Lengyelország rendkívül sajátos helyzetben harcolta végig az I. világháborút – vagyis Lengyelország nem harcolt, nem harcolhatott, mert 1795 óta nem is létezett, miután a környező nagyhatalmak - Nagy Katalin Orosz Birodalma, II. Frigyes Vilmos Poroszországa és a Habsburg Birodalom - három lépésben addig osztották, míg el nem fogyott teljesen.

1914 augusztusában, a háború kitörésekor ugyanez volt a helyzet, csakhogy a 120 évvel korábbi osztozkodók szembekerültek egymással: ennek következtében a több- illetve soknemzetiségű birodalmak lengyelei – mint besorozott katonák – a front két oldalán találták magukat: közel kétmillióan. Ráadásul három-négy éven át mind a német-orosz, mind az osztrák-orosz összecsapások az egykori lengyel területen zajlottak – a mazuri-tavaki csatáktól kezdve a limanovai csatán és Przemysl ostromán át egészen az 1916-os Bruszilov-offenzíváig.

Mindez nemcsak azzal járt, hogy az előretörő és visszavonuló seregek letarolták azon területeket, ahol elhaladtak, számukra természetes módon felélték a lengyel vidék erőforrásait, de a civil lakosság is sokat szenvedett, több százezres azok száma, akiket német vagy orosz munkatáborokba hurcoltak.

Ugyanakkor a világháború esélyt is kínált a lengyeleknek arra, hogy újra saját államuk legyen. A lengyel elit ugyan részt vett az egyes felosztó országok közéletében, lengyelek ültek az orosz dumában és a bécsi parlamentben is – e tekintetben a Monarchia nyújtotta a legtöbb lehetőséget az ott élő majdnem 5 millió lengyelnek (amivel a birodalom negyedik legnagyobb nemzeti csoportját alkották). A Lemberg (Lvov) központú Galíciai és Lodomériai királyság a Lajtántúl egyik legnagyobb tartománya volt viszonylag széles autonómiával, ennélfogva kevésbé volt kitéve a németesítési (vagy oroszosítási) törekvéseknek, mint a másik két beolvasztott terület.

A kezdeti elképzelések azonban nemigen számolhattak a teljes függetlenséggel, legfeljebb az egykori lengyel területek újraegyesítésével a leendő győztes nagyhatalom árnyékában. Így született meg az antant győzelmére alapozott orosz-lengyel vízió – amelyet Roman Dmowski képviselt leghatározottabban az orosz nagyherceg háború elején tett bejelentéseire alapozva.

Dmowski a háború második felében már a nyugati szövetségeseknél házalt elképzeléseivel. A másik karakteres terv pedig egy a Monarchiához kötődő Lengyelországgal számolt – a központi hatalmak győzelme esetén.

Ez ugyanakkor a magyar politikai vezetők körében sem volt túl népszerű ötlet, hiszen a német és magyar birodalomrész kényesen kiporciózott egységét fenyegette: a cseh és délszláv trialista elképzelések után a lengyel verzióval is meg kellett volna küzdeni. Még nagyobb gond volt, hogy az összes lengyel terület egyesítésére így nem kerülhetett volna sor, hiszen a Német Birodalom rendezési tervei 1915-16-tól már más forgatókönyvben gondolkodtak: az elfoglalt területeket pedig katonai irányítás alá helyezték, és a háború alatt nem is kezdtek hozzá a lengyel területek függő államként való egyesítésébe.

Az Európa kapuja (a lengyelek előszeretettel tekintik magukat Európa kapujának, akárcsak a magyarok) című film 1918 januárjában játszódik egy katonai kórházban. A keleti fronton ez furcsa időszak: nem sokkal a bolsevik hatalomátvétel után járunk, a mai Belorusszia keleti részén, Rohaczow városánál (a néhai lengyel–litván állam a mai Belorusszia és Ukrajna jelentős részét felölelte).

A nyugati fronton épp készül az utolsó nagy offenzíva, hogy még az amerikai mozgósítás előtt győzelmet csikarjanak ki. Wilson épp meghirdette 14 pontját, amelynek 13. pontja a lengyellakta területeken független állam létrehozását irányozta elő. A hatalmat megragadó bolsevikok elfogadták a békéről szóló dekrétumot és 1917 decemberében már fegyverszünetet kötöttek Németországgal, megindultak a béketárgyalások.

Ennek ellenére februárban – ukrán területen – felújultak a harcok, hogy aztán március 3-án mégis megszülessen a breszt-litovszki béke, amelynek alapján a keleti területek sorsát, úgy tűnt, a német birodalmi érdekek fogják meghatározni.

1918. november, a német összeomlás, azonban új fordulatot hozott – de a lengyelek számára nem a harcok végét jelentette. Előbb a császár nélkül maradt Németországgal szemben vívott fegyveres harcot függetlenségéért 1919 februárjáig, miközben egy lengyel–ukrán háború is kibontakozott. A versailles-i békeszerződés aztán elismerte az új lengyel államot.

Végül tehát Józef Piłsudski jövendölése igazolódott be: a szembenálló három nagyhatalom a többéves háborúban felőrlődött, a zsákmányszerzők összeomlásával pedig megnyílt az út a független Lengyelország megteremtése előtt. Ám az út 1919 nyarát követően sem volt sima: szinte azonnal – 1919 végén – újabb háborút kellett vívnia a nyugat-ukrajnai és nyugat-belorussziai területek birtoklásáért a szovjethatalommal, amely 1921 márciusáig húzódott.