filmeknek is? Nehéz eldönteni, de Johnson szerint igenis van hatása a díjnak az adott ország filmiparára, még ha az nem is számszerűsíthető. Elmondása szerint Mexikóban például bőkezűbb lett a kormány a filmek támogatásánál egy-egy jelölés után, míg amikor a dél-afrikai Tsotsi nyerte a díjat, Johannesburgban hatalmas parádéval köszöntötték a stábot. Jelzésértékű az is, hogy hivatalosan nem is a rendező, hanem az adott ország kapja a díjat, hiába a rendező veszi át általában a szobrot.
És hogy mikor kerülhet legközelebb a Saul fia után Oscar-közelbe egy magyar film? Ez megjósolhatatlan, utoljára Ausztriának jött össze az ismétlés, a Pénzhamisítók 2007-es győzelme után öt évvel, 2012-ben Michael Haneke Szerelmével. Lengyelországnak viszont kilenc jelölés után jött csak össze a díj az Idával ebben a kategóriában. Ráadásul a mezőny is évről évre nagyobb – főleg ezért is kell óriási sikernek értékelnünk már magát a jelölést is.
