Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nemrég még attól volt hangos a filmvilág, hogy a Holnapolisz lesz a nyár legnagyobb dobása, ami a kalandfilmek izgalmait lenyűgöző látványvilággal ötvözi. Csakhogy George Clooney új filmjéből a kaland, az izgalom és a lenyűgözés hiányzik, a beígért jövőképből pedig csak egy funkció nélküli futurisztikus effektorgia maradt. Ilyen lett a Disney legújabb agymenése.
Vannak azok a filmek, amik papíron jó ötletnek tűnnek, végül azonban nem sikerül megfelelő minőségben vászonra vinni őket. Hát, a Holnapolisz még papíron is elég gyatrán nézhetett ki. Nem arról van szó – ha félretesszük a tudatot, miszerint a Disney pofátlan önreklámnak használja filmes részlegét, még jónak is tűnt az alapötlet, de aki ezt a béna, céltalan, óvodás szintű fogalmazással ellátott forgatókönyvet leokézta, az remélhetőleg elég magas beosztásban volt, különben az elkerülhetetlen bukás után jó nagyot repülne a cégtől.
És a Disney még büszke is arra, hogy a maximális hatás érdekében az összes előzetes csak sejtetett, nem mutatta meg, miről is van szó igazából. Hát most már tudjuk – azért, mert egy borzasztóan egyszerű üzenettől eltekintve (Oravecz Nóra-generátor indul: „Ha mersz nagyot álmodni, és elég kitartó vagy, jobbá teheted a világot.”) semmiről sincs szó.
Gyorsan fussunk végig, mi is lenne a történet. Először is a hivatalos leírás: egy tudományok iránt érdeklődő tinilány (Britt Robertson) és egy mára kiábrándult egykori gyerekzseni (George Clooney) közös sorsuktól vezérelve nekilátnak a nagy kalandnak, hogy felfedezzék egy olyan világ titkait, ami a kollektív memóriájukban létezik, térben és időben valahol egészen máshol. Igen hangzatos, de lássuk, mi is történik valójában a filmben.
A 130 perces film első óráját azzal töltjük, hogy megismerkedünk a karaktereinkkel. Minek sietni, a jegyet már kifizette mindenki. Szóval 1964-ben egy Frank Walker nevű kissrác elmegy a New York-i világkiállításra, hogy bemutassa nagy találmányát, a porszívóból összeeszkábált repülő hátizsákot (jet pack). Pechére pont két olyan emberhez megy oda először, akik mások, mint a többiek. Az egyik a helyi sötét nagyúr Nix (Hugh Laurie, mert főellenségnek brit akcentus dukál), a másik pedig Athina, a fura lány, aki kinézi magának a fiút, ezért nekiajándékoz egy Holnapolisz-kitűzőt – és nemcsak azért, hogy kitegye a hülye hátizsákjára, hanem mert az valójában egy átjáró a két világ között.
Na, ezzel a sráccal még időzünk egy darabig, aztán mire vagy háromszor meguntuk, jön a tinilány bemutatása. Casey Newton okos lány. Ha máshonnan nem jönnénk rá, összeollózott snittekben látjuk, ahogy a padból majd kiesve jelentkezik a tanórán egyes egyedül, majd egy laza mozdulattal megjavítja NASA-melós apja egyik kütyüjét. És Newtonnak hívják, érthető? Szóval ez a lány olyan okos, hogy egy bizonyos valaki kinézi magának, hogy ő lehet a világ megmentője, ezért ő is kap egy átjárós kitűzőt.
Ilyen komoly a film:
Ja igen, a világot meg kell menteni, még nem mondtam? A földi emberek ugyanis olyan pesszimisták, és olyan magasról tesznek a közelgő katasztrófákra, hogy megértünk a pusztulásra. Épp ezért hozták létre a párhuzamos univerzumban létező Holnapoliszt, hogy ott gyűjtsék össze a keménymagot, akik majd pozitív energiával teszik fenntarthatóvá a létezést. Mert ennyi kell: legyél optimista, és akkor nemhogy nem semmisül meg alólad a bolygó, hanem még a napfényben csillogó felhőkarcolóidon sem lesz egy centi kosz sem.
Oké, tudjuk az alapigazságot: soha ne higgyünk az előzeteseknek. Az első előzetes igazából a film legzseniálisabb jelenete volt egy az egyben, a másodikban pedig két és fél percben megmutatták a több mint kétórás film összes, mondom, összes izgalmát – a címben szereplő helyen is jó, ha huszonöt-harminc percet töltünk a filmben. Ja, és ugye egy öndefiníciója szerint Indiana Jones-ihletésű kalandfilmről beszélünk.
És ha már Indiana Jones. A probléma forrása ott van, hogy mind Brad Bird rendező, mind Damon Lindelof forgatókönyvíró (akik személyére még később visszatérünk) hatalmas Spielberg-fan, de akkora, hogy most úgy érezték, minden spielbergizmust felírnak egy A4-es papírra, és a sztorin való ötletelés közben zöld filccel kipipálnak mindent. Beletuszkoltak egy csomó gyerekszereplőt, pipa. Először ellenkező, majd a célnak magát teljesen alárendelő, cinikus férfi, pipa. Korszakalkotónak tűnő vizuális effektek, pipa. Michael Giacchino zeneszerzőről is mindenki tudja, hogy mekkora király John Williams-mímelés terén, csak egyvalamire nem jöttek rá a kedves készítők – hogy azt a bizonyos varázst nem lehet utánozni, főleg nem egy ilyen összekukázós módszerrel.
Ezek miatt a nosztalgiázgatós múltba révedések miatt ("bezzeg régen még optimistán látták az emberek a jövőt") veszik el teljesen a film jövőképe, gyakorlatilag semmit nem tudunk meg arról, hogyan is képzelik el azt a sokszor emlegetett fényes jövőt – amennyit viszont látunk belőle, az alapján simán rávághatjuk, hogy ebből mi nem kérünk.
Amúgy az egész sztori zavarba ejtően fekete-fehér. Örök optimista lány, örök pesszimista Clooney, vérgonosz főellenség, eldobható mellékszereplők. Nem csoda, hogy Brad Bird korábban animációs filmjeiről volt híres, a legtöbb szereplő túlzott manírjai simán elmennének egy Pixar-műben is. Pedig Birdtől sokat vártunk – három, gyakorlatilag hibátlan animációja (Szuper haver, A hihetetlen család, L’ecsó) után az a bizonyos Mission Impossible 4 sem volt rossz, erre most kap egy jókora büdzsét (190 millió dolcsi egy „eredeti” projektre kimagasló összeg), és csinál egy képileg is csak szimplán oké, tartalmilag viszont vállalhatatlan anyagot. Sajnos úgy tűnik, a pénz mellé járt egy adag vállalati felügyelő is, akik gondoskodtak a kreatív energiák helyes csoportosulásáról.
Az, hogy a Disney szerelmes önmagába, eddig sem volt titok. A 2013-as, egyébként az alakításoknak köszönhetően nem is annyira rossz, de azért mégiscsak egy agyonmázolt önvállveregetés Banks úr megmentése arról szólt, hogyan segített Walt Disney megértetni a Mary Poppins írónőjével, hogy filmre kell vinni a csodálatos alkotását. Vagy másik olvasatban arról, hogy hogyan vette rá szegény asszonyt, hogy adja el a lelkét a mikiegereseknek. Most, két évvel később odáig mentek, hogy az egyik legrégebbi, agyonmisztifikált élményparkjuknak, a jövő-tematikájú Tomorrowland-nek készíttettek majd’ kétszáz millából egy gigantikus reklámfilmet, a filmvilág különböző tehetségeinek segítségével.
Bár sok jóra nem számíthatnak, ha ezt tudták összehozni reklámnak. A ritmust, mint olyat totálisan figyelmen kívül hagyó film története a soha véget érni nem akaró felvezetés után valahol több mint egy óra elteltével beindulna, de akkor már azt sem tudjuk, hova szeretne vezetni, sőt ekkorra már bőven nem is érdekel minket. Damon Lindelof ezzel nem hozta magát könnyebb helyzetbe – és hiába szeretném a végsőkig védeni (én igenis szerettem a Lostot, elejétől a végéig, és a Prometheus, a két új Star Trek, de még a Cowboyok és űrlények című agymenés is bejött nekem), a megválaszolatlan kérdéseivel fanboyok millióit magára haragító forgatókönyvíró csapnivaló munkájára ezúttal nincs mentség.
A hollywoodi stúdiófilmek pedig egyre nagyobb gondban vannak, hiszen ez már nem az első alkalom, hogy olyan filmet dobnak piacra, amit annyira széles közönségre hangoltak, hogy végül egyik csoport sem tudja igazán magáénak érezni. Felnőttként nem lehet elmenni a banális sztori és a monumentális csöpögés mellett, a gyerekeknek viszont túl sok a tech-beszéd meg a politikai felhang.
Azért említsük meg a Holnapolisz jó pillanatait is. A három főszereplő (Clooney, Robertson és a kislányt játszó Raffey Cassidy) végtére is jó alakítást nyújtanak, amennyire a forgatókönyv engedi, a látvány tényleg a moziélmény kategóriába sorolható (bár a nagyon hívogatóan kinézni akaró párhuzamos világban van valami iszonyatmód taszító üresség), van benne egy Ken baba-arcú vicces robotügynök, és van egy tök jó jelenet, ami egy játékboltban játszódik, és a sok Star Wars-figurával ugyan szintén pofátlan Disney-önreklám, de mégis a kreatívabb fajtából.
Szóval hippi-optimizmus ide, Disney-diktatúra oda, egy velős, valóban kalandos történettel lehetett volna ebből kihozni valami tényleg izgalmasat, ha már a rengeteg szuperhősfilm, folyatás és remake mellett ennyi pénz jutott egy eredeti projektre. Ehelyett kaptunk egy olyan filmet, ami gyakorlatilag azt a színvonalat képviseli, mint egy amerikai biznisz-szekta világmegváltó toborzóvideója.
A Holnapolisz 2015. május 28-tól látható a magyar mozikban, a Fórum Hungary forgalmazásában.
