Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A XX. század legfontosabb tárgyalása, amely nagyobb vihart kavart a nürnbergi pernél, nem csak a holokausztról alkotott képünket alakította át. Adolf Eichmann SS-tiszt jeruzsálemi pere a televíziózás történetében is mérföldkő lett. Az Eichmann Show című, csütörtökön a mozikba került film a pert a világ számára közvetítő stáb történetére koncentrál, ahol ugyanolyan dráma zajlott, mint a tárgyalóteremben.
"A végén az összes német csatorna mutatott részleteket a tárgyalásról. Azok a gyerekek, akik az iskolákban nem tanultak a nácikról, először hallottak a háborúról. Amikor elkezdtem dolgozni, még azt mondták, senkit sem fog érdekelni egy bírósági tárgyalás. Aztán később már azt hallgathattam, hogy a televíziós sugárzás bebizonyította, hogy az egyén képes megváltoztatni a történelmet" – nyilatkozta korábban a XX. század talán legfontosabb bírósági eseményét, az Eichmann-pert rögzítő televíziós csapat producere Milton Fruchthman.
A ma 88 évesen, New Yorkban élő producer a történelem egyik névtelen hőse. Az Eichmann-per több mint harminc országba eljutó közvetítésének szinte minden babérját a neves rendező Leo Hurwitz aratta le, pedig a producer több kockázatot vállalt és többet dolgozott a mérföldkőnek számító produkció létrejöttéért.
A BBC2 megrendelésére készített, idehaza csütörtöktől vetített Az Eichmann Show végre Fruchtman harcának állít emléket. Annak a harcnak, amely nem a lövészárkokban, hanem a fejekben zajlott a holokauszt feldolgozásáról.
A film ugyan egy jól ismert történelmi eseményt dolgoz fel, de azzal, hogy nem a bíróság elé állított Eichmannt, vagy a vádakat megfogalmazó Hausner főügyészt teszi meg főszereplővé, a drámát a kulisszák mögé helyezi. Így valójában Az Eichmann Show-nak nem is magáról a perről, hanem a hátérben dolgozó tévés csapatról kellett volna szólnia. Az alkotók azonban sajnos nem állták meg, hogy a per rengeteg filmes feldolgozásához hasonlóan ne moralizálják túl a témát. Kár érte, mert a két főszereplő, a Fruchtmant alakító Martin Freeman és Leo Hurwitz szerepében feltűnő Anthony LaPaglia is kitesz magáért, és lett volna elég szufla kettejük heves munkakapcsolatában ahhoz, hogy ez a film tényleg csak róluk szóljon.
"A legérdekesebb dolog, amiben valaha részt vettél"
Az, hogy a zsidó deportálásokért felelős Adolf Eichmannt Izraelben állították bíróság elé, már önmagában rendkívüli eseménynek számított. Izrael a per 1961-es kezdetekor még nagyon fiatal államnak számított (1949-ben lett az ENSZ tagja), így sokan kételkedtek a tárgyalás objektivitásában. Ráadásul az Argentínában álnéven élő Eichmannt a Moszad az argentin hatóságok megkerülésével rabolta el, lett is diplomáciai botrány az ügyből. A tárgyalás azonban a koncepciós pertől tartó vélemények ellenére is elkezdődhetett.
Ám Fruchtman már jóval a per kezdete előtt belekezdett reménytelennek tűnő küzdelmébe az izraeli kormánnyal és a bírósággal. Ugyanis maga Izrael sem tudta, mit várjon a tárgyalástól, így aztán a televíziós stáb beengedésében sem voltak biztosak. Fruchtmannak ellenszélben kellett érvelnie a közvetítés fontossága mellett. Ha nem járt volna sikerrel, a világ jóval később, vagy egészen máshogy nézett volna szembe a második világháború mögött meghúzódó eszmékkel.
Ahogy azt Az Eichmann Show elég plasztikusan érzékelteti, akkoriban senki sem beszélt nyíltan a koncentrációs táborokban történtekről. Az Izraelbe költöző holokauszt-túlélőknek senki sem hitt, sőt közkeletű gondolat volt, hogy a borzalmas vég elől csak bűnözők, szajhák tudtak elmenekülni. A tárgyalás így egy idő után már nem is Eichmann és közvetve a náci vezérkar bűnösségéről, hanem a háború nyers valóságáról szólt. Ehhez viszont szükség volt a tévére. Már csak azért is, mert nem csak Izraelben, hanem a világ más pontjain sem ismerték pontosan, mi történt a táborokban.
A film eleinte helyesen a tévés stáb politikai küszködésére koncentrál. Leo Hurwitz hosszú idő után először rendez újra bármit is, hiszen akkoriban épp tiltólistán volt az Egyesült Államokban. Mikor Fruchtman hívására Jeruzsálembe érkezik, még egyáltalán nem biztos, hogy bármit is felvehetnek. Fruchtman és a mögötte álló produkciós cég, a Capital Cities ugyanis olyan szerződést kötött az izraeliekkel, hogyha a bírák úgy látják, hogy a stáb vagy a tévés közvetítés zavarja a tárgyalást, akkor bármikor letilthatják a forgatást.
És akkor arról a szinte elhanyagolható körülményről még nem is beszéltünk, hogy a Hurwitz alá dolgozó kis stáb először dolgozott videokamerákkal, sőt egész konkrétan televíziós produkción. Izraelben akkor még nem létezett televíziós csatorna, és a felvett operatőrök addig csak filmre dolgoztak. Úgyhogy a filmben egyáltalán nem túlzás Hurwitz mondata, amikor azt mondja a fiatal rendező-asszisztensének: „ez lelkileg és fizikailag is nagyon megterhelő lesz. De a legérdekesebb munka, amiben valaha részt vettél.”
Gagarin majdnem elvitte a show-t
Fruchtmannak és Hurwitznek azonban egészen más motivációi voltak, a film ezt a vitát a nézők kedvéért egészen leegyszerűsíti. A producert az eladhatóság, a rendezőt egyedül Eichmann, az ember érdekli. Fruchtman érthető módon televízióban is élvezhető drámát akar, Hurwitz viszont a gonosz tettek mögötti embert akarja valahogy tetten érni.
Két egészen különböző felfogás csap tehát össze a háttérben, de az alkotócsapat fájó módon egy idő után elengedi a kulisszák mögötti feszültséget, és enged a kísértésnek: „bemegy” a tárgyalóterembe, és az archív felvételek segítségével már történelmi drámába csap át.
Azért is felesleges ez a váltás, mert így Az Eichmann Show is csak egy újabb filmes történelemlecke lesz. Innentől már nem a két egyébként izgalmas karakterre koncentrál a film, hanem az izraeliek dühére, Eichmann hidegvérű tagadására, na és persze a beidézett tanúk a világot sokkoló beszámolóira. Ha ez egy filmes történelmi segédanyag lenne, akkor ez érthető döntés lenne, de így nem.
Pedig bőven lett volna potenciál a tévés stáb munkájában. Hiába Hausner költőien induló nyitóbeszéde („6 millió vádló áll most mellettem. (…) A vérük az égbe kiált, de a hangjuk nem hallatszik. Így én vagyok a szószólójuk, én közvetítem a szörnyű vádat a nevükben”), a nézők hamar elpártoltak az egyre szárazabb jogi procedúrától. A per április 11-én kezdődött, egy nappal később pedig Gagarin első emberként jutott az űrbe. Fruchtman először bizonytalanodhatott el: az embereket már nem a haláltábor embert próbáló valósága, hanem a világűr érdekelte. A nézettség csökkent, a rendező és a producer közti ellentét kiéleződött, itt lehetett volna a valódi csúcspontja a filmnek. Helyette, hogy mindenki értse az üzenetet, újra csak elismétli az addig is elég nyilvánvaló üzenetet, hogy milyen sokat segített a közvetítés a szembenézésben. Főleg Izraelben.
A film elején felvetett izgalmas kérdésekre, hogy szorult-e valamiféle emberség Eichmannba, hogy helyes volt-e Izraelben bíróság elé állítani egy a zsidók tömeges meggyilkolásáért felelős embert, vagy hogy kiről is szólt ez a per valójában, nem kapunk választ.
Hiába közelít a kamera, ha semmi sem történik
Az Eichmann Show ugyanabba a csapdába sétál bele, mint a 2012-ben készült Hannah Arendt-film. A filozófusról szóló mozi is az Eichmann-per köré szőtte cselekményét, és a híres, nagy botrányt kavaró Arendt-tudósítások alapján akarta elmesélni egyetlen személy életét. Azt a mozit az tette olykor nevetségessé, hogy úgy próbálta meg érzékeltetni Hannah Arendt gondolatainak mélységét, hogy azt mutatta hosszú másodperceken keresztül, ahogy Hannah Arendt komoly arccal cigarettázik, a kanapén felnyújtózva, vagy az ablakon kitekintve gondolkodik. Mondanom sem kell, mennyire izgalmas ez a látvány egy mozifilmben.
Az Eichmann Show központi elemét az adja, hogy Arendthez hasonlóan a rendező Hurwitz is Eichmannt akarja megfejteni. Már-már mániákusan keresi azt a pillanatot meghosszabbított kezeivel, a kamerákkal, amikor a volt náci tiszt apró grimaszt vág, vagy legalább valami emberit reagál a tanúk hátborzongató vallomásaira. Csakhogy ez az ádáz vadászat, az Eichmannról állandóan közeliket kérő rendező is ugyanolyan izgalmas látvány a vásznon, mint egy elmélyülten cigiző filozófusnő. Semennyire.
Egyébként Hurwitz is felveti a film egy pontján, hogy tudósított volna a New York-i Jerusalem Postnak a perről, hogy beinduljon a párbeszéd a zsidók között a fasizmus természetéről. A filmet, és a (közvetítés ismert részleteit) látva nem is baj, hogy végül elutasították. Mert hiába közelített Eichmann arcára, ott ő sem látott végül semmit.
