hvg.hu: Nagyon sok mindennel foglalkozol, de mindig úgy tűnt a számomra, hogy neked a realitás feltérképezése és kritikus feldolgozása jelenti a legnagyobb örömet.

Vágvölgyi B. András: Van közöm fikcióhoz, jelent meg regényem és novelláskötetem, a forgatókönyvekről nem beszélve. De az, hogy alapszakmám a szociológia, ami sokszor meghatározó a témaválasztásban, és ehhez még hozzájött a rendszerváltáskor az is, hogy belekeveredtem az újságírásba. Ebből nyilván következik, hogy izgat, miképpen is áll össze a társadalmi valóság, amiben élünk, akár itt, akár világszinten. A valóság kontra fikció kérdésre nálam nem vagy-vagy, hanem is-is a válasz.

hvg.hu: Nagyjátékfilmed, a Kolorádó Kid is fikció bizonyos szempontból, de témáját tekintve meg a magyar forradalom, ami meg a rögvalóság.

V. B. A.: Szociológiai szempontból az utolsó 150 év az, ami számottevően értelmezendő, ez az a korszak, ami engem is leginkább izgat. Tegnap láttam Tarantino legújabb filmjét, nagyon tanulságos volt, hogy a film az amerikai polgárháború következménytörténeteként érthető. Továbbmegyek, a megosztottságok, melyek a polgárháborút jellemezték az 1860-as években, a mai napig fontos, tovább élő attitűdök Amerikában. Ez a korszak lefordítva magyar viszonyokra, tehát a kiegyezés éveire, paralel állapotokat mutat. Az akkor felmerülő értelmezési lehetőségeket rágja tovább ma is a hazai társadalom és a politikai diskurzus.

hvg.hu: Ha már a társadalmi változásokat vagy tovább élő politikai mintákat említetted, te valamikor ezeknek a változásoknak aktív szereplője voltál.

V. B. A.: Tagadhatatlan, hogy valamikor "rendszerváltó értelmiségi" voltam, már ahogy ezt a szókapcsolatot emlegettük akkoriban. Mint tapasztaljuk, a jelzős szerkezet mindkét eleme nagyon is devalválódott azóta, a "rendszerváltó" is, és az "értelmiségi" is. Ez persze sajnálatos, mert 1989 környékén nagyszerű, lelkesítő dolgok történtek. Az értelmiségi szerep mára szinte teljes eltűnése meg még fájdalmasabb. Nekem kamaszkorom jelentős hatása volt a Konrád–Szelényi-páros Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című műve, s az azóta eltelt idő viszont azt bizonyítja, hogy az értelmiségi szerep akkori felívelése, vagy a "közéleti értelmiségi" napi ügyekben való részvétele ma már alig látható szabad szemmel.

Névjegy

Vágvölgyi B. András (szül.: 1959. augusztus 25.) író, újságíró, filmrendező, filmesztéta, politikai és kulturális kommentátor 1988–1993-ig a Fidesz tagja, 1990–1992 között a Fidesz külpolitikai tanácsadója, de az SZDSZ-nek is alapító tagja. Ő volt 1989-ben Nagy Imre újratemetésének sajtófőnöke. 1989-ben a Magyar Narancs alapító szerkesztője, majd 1991–1998 között főszerkesztője. 1990-ben, valamint 1994–1995 között az USA-ban, 1997–1998 között Tokióban volt ösztöndíjas. 1993–1994 között a Nyilvánosság Klub ügyvivőjeként tevékenykedett. 2000–2002 között az Élet és Irodalom munkatársa volt. Többek között az Eörsi István, az 1989, az Énem Indián, a Narancs Blue, a Tokyo Underground és a Kolorado Kid írója, az utóbbi kötetéből filmet is rendezett ugyanezzel a címmel. Legutóbbi kötete a Pazar évek sötétben nemrég jelent meg.

 

hvg.hu: Mindig mosolygok, amikor eszembe jutsz, hogy lehettél volna te külügyminiszter is, ha az első választásokat sci-fibe illő módon megnyeri a Fidesz.

V. B. A.: 1989-ben a Fidesz első külpolitikai programjának egyik publikus változatát én írtam, amiben a többi rendszerváltó párthoz képest radikálisan liberális demokrata hangot ütöttünk meg. Az tisztán látható, hogy az ingamozgásnak köszönhetően most a másik végletben vagyunk, elég keményen. Ez is változni fog, éppen a ciklikusság miatt. Hiszem, hogy Magyarország meg tud maradni nyugatos értékeket saját identitásába integráló országnak. Persze, ez a mai Magyarország most nagyon nem ilyennek látszik. Pontosabban annak is látszik, csak ez életfomában, tárgyi világban nyilvánul meg. Elvi elköteleződésben egyáltalán nem látszik. A politikai elit magatartásában meg végképp nem, úgyhogy az "elit" szót gyorsan vissza is vonnám, “uralmi garnitúrára” vagy “neonómenklatúrára” cserélem.

hvg.hu: Amikor ingakilengésről beszélsz, arra is gondolsz, hogy 20-25 évente az univerzális hívószavak is megváltoznak? Gondolok itt az egyre nevetségesebbé és erőszakosabbá váló "politikailag korrekt" nyelvhasználat kritika alá vonására, és arra, hogy a korszellem változásával elhasználódnak bizonyos kifejezések és nem lesznek többé "helyénvalók"? Nem lehet, hogy ezek a szavak egy idő után ugyanúgy fogva tartják, gúzsba kötik a gondolataiankat, mint régen a marxista-leninista lózungok?

V. B. A.: Amiről te beszélsz, az már a 90-es években is látható volt. A magyar társadalmi valóságot már akkor sem lehetett kizárólag az amerikai akadémiai értelmiség szókészletével leírni, mert az merőben elütött a hazai társadalmi valóságtól. Az túlhajtás, és sokszor értelmezhetetlen, éppen az ellenkező hatást váltja ki, mint amire hivatott lenne – ezt én is látom. A rengeteg cigányozás, zsidózás undorító fejlemény. De ha a meghaladására modoros, rossz szavak használtatnak, az nem vezet sehova. Új nyelv kell, finomkodás és eltartott kisujj nélkül, de emberi jogilag etikus alapon.

hvg.hu: Egy "kompország" azért nehezen tud szavakat alkotni, maximum igazodik, nem? Vagy lehetne itt, mondjuk a már említett külügyi irányultságban bármiféle nóvummal is előállni ahhoz képest, hogy Brüsszelben az EU-nak bólogatunk, itthon meg pörge kalapban megmondjuk a tutit a nemzetnek?

V. B. A.: A kompország Ady szava egy olyan világból, amikor a magyar jobboldaliság már vagy száz éve a pánszlávizmustól való rettegésben, durva oroszellenességben élt, ugyanakkor egy része hun-szinkretista lázálmokban kereste hagyományát. Az elmúlt két évben megfordult a ruszofóbia, és átment egyfajta politikailag túlhajtott oroszbarátságba. Putyin szupersztárstátuszba lépett autokrata vezető, sajnos nemcsak nálunk, de világszerte. A lengyeleknél, balti államoknál ez ugyan sosem fordulhatna elő, a magyar jobboldal viszont hagyományával ellentétesen elfogadja és lelkesen tapsol. A cigánygyilkossági ügy ítélethirdetésén láttam egy szkinhed “harcost”, aki a vádlottaknak jött csápolni orosz feliratú pólóban.

hvg.hu: De ez a látványos váltás sokak szerint nem ideológiai kérdés, és nem erős hittel megtámogatott stratégia, hanem egyfajta taktika.

V. B. A.: Naná, hogy Paks 2.-nek nyilván forintosítható haszna lesz a neonómenklatúra számára. Persze nem arról van szó, hogy Orbánék hirtelen oroszbarátok lettek volna. Számomra az az érdekes ebben, hogy önmagukat jobboldali értelmiséginek identifikáló közszereplők teljes meggyőződéssel beszélnek úgy, hogy azt még az előző átkos rendszerben sem mondták volna ki így a keleti középnagyhatalommal kapcsolatban.

hvg.hu: A hatalom mai képviselőivel egykoron baráti kapcsolatban voltál, közös katonaélmények, pártalapítás, vagy hogy csak messzebb ne menjek, Kövér Lászlónak hívták a Narancs első felelős kiadóját, amely tény 2016-ben meglehetősen perverznek tűnik. Talán te tudod rá a választ: ez egy igazi változás? Hiszen itt az újdonsült oroszbarátságon kívül van még vagy 50 olyan dolog, amiben homlokegyenest mást gondolnak az egykori "fiúk". Vagy a professzionális politika mindig is egy bábszínház volt, pillanatnyi érdekekkel, tehát felesleges beleképzelni többet?

V. B. A.: Régi gitt. De vannak újszülöttek is. Tehát én azzal a körrel mozogtam együtt, akik később leléptek, és vagy az SZDSZ-ben vagy függetlenként találtak otthonra 93-94 táján. Közhely, de nem lehet nem elmondani, hogy akkoriban felismerték Orbánék, hogy lesz egy politikai vákuum, amit be lehet tölteni, és elmentek jobbra – ennyi a történet leegyszerűsítve. Érdekalapú változás volt, nem személyiségfejlődés gyümölcse. Orbán Viktor személyiségrajzát pedig nem most szeretném széles mozdulatokkal megrajzolni…

hvg.hu: Pedig jó lenne, mégis csak egy posztjáról kirobbanthatatlannak tűnő miniszterelnökről beszélünk, aki meghatározza a magyar valóságot.

V. B. A.: Nem értek egyet Lázár Jánossal, aki szerint még hetven évig a Fidesz fogja fújni a passzátszelet. Persze nincs ellenzék, és ez nagy probléma. Nincs olyan vezető politikus, aki hiteles tudna lenni, élére tudna állni az elégedetlen tömegeknek. Nem mintha azt gondolnám, hogy a politika kizárólag személyes ügy lenne, de a régi marxi axiómának igaza van abban, miszerint a személyiség szerepe is számít a történelemben. De a ciklikus természet miatt nem látom lehetőnek a hosszú távú berendezkedést.

Magyarországon sajnos az egyéni kijárás felől közelítik a hatalmat, ez vastagon kádárizmus. A mai autoriter hatalom ezt kihasználja. Nálunk nincsenek csecsen terroristák, nem robbantanak panelházakat, és nem gyilkolnak újságírókat. Ezek fontos különbségek a Sztálin–Putyin-vonaltól. De ettől még ez egy kádárista tömeglélektani alapokra építő, újfeudális, mezőgazdaságban és kultúrában egyaránt nagybirtokokat építő, csókosoknak kedvező, tudás-, kreativitás- és piacellenes ország, ami ellen a legkisebb közös osztó alapján, ami a Nyugat, nyugatosság, a konzervatív liberálisoktól a kollektivista anarchizmusig közösen, együtt kellene fellépni. Aki erre tud választási koalíciót szervezni, az veri majd le a Fideszt.

hvg.hu: Ez a terep viszont eléggé kedvezhetne az újságírói kritikának, nem? Ebben például anno az általad szerkesztett Narancs élen járt. Ma mintha ez élne tovább a sajtóban, de langyosan és változtatásba vetett hit nélkül.

V. B. A.: Tagadhatatlan, hogy a korai Narancs alapnormái mérsékelten látszanak a hazai újságírásban, vagy úgy mondanám: attitűdként élnek tovább, elektronikus zsurnalizmusban, a blogoszférában, ami kábé a jelenkor szamizdatjának felel meg. Változott a korszellem, mások az olvasói elvárások. Meg a stadionépítésekhez képest aprópénzzel, 150 milliócskákkal próbálnak új szerzői köröket teremteni. Mert van vodka is a kancsuka mellé.

hvg.hu: A közelmúltban Áder Jánossal volt csörtéd egy régi közös katonasztori apropóján. Olyan érzése volt az embernek, olvasván az ügyről, mint amikor csontvázak potyognak ki a szekrényből. Kommentálnád ezt a történetet?

V. B. A.: A tavalyelőtti nagy tüntetések után az akkor még kormánypárti Hír Tv a szervezőket próbálta hírbe hozni, amire a Facebookon indult egy vicces önfeljelentő kampány. Akik társaságilag ismernek, tudják, kimondottan rühellem a katonatörténeteket, a vicces-macsó “kivoltafaszagyerek” hőzöngéseket. Mégis néphadseregbeli fogdabüntetésem jutott eszembe egy novemberi reggelen, és  ‪#‎kedveshírtv felzettel, ahogy a kampány futott, írtam egy ironikus bejegyzést, melyben “önkritikusan" azt állítottam, hogy személyiségvonásom “az elöljáróval szemben tanúsított szemtelen magatartás”, ezért büntetést szenvedtem anno, majd azt is, hogy az általad említett magas állású férfiú fogdatársam volt.

Mivel a Facebookon véleményem szerint a barátaimmal beszélgetek (így, barátira, s nem publikusra van beállítva), megírtam azt is, hogy ezzel kapcsolatban mi ragadt meg az emlékezetemben. Nyugodt voltam jogilag, mert egyszer a kilencvenes években esett erről a történetről nyilvánosan szó a Narancsban, és akkor nem volt személyiségjogi probléma vele, igaz, nagyon más világot éltünk akkor. Plusz azt is gondoltam, gondolom, hogy az irónia mindenképpen véleményt fejez ki. Áder a fogdát nem tagadta – nehéz lett volna, több mint ezren voltunk szemtanúi nyilvános lefokozásának és maximális, 30 napos fogdabüntetése bejelentésének –, sőt még más renitens katonatörténettel is képesztette kedélyesen közönségét, ám egy hirtelen fordulattal beperelt. Az általa kifogásolt kitétel, hogy miért kapta a büntetését, bizonyosan része volt az akkori, 1978-as legendáriumnak.

Másodfokon súlyos pénzbüntetést kaptam, amit egyetlen épeszű jogvédő sem fogadhat el, megyünk is Strasbourgig. Azt gondolom, fontos állomása ez a véleményszabadság mai kurtításának és a kormánykritikusokkal szembeni megfélemlítési kísérleteknek. A mai, abszolútigyekezetű hatalom nem tűri, hogy kiröhögjük, noha tragikusan nevetséges. Kérdeztél a korai Fideszről, Áder 1990-ben kampányfőnök volt akkor, mikor én is, Bozóki Andrással, Vig Monikával és másokkal egy őt segítő kreatív team tagja voltunk. Ha lettek volna rémálmaim akkor, mint ahogy nem voltak (ezt persze utólag hívhatjuk naivitásnak) azokban a nemvolt rémálmokban sem álmodtam volna azt, ami ma van.

hvg.hu: Hogyan illeszkedik mindebbe az új könyved?

V. B. A.: A publicisztikakötetek kora lejárt. Ugyanakkor ez a könyv is “collected essays & journalism”, amiről azt állítom, hogy személyes korrajz. Haladok tovább azon az úton, ahol 1998-ban elindultam a Narancs Blue című kötetemmel, 2006-ban folytattam az ÉnNem indián című könyvvel, és, ha tetszik, e trilógia harmadik részében, a most megjelent Pazar évek sötétben címűben is ezzel próbálkozom, személyes korrajzzal, s mint a könyvcímek lankadásából is látszik, nekem sem lett egyre fényesebb kedvem a mai, fogvacogtató korszellemtől.