Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A marsi című könyvet és annak Mentőexpedíció című filmváltozatát épp most rajongják körül, többek közt azért, mert a sztorijuk valós tudományos alapokra épül, az Európai Űrügynökség főfelügyelője például tanácsadóként vett részt a filmben, miközben azért kompromisszumokat is kellett hozniuk a feleknek. De mennyit tudunk valójában arról, hogy milyen hatása lenne az emberre egy Mars-missziónak? Mit tesz az elmével a súlytalanság és az elszigeteltség? Erről beszélgettünk két magyar űrpszichológussal.
Amikor Rudolf Schmidt, az Európai Űrügynökség (ESA) főfelügyelője kapott egy emailt, amelyben udvariasan azt kérdezték tőle, lenne-e kedve megosztani az űrutazásban szerzett tapasztalatait Ridley Scott rendezővel és Matt Damonnal, akik A marsi című könyv filmadaptációján dolgoznak, a neves tudós azt hitte, valami ócska tréfa áldozata lett.
„Az első reakcióm az volt, hogy ez biztos egy olyan levél, mint amikor arra kérnek, hogy adjam meg a bankszámlám adatait, mert szeretnének átutalni 75 millió dollárt. Aztán megkértem a titkáromat, hogy nézzen utána, valódi-e az email. Kiderült, hogy Mark Huffam, aki a levelet küldte, tényleg a film producere”. Schmidt ezután egyből megrendelt egyet Andy Weir bestselleréből, és bár minden sci-fihez szkeptikusan áll hozzá, lenyűgözte a történet: „Azt gondoltam a végén, hogy ez így majdnem meg is történhetne”.
Rudolf Schmidt elég sokat tud a marsi űrkutatásról – 1997 és 2004 között ő volt az ESA Mars Express programjának projektmenedzsere, amely során ember nélküli járműveket küldtek a vörös bolygóra. Ridley Scottnak nagy szüksége volt az efféle szakértelemre, mert a lehető legpontosabban szerette volna ábrázolni a film tudományos részleteit. A tudós a budapesti forgatáson is részt vett, ahol az volt a feladata, hogy rászóljon Scottra, amikor egy jelenet már túlmegy a hihetőség határán.
Szerinte egyébként a nem túl távoli jövőben játszódó sztori nagy része rendben van tudományosan. Az Ares 3 misszió legénysége például 124 nap alatt ér a Marsra, erről a következőket mondta: „Budapesten szóba került, hogy ezek a számok vajon reálisak vagy túl optimisták? Szerintem a szerző nagyon jól matekozott. Ugyan ma még nem lehetne ennyi idő alatt eljutni a Marsra, de 20 év múlva talán már rendelkezésünkre áll valamilyen hatékonyabb meghajtás, és akkor a 124 nap elérhető cél lehet”.
Dicsérte a filmesek azon döntését is, hogy Jordániában forgattak sok külső jelenetet, ugyanis az ottani sivatag kőzetei nagyon hasonlóak a marsi fotókon látottakhoz. A hőmérsékletet is jól ábrázolták, ugyanis „a Mars alaptulajdonsága, hogy csontszáraz és hideg. A durvább időkben -150 Celsius körül van a hőmérséklet, de a melegebb időszakban is jó, ha a nulla fokot megközelíti”.
A film legnagyobb pontatlanságát sokat hangoztatják: a legelején látható, pusztító porvihar biztos, hogy nem történhetne meg a valóságban. Legalábbis nem úgy. „A marsi légkör nagyon ritka, még egy nagyon erős vihar sem rombolna szét semmit a Marson, egy csípősebb szellőhöz hasonlítana inkább. Viszont ettől függetlenül nagyon veszélyes lenne, mert az apró, nagyon finom szemcsés por meghibásíthatná a fontos eszközöket, amivel mondjuk egy rakétát be lehetne indítani. Az üzenet tehát rendben van: a marsi vihar veszélyes.”
A 66 éves osztrák űrkutató úgy gondolja, hogy nem vagyunk távol egy emberi Mars-küldetéstől – ennek a lehetősége már most is inkább költségvetési, mintsem technológiai kérdés. „Amikor elindítottuk a Mars Expresst, sokan kérdezték, mikor valósulhat meg egy emberi Mars-misszió. Akkor is és most is azt mondom: az az ember, aki először repül a Marsra, már megszületett.”
Ez azonban valószínűleg olyan mennyiségű pénzbe fog kerülni, amit el sem tudunk képzelni, ehhez képest ráadásul a veszélyfaktor is túl magas: „A Holdra lépés óta rengeteget változott a politika és az emberek mentalitása. Sokkal kevésbé vagyunk hajlamosak kockázatot vállalni. Ezért van az, hogy egy bombabiztos rendszert kell felépítenünk, ami sokkal tovább tart és sokkal többe is kerül, mint a hetvenes évek Hold-missziói”.
Az a technológiai lánc, ami először a Föld–Mars útra, majd az ottani életben maradáshoz, végül a visszaútra kell, nagyon bonyolult, és természetesen rengeteg hibalehetőséget rejt magában. A rendszer bonyolultságát jól mutatja, hogy mielőtt embert küldenének a vörös bolygóra, először az infrastruktúrát kellene odatelepíteni, majd amikor minden ott van, az egészet automatikusan, vagy robotok segítségével fel is kellene építeni, aztán alapos teszteket végezni, hogy biztosak legyenek abban, emberi fogadásra alkalmas a terep.
Azt, hogy milyen hatással van az űrutazás az emberre, legjobban a Nemzetközi Űrállomáson lehet tesztelni, oda azonban nagyon kevesen férnek fel, ezért a kutatások fő helyszínei az úgynevezett földi űranalógok. Ennek kétfajta modellje létezik: a mesterséges és a természetes környezetben létrejöttek.
A Földön és a világűrben végzett pszichológiai kutatásokról dr. Balázs Lászlóval és dr. Ehmann Beával, az MTA Természettudományi Kutatóközpont Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetének főmunkatársaival beszélgettünk. Az Intézet Űrkutató Csoportja hosszú évek óta vesz részt a kérdéshez kapcsolódó nemzetközi kutatásokban.
Az egyik legnagyobb mesterséges kísérlet az Európai Unió, Oroszország és Kína részvételével létrejött Mars-500 program volt, amit a moszkvai Orvosbiológiai Intézetben kialakított „űrhajóban” modelleztek úgy, hogy egy hatfős legénység elutazik a Marsra, egy részük leszáll a bolygóra, majd hazajönnek.
A kísérlet 520 napig tartott, ez idő alatt minden lehetséges körülményt próbáltak reprodukálni: a külvilággal folytatott kommunikáció például 20-25 perces késésekkel folyt, ahogy az a valóságban is lenne. Közben szakemberek monitorozták a legénységet, többek közt az MTA Űrkutató Csoport pszichológusai is.
Balázs László szerint a mesterséges modell legnagyobb előnye, hogy azt jobban tudják kontrollálni – a Mars-500-nál is szigorúan tudták szabályozni a kommunikáció sebességét, és a napirendet is szervezettebben tudták összeállítani. Az egyetlen dolog, amit nem lehet komolyan modellezni a Földön, az a súlytalanság – az űrkutató szervezetek, így az európai is – végeznek ugyan úgynevezett parabolarepüléseket, de ennek során nagyjából húsz másodpercnyi súlytalanság érhető el, ennyi idő pedig sem pszichológiai, sem idegtudományi kísérletek elvégzésére nem alkalmas.
Az űrutazás egyébként nagyrészt az alkalmazkodásról szól, így sokban hasonlít George M. Stratton klasszikus kísérletére, amely során a szem által látott képet megfordító szemüveget viselt napokig – pár nap alatt hozzászokott, de amikor levette, a normál látásmódra is vissza kellett szoknia, igaz, ez jóval gyorsabban ment. Az űrhajósok számára is a súlytalansághoz való alkalmazkodás jelenti az első megpróbáltatást, de a visszaszokás sem mentes nehézségektől. Persze bármiféle alkalmazkodás megterheli az idegrendszert. A prizmaviselés alatt például a REM alvás mennyisége, tehát az az idő, amíg az agy elrendezi éjszaka az információkat, megnő, ez jelzi az idegrendszer többletmunkáját.
Az alvászavarok állandó kísérői a tényleges és a szimulált űrutazásnak is. A világos-sötét változást ugyan minden elszigetelt állomáson reprodukálják mesterségesen, de a biológiai óra számára ez nem elegendő jelzés, így könnyen felborul a 24 órás cirkadián ritmus – a Mars-500 egyik résztvevője például 25 órás ciklusra állt be, így folyamatosan tolódott az alvási ideje. Márpedig, ha a legénység egyes tagjainak életritmusa eltér, az nem előnyös sem a munka, sem a csoportösszetartás szempontjából.
A mesterséges modellek, így a Mars-500 legnagyobb hátránya is a tényleges veszélyérzet hiánya. Ugyan sikeresen végigment az 520 napos program, de ha súlyos konfliktus keletkezett volna, vagy valaki súlyos betegségben szenvedett volna, nyilván közbeavatkoztak volna a történéseket kívülről éjjel-nappal figyelő szakemberek.
Más a helyzet a természetes modellnél – amelynek legjelentősebb példái a Déli-sarkvidéken található áttelelő állomások. Ezek a kutatóbázisok az év felében gyakorlatilag megközelíthetetlenek, csak repülővel lehetne odajutni, de télen leszállni még így sem lehetséges. „Ha egy ilyen állomáson bármilyen probléma – például betegség – lép fel, azt helyben kell megoldani. Külső segítség kizárt. Ennyiben jobban hasonlít a majdani Mars-utazáshoz” – mondja Balázs László.
Ehmann Bea szerint „a tényleges, emberes űrkutatás pszichológiai alapját a mintegy száz éve létező sarkkutatás adja. Rengeteg adatunk van arról, hogyan viselkednek az emberek az antarktiszi expedíciókon, amik sokban hasonlítanak egy jövőbeni Mars-misszióra, csak „máshogy mostohák a körülmények”. Az ilyen kutatások kulcskifejezése az ICE csoport – Isolated, Confined, Extreme, vagyis Elszigetelt, Összezárt, Szélsőséges körülmények között élő csoport. Noha a polgári társadalomban is léteznek elszigetelt és összezárt csoportok (laktanyák, börtönök, kórházak, stb.), az űranalóg környezetek az emberi lét optimumán túlmenő környezetben helyezkednek el. A Földön ilyenek a tengeralattjárók, az óceánjáró hajók, az olajfúró tornyok, valamint a déli-sarki kutatóállomások. És persze ide tartozik a világűr is.
„Zendülés, őrültség, öngyilkosság és kannibalizmus történt” – ez már egy 1880-as évekbeli, északi-sarki expedíció leírása. Az izolált csoportokon belüli konfliktusokról tehát több mint száz évre visszamenőleg vannak feljegyzéseink, ezért is fontos a hasonló programok pszichológiai felügyelete. Mivel azonban távolról nagyon nehéz belelátni a csoportok pszichodinamikájába, különböző módszereket kellett kifejleszteni annak követésére.
Az egyik leggyakoribb tesztelési módszer során például a személyzetnek hetente ki kell töltenie egy érzelemlistát, amin be kell jelölniük, mit éreztek azon a héten. Ez persze elég korlátozott információkat nyújt, ráadásul a résztvevők gyorsan hozzá is szoknak, így egy idő után az eredmények nem fogják a valóságot tükrözni. Ezért leginkább a tartalomelemzés módszerét alkalmazzák.
Híres tematikus tartalomelemzési kutatás az úgynevezett Francia Napló-vizsgálat, amit az Antarktiszon hajtott végre a NASA. Itt az volt a kiinduló feltételezés, hogy az emberek arról beszélnek és írnak, ami számukra fontos – a személyzet naplóinak kielemzése után a három legfőbb témakör a csoportos interakció, a külvilággal folytatott kommunikáció és a munka volt. Ugyanezt a kísérletet aztán elvégezték a Nemzetközi Űrállomáson is, ott azonban egész más eredményt hozott a vizsgálat – az egymással történő interakciókat sokkal kevésbé tartották fontosnak, míg a munkáról rengeteg szó esett.
A szélsőséges környezeti körülmények között működő izolált kiscsoportok pszichológiai kutatása – amellett, hogy a kísérletek konkrét helyszínein is fontos eredményeket mutat – a Mars-expedíciók előzetes vizsgálatainak is tekinthetők. Egy másik tartalomelemzési típus során megküzdési stratégiákat azonosítanak (probléma- és érzelemfókuszú megoldásokra osztva az egyes stratégiákat).
Az MTA Űrkutató Csoport pszichológusai az elszigetelt csoportok tagjai által írt vagy videóra vett naplóüzenetek elemzésével próbálják meg átlátni a folyamatokat. A Mars-500 kísérletben és az antarktiszi Concordia és Halley VI. Kutatóállomásokon is a szógyakoriságon alapuló tartalomelemzés segítségével követték nyomon a legénységek érzelmi állapotának, csapatszellemének és munkához való viszonyának alakulását.
A pszichológiai vizsgálatok kulcsfontosságúak lehetnek majd az emberes Mars-misszió kiválasztási folyamatában. Kanadai kutatók egy teszt során például arra igyekeztek rájönni, hogy a Nemzetközi Űrállomás tagjai milyen értékeket tartanak a legfontosabbnak. Az arányok érdekes módon megoszlottak: voltak, akiket a Föld szépsége bűvölt el legjobban, másokat viszont a világűr jobban lenyűgözött.
Egyes pszichiáterek felvetették, hogy a jövőben lesz majd egy olyan betegség, ami akkor jelentkezik, amikor az űrhajó már olyan messze kerül a Földtől, hogy már nem látszik a bolygó, és az asztronauták mély depresszióba fognak zuhanni – ez egy esetleges Mars-missziónál például nagyon is elképzelhető. Milyen jól jönnek majd ekkor a pszichológiai kutatások – célszerű lesz olyan embereket delegálni egy ilyen küldetésre, akik nem a Földben, hanem a világűr végtelenségében gyönyörködnek szívesebben.
A marsi című könyvről írt cikkünket ide kattintva érheti el, az íróval, Andy Weirrel készített interjúnkat pedig itt találja. A Mentőexpedíció című filmről itt írtunk.
