Moziban az Argo 2 nindzsájaként, színházban többek közt a Faust Mephistopheleseként láthatjuk Kulka Jánost, akit manapság egy dolog hajt igazán: kilépni a komfortzónájából. A színész a Filmalappal kapcsolatban bizakodó, de a színházi élet megosztottságát érthetetlennek tartja. A Magyarországon érezhető közöny pedig egyre inkább bosszantja. Interjú.
hvg.hu: Nem egy tipikus Kulka-szerep az Argo 2-ben látott nindzsa, János szan. Hogyan került a filmbe?
Kulka János: Árpa Attilával az egyik Sziget Fesztiválon futottunk össze, ott mondta először, hogy nagyon szeretne egyszer velem forgatni. De ezt szokták egymásnak mondogatni az emberek, az ilyen nem az a túl komolyan vehető ígéret. Szerencsére tényleg felhívott, átküldte az Argo 2 forgatókönyvét, amin sírva röhögtem, annyira viccesnek találtam. Pont az a fajta, kicsit abszurdba hajló humor volt benne, amit én nagyon szeretek – és a szerep is nagyon tetszett.
hvg.hu: Konkrétan önre írta ezt a karaktert Árpa Attila?
K. J.: Hát, gondolom, azért hívják Jánosnak. Amúgy azért is tetszett a szerep, mert mindig szeretek valami olyat csinálni, amilyet még soha. Van bennem egy nem múló ambíció, hogy összetörjem azt a képet magamról – amit egyébként lehet, hogy csak szerintem gondolnak rólam a nézők –, hogy Kulka János egy visszafogott, kedves, mosolygós, aki mindig jó, akire mindig lehet számítani. Néha jó ilyen „hülyeségeket” csinálni – mármint a szó nemes értelmében.
hvg.hu: Mekkora felkészülést igényelt a szerep?
K. J.: A legnagyobb nehézséget a japán szöveg jelentette. Úgy elsajátítani a szerepet, hogy közben japánul beszélek. Régen angol-francia szakos szerettem volna lenni, ezért beszélek mindenféle nyelveket, de ezek az ázsiai nyelvek, egyáltalán az ázsiai kultúra nem nagyon áll közel hozzám.
hvg.hu: Pedig egy korábbi interjúban kezdő buddhistának vallotta magát.
K. J.: Na, ezért nem szabad ilyet mondani, mert utána folyamatosan ezzel jönnek. Ez egy furcsa véletlen volt az életemben, egyszer valaki mesélt nekem a buddhizmusról, én pedig elkezdtem a magam – sajnos elég felszínes – módján foglalkozni vele. De azért valamennyit elsajátítottam belőle, egyfajta nyugalomra való törekvést, a jelenben élést, hogy nem folyamatosan a múlton és a jövőn rágódom, és ezzel könnyebbé teszem a saját életem.
hvg.hu: Jelenleg olyan darabokban játszik ikonikus karaktereket, mint a Faust, a Chicago, az Amadeus vagy A nép ellensége. Van álomszerepe?
K. J.: Nem, soha nem is volt. Nekem mindig szerencsém volt a szerepekkel, kiváló rendezőkkel dolgozhattam. Most ez a Schilling Árpáddal eltöltött három és fél hónap is elképesztően szép, tartalmas munka volt.
hvg.hu: A Swing után újabb közönségfilmben játszik. Ez véletlenül jött ki így, vagy mostanában inkább ezek vonzzák?
K. J.: Számomra nagyon érdekes, hogy most ilyen kategóriák vannak, hogy közönségfilm meg művészfilm. Az én fejemben mindig az létezett, olyan van, hogy film, sosem kellett rájuk ilyen torzszülött címkéket aggatni. Most az van, hogy mindent el kell nevezni valahogy, különben nem jutnak el oda, ahova el kell jutniuk.
A Swingbe tulajdonképpen én fúrtam be magam, annyira izgatott. Ez ugyanaz a képösszetörősdi, jó érzés kilépni egy kicsit a komfortzónámból. Az Argónál is ez volt a döntésem fő oka, hogy hiába kell kardozással szenvedni, meg negyven fokban izzadni a nindzsaruhában, de mégsem bírom magamban leküzdeni a vágyat, hogy valami egészen újat csináljak. És talán az is benne van, hogy a fiatalok és a média érdeklődése kicsit elfordult attól a fajta színháztól, amit én csinálok, és ezekkel olyanoknak is megmutassam magam, akik nem járnak a Katonába.
hvg.hu: Van még olyan film készülőben, amiben szerepel?
K. J.: Télen forgattunk egy nagyon szép filmet A berni követ alkotópárosával, Szász Attilával és Köbli Norberttel, aminek az a címe, hogy Félvilág. Egy huszadik század eleji, megtörtént eseményről van szó, amiben Kovács Patríciával és Gryllus Dorkával játszom együtt. Isteni móka volt.
hvg.hu: Mi a véleménye a Filmalap tevékenységéről?
K. J.: Amiről nem tudok pontosan beszélni, arról egyre kevésbé szeretek, de az biztos, hogy ez után a borzalmas tetszhalott állapot után mégiscsak forognak filmek, ráadásul jó filmek, és ez már valami. Nagyon szeretném azt gondolni, hogy ez egy működő struktúra lesz, például nagyon tetszik benne ez a szigorú forgatókönyv-alapúság, hogy addig nem kezdődhet el egy forgatás, amíg nincs ott egy erős forgatókönyv. Nagyon sok részébe nyilván nem látok bele, de itt egyik forgatáson se jelent meg semmiféle cenzúrabizottság, és nem szóltak bele semmibe, szóval én bizakodó vagyok.
hvg.hu: Egy Facebook-kommentet szeretnék idézni: „Andy Vajna gépezetében dolgozni kicsit ellentmond a ’nem tetszik a rendszer’ szlogennek”.
K. J.: Ennyi erővel az utcára se szabadna kimenni. Tehát az nem működik, hogy én azért ne forgassak filmalapos filmeket, mert egyébként nem szeretem Orbán Viktort, és nagyon rosszul viselem azt, ami ma történik Magyarországon. Azért a saját szakmám szeretete, a színészi becsvágyam ezeket felülírja. Ráadásul adófizető polgárként a „saját pénzemből” forgatok.
hvg.hu: Ön is elszenvedője volt a politika színházi életbe való beavatkozásának. 2015-ben érződik még ebből valami?
K. J.: Ma már inkább csak ezt a borzalmas megosztottságot érezni. A Nemzeti körüli botránynak vége, és ezt én is úgy élem meg, mint egy fejezetet az életemből, oda visszatekintgetni pedig nem látom értelmét. Nem tudom, hogy Robi lendülete meddig vitte volna még azt a csapatot, de nagyon jó korszak volt, tényleg nagy kár érte.
hvg.hu: A megosztottság hogyan érezhető?
K. J.: Szerintem értelmezhetetlen, hogy politikai alapon hozzanak létre egy teátrumi társaságot. Van baloldali meg jobboldali színházigazgatók egyesülete? Nincs, ennek a művészetben nincs helye. Te gondold ezt, te szavazz arra, és el van intézve. De olyat, hogy például Vidnyánszky Attila azt mondja, hogy a kritikusok ne írjanak rossz kritikát az előadásokról? Akkor minek ez az egész? Minek kellünk mi hozzá, minek kellenek a nézők? Számomra ez teljesen érthetetlen, és már nem is nagyon akarom érteni.
hvg.hu: Az Alföldi-féle társulat felbomlása óta járt a Nemzetiben?
K. J.: Nem. Valahogy nem visz arra a lélek, teljesen kikerült a tudatomból. Múltkor, ahogy mentem a Müpába, beálltam a parkolóba, de nem éreztem semmit. Nagyon furcsa érzés volt, hogy oda jártam tíz évig minden reggel, és most mégsem éreztem semmit. Nemrég Zsótér Sándor rendezett ott egy Ibsent, azt például szívesen megnézném, de igazából időm sincs rá – persze lehet, hogy ez is csak egy kifogás, hogy ne kelljen visszamennem. Rosszat meg nem akarok nézni, abban semmi örömömet nem lelném, ha kárörömből elmondhatnám, milyen rosszat láttam a Nemzetiben.
hvg.hu: Az utóbbi években rendszeresen fellépett ellenzéki rendezvényeken…
K. J.: És látja, milyen sikeresen.
hvg.hu: ...pont ezt akartam kérdezni: látja-e ezeknek valami eredményét?
K. J.: Nem. Teljes szétesés, totális csőd. Az emberek valamiért nem becsülik a saját életüket, és a kisujjukat sem mozdítják, hogy bármi megváltozzon. Nyilván benne van a politikusok balféksége is, hogy képtelen létrejönni egy olyan párt, ami mögé beállnának mások, mert ez a civilkedés, meg ez a finnyáskodás, hogy én ezzel meg azzal nem, ez így nem fog menni. Beleesett Magyarország egy nagy lukba, ahonnan nem tudom, mikor fog kimászni.
hvg.hu: És mi a véleménye arról, hogy egy olyan párt, mint a Jobbik, ennyire meg tudott erősödni?
K. J.: Nagyon-nagyon gyenge bizonyítvány ez ránk nézve. Azt a legkevésbé akarom hinni, hogy a magyarok ilyenek, amúgy sem szeretek általánosítani, de mondjuk, ha visszagondolok arra, mi történt itt 1935 és 1945 között, akkor az sem fest nagyon szép képet a magyar nép hozzáállásáról. Amit akkor lehunyt szemekkel végignézett egy egész magyar társadalom, mondjuk csak 1943-44-ben. De egyszerűen nem vagyok hajlandó azt hinni, hogy ami most van, ez a habitus, hogy lecsukjuk a szemünket, nem nézünk oda, nem segítünk, az annak valamiféle folytatása.
Talán ez is egyfajta komfortzóna. Ezt ismerik az emberek: van egy diktátorod, az megcsinálja helyetted, az dönt helyetted, neked nem kell semmit tenned, fizetést kapsz, lakást tudsz venni, autót tudsz venni. Semmi több, de ez legalább ismerős. Mintha ebben a szoft-diktatúrában lennénk otthon.
hvg.hu: Ön szerint hol lehet az a pont, ahol az emberek azt mondják, hogy elég?
K. J.: Én már több éve azt gondoltam, hogy ezt már tovább nem lehet csinálni, de hát láthatjuk, hogy lehet. Úgy megy át minden, mint kés a vajon.