Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Saul fia kétségkívül az egyik legegyedibb, legmélyebb alkotás holokauszt-témában. Egyetlen szereplő vezeti végig a film nézőjét a haláltábor fojtogató bűzén és mocskán, ő tolmácsolja szavak nélkül a halálraítéltek közönyét, és a tábor mindennapi abszurditását. Nemes Jeles László filmje kikerül minden konvenciót, és kompromisszum nélkül szembesít az emberiség történelmének legnagyobb szégyenfoltjával. Az alkotógárda bizakodva várhatja a cannes-i díjkiosztót, de ez a film akár még messzebbre is juthat.
"Auschwitz után nem lehet többé verset írni" – Adorno elhíresült, a kiragadás miatt sokszor félremagyarázott mondata szinte mottószerűen zakatolhat a néző fejében a Saul fia képsorai alatt. Nemes Jeles László filmje ugyanis végre tényleg nem költemény a máig felfoghatatlan népirtásról. A Saul fiának alkotói komolyan vették Adorno intelmét, tanultak a rengeteg esztétizáló lágerfilm hibáiból. Saul története nem szépeleg, sőt még csak a közelébe sem szagol a szépségnek. A két óra alatt ugyanolyan mocskos, elcsigázott és makacs lesz a néző is, mint a fia eltemetésért küzdő főszereplő. Ugyanazt a szakadt kabátot viseli, ugyanúgy fél, mi várhat rá a következő pillanatban, vagy, hogy ki dönt a sorsa felől.
A Saul fia úgy kerülte ki a lágerfilmek csapdáit, hogy a lehető legocsmányabb rétegig ásott. Igaz, nem tolja képünkbe a borzalmakat, de nincs is rá szüksége: ahogy azt a filmművészet nagymesterei már megmutatták, az elrejtés sokkal hatásosabb lehet a megmutatásnál. Ha Auschwitz az emberiség rémálma, akkor a Saul fia a nehéz éjszaka utáni ébredés az átizzadt ágynemű között. A kevés érvényes alkotás egyike a XX. század szégyenéről, még a Cannes-ban rárakódott réteg nélkül is. A Saul fia az anti-vers Auschwitz után.
Ahol a beszéd ugatás, az érintés ütés
"A forró, májusi délutánon már kibírhatatlanná vált a szögesdrótokkal behálózott ablakú, csukott teherkocsiban a kilencven összepréselt ember mosdatlan kigőzölgése, valamint a színültig telt ürülékes vedrek bűze" – ezzel a súlyos képpel indul a film egyik alapanyagául szolgáló regény, a Dr. Mengele boncolóorvosa voltam, Dr. Nyiszli Miklós írása a koncentrációs táborban eltöltött szolgálatáról. A holokauszt egyik legfontosabb irodalmi feldolgozása, Semprún A nagy utazás című regénye sem kerülgeti témáját az első sorokban. Már az első oldalon beülteti olvasóját a vagon abszurd valóságába: "Összezsúfolt testek a vagonban, nyillaló fájdalom a jobb térdben.(…) Mozdulatlanok vagyunk mind, összezsúfolva mind, az éjszaka halad eljövendő mozdulatlan holttesteink felé."
A Saul fia alkotói is ugyanezzel az elánnal lökik be szinte szó szerint a nézőt is a haláltáborba: szinte észre sem vesszük, de tíz perc elteltével már meg sem rendülünk egy nagyobb csattanáson, egy pisztolylövésen, a jajveszékelésen. Ahhoz is hamar hozzászoktatja nézőjét a Saul fia, hogy olyan területre lépett, ahol a beszélgetések inkább artikulálatlan kiabálások vagy már kutyaugatásra hasonlítanak, az emberek pedig nem érintik, csak lökik, ütik egymást. Ebben a pokolban a holttesteket is csak daraboknak hívják.
Nem titok már, hiszen a rendező Nemes Jeles is hangsúlyozta mindenhol, hogy a Saul fiában megelevenedő történet és látvány az elsőtől az utolsó percig az ember szintjén akar maradni, és végig csak a főszereplővel halad. Hogy a kamerát csak az érdekli, ami Sault is érdekli. De ez az alkotói szándék nem azt jelenti, hogy mindent csak Saul szemével látunk. A kamera inkább Saul belső látását tolmácsolja: amikor mindenféle érzés nélkül menetel a tábor falai között, általában hátulról, csak a tarkóját látjuk, amikor azonban valamilyen vészhelyzetbe, vagy döntéshelyzetbe kerül, szemből, "kívülről" is meglátjuk az arcát. Mintha Nemes Jeles és operatőre, Erdély Mátyás csak azt akarná megmutatni, hogy az ember csak az élesebb szituációkban látja magát kívülről, máskor lefele hajtott fejjel, rezzenéstelen arccal végzi a dolgát.
Saul e két állapot között őrlődik: a Sonderkommando tagjaként, a szörnyű titok tudójaként, és persze a túlélés érdekében kiürített magából minden emberit. Egy esemény azonban mégis kizökkenti a halálraítéltek közönyéből. Ez az esemény a fiú felbukkanása, aki átír minden korábbi szabályt Saul számára. Minden táborlakót, pontosabban minden más élő érdekét háttérbe szorítja a cél, hogy a fiú rendes temetést kaphasson. Ez az alapvető emberi igény, egy fiú eltemetése válik a legabszurdabb, legelvetemültebb tetté a táboron belül. Így lesz a természetesből abszurd a filmen belül, csakúgy, ahogy egy addig elképzelhetetlennek hitt idea is valósággá válhatott a valós koncentrációs táborokban.
Több, mint holokausztfilm
Nemes Jeles és alkotótársai nem álltak elő forradalmi ötlettel, hiszen láthattunk már hasonlóan egy emberre, nézőpontra koncentráló drámát, például a rendező által is emlegetett Az ember gyermekét, vagy a grandiózusabb, de mégis csak egy dilemma, egy szereplő köré felhúzott Birdmant. Mégis a filmet nézve, úgy tűnik az alkotók még az említett példáknál is jobban, görcsösebben ragaszkodtak ahhoz, hogy ez a film csak Saulról, és az ő céljáról szóljon.
Nincs moralizálás, nincs történelmi lecke-felmondás. Nincsenek "igazi" színészek sem. Mindenki csak mozog, és nem játszik a kamera előtt. Pont ez teszi a filmbéli tábort még ridegebbé, fojtogatóbbá – egyben, fura mód hihetőbbé is. Röhrig Gézától, a Sault alakító színésztől bőven elég egy-egy tekintet, és máris megsejthetők az őt belülről feszítő kérdések, játékának legnagyobb erénye, hogy nem csak hőse, de antihőse is olykor a filmnek. Saul ugyanis többször is megkérdőjelezhetően cselekszik. A nézőnek így aztán esélye sincs arra, hogy bárkivel szimpatizáljon, főleg úgy, hogy a mellékszerepekben felbukkanó karaktereket éppoly önös érdekek vezérlik, mint Sault.
Azonban bármennyire is zárt térben, és egy az első percekben felismerhető környezetben játszódik a film, az főleg a záró képsorokkal válik egyértelművé, hogy a Saul fia nem csak holokausztfilm. Méghozzá azért, mert Saul dilemmája univerzális: ki merünk-e lépni egyszer a tömegből vagy csendben maradunk; hajlandóak vagyunk-e a kockázatot vállalni vagy megelégszünk azzal, "ami jutott". Az eddigiekből már kiderülhetett, Saul mindkét esetben az első opciót választja.
Fontos a díj?
A Saul fia rendkívül kedvező fogadtatása abszolút megérdemelt volt, most már érthető, hogy miért nem volt szüksége a produkciónak a belobbizásra. Évekkel ezelőtt irigykedve figyelhette a hazai filmszerető közönség, hogy főleg cannes-i sikerei miatt mindenki a román filmekről beszélt. Arról, hogy új látásmódot, friss hangot hoztak a sokszor önismétlő európai filmművészetbe. Hogy mertek máshogy gondolkodni a filmről.
Amikor a 4 hónap, 3 hét, 2 nap megkapta az Arany Pálmát, azzal az új évezred román újhulláma hivatalosan is a kánon része lett. Christian Mungiu alkotása többször is eszembe jutott a Saul fia vetítése alatt, után. A 4 hónap... is egyfajta pokolraszállás volt a maga nemében, egy szűk, szubjektív nézőpontból.
Mondhatnánk, hogy jó lenne vasárnap, a díjkiosztó után újabb párhuzamot vonni a két film között, de annak sem lesz különösebb jelentősége, ha netán az alkotógárda díj nélkül marad Cannes-ban. Egyrészt egy ambiciózus film számára annál nem kell jobb reklám, hogy ilyen visszhangot vált ki az egyik legrangosabb fesztiválon, másrészt a Saul fia még sok helyen kaphat elismerést. Nem túlzás azt mondani, hogy Nemeséknek jövőre Los Angelesben lesz jelenésük.
