Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Magyarországon már nem kínos a popszakma – Lang Ádám a hazai feltörekvő zenekarok éves nagy találkozójának számító Rakéta Fesztivál alapítójaként már nem hisz a rejtőzködő undergroundban, szerinte a nemzetközi jelenlét egy magyar zenekar számára még soha nem volt ennyire kézenfekvő. A nyári fesztivál szervezőjével elfogadott kompromisszumokról, az állam által támogatottak lelkiismeretéről és Ákos társadalmi hatásairól beszélgettünk.
hvg.hu: Hogyan célszerű ma az underground zenei közeget értelmezni?
Lang Ádám: Az utóbbi években mindenképp fordult egyet a világ a magyar zenészekkel: a mainstream már korántsem az egyetlen út a sikerhez. Országhatárokon átnyúlva a hasonszőrű underground színtereket összeköti az internet, már nem lehetetlen olyan ismeret- és ismertségi hálót kiépíteni, melynek birtokában már legyűrhetők a popszakma ignorálásából adódó praktikus problémák.
hvg.hu: Apró országok popszakmájára mindig is könnyű volt ráragasztani a beltenyészet jelzőt. Hogyan kerülhet fel tömegeket nem mozgató zenekar egy piaci alapon működő kulturális térképre?
L. Á.: Ez a térkép gyakorlatilag napról napra színesedik. Akadnak magyar zenekarok, akik próbálnak külföldön is mocorogni, ez pedig mondjuk az elektronikus műfajban – akár csak a Farbwechsel kiadó példáján keresztül – elég látványosnak is mondható. Vannak előadóik, akik már szinte minden hétvégén valamelyik nevesebb nyugati klubban játszanak.
Azzal pedig már tényleg tengert lehet rekeszteni, mikor a nemzetközi videó és zenemegosztó oldalakon keresztül irányul komolyabb figyelem egy-egy hazai produkcióra. Ez persze nagyon jó dolog, de tény, hogy teljesen más típusú eredmény, mint a valóságban külföldön koncertezni. Az ezt lehetővé tevő konstans határon túli érvenyesüléshez pedig igenis kiadóra van szükség, amely képes a helyi közegbe ágyazni az adott produkciót. Mert a kiadók nem haltak meg, sőt már belépő szinten is kialakultak azok a kisebb, akár csak online forgalmazók, amelyek a valóságban a trendeket diktálják. Ha pedig valaki valóban széles körű ismertségre vágyik, előbb végig kell lépcsőznie ezen a hierarchián.
hvg.hu: Kultúrtörténeti távlatokban a tűrt és tiltott művészet Magyarországon gyakran más alapokon nyugvott, szorosabban fűződött össze rendszerellenességgel, politikai hitvallással, mint Nyugaton. Az elmúlt huszonöt év során mennyire vált kompatibilissá a két közeg?
L. Á.: Abban egészen biztos vagyok, hogy az underground erkölcsi öntudata, miszerint ami népszerű, azzal valami baj van, ugyan megkopott, ám még mindig él köztudatban. A tendencia szerint azonban egyre kevésbé és egyre kevesebbeknek probléma, ha valaki sok embert ér el a zenéjével – akár bizonyos kompromisszumok árán.
Ma már talán nem ciki, ha egy zenekar zenekarként és nem prófétaközösségként tekint magára. Régen az undergroundból a mainstreambe való átcsúszásért kiátkozták az embert, ma viszont a tömegek megcélzása egyre elfogadottabb, bekerült a kifutási forgatókönyvek közé. Mert – tegyük szívünkre a kezünket –, ha egy garázszenekarnak hirtelen egy országos adón futhatna a klipje, annak igenis örülne. És emiatt senkinek sem kell bűntudatot éreznie.
hvg.hu: Milyen hatással van egy alulról érkező zenekar identitására a hirtelen jött siker?
L. Á.: Számomra még a kétezres évek elején, a Pitchfork segítségével felfutott zenekarok jelentik a pozitív példát arra, hogyan kell kezelni azt a bizonyos berobbanást. A szóban forgó indie bandák nem találták a helyüket az aktuális zeneiparban, médiában, így maguk alakítottak maguknak egy olyan zenekar-zenekar kapcsolatok alapján működő hálót, melynek köszönhetően ma már szinte a világon bárhol koncertezhetnek.
A tapasztalat szerint, amennyiben egy magyar zenekar szeretne turnézni, azt úgy teheti meg, hogy megfinanszírozza a saját útját, szállását, koncertjeit és elfogadja, hogy bár ebből nem kap vissza semmit, de bulizik egy jót. Pedig a formula itt is adott, az interneten bárki megtalálhatja a saját osztrák, lengyel, német, francia testvérzenekarát, amelyen túl már csak néhány oda-vissza működő szívességre és egy csöpp szervezői vénára van szükség ahhoz, hogy valaki képes legyen összerakni egy, akár rentábilis európai turnét.
hvg.hu: Mennyiben felelőtlenség ma Magyarországon nagyban gondolkodni?
L. Á.: A kérdés, mit szeretnél a zenétől. A valóságban a legfelső körökön kívül a relatíve sikeres magyar zenekarok tagjai hétközben szépen dolgoznak a munkahelyükön, szombaton pedig felmennek a nagyszínpadra, afféle mellékesként. Szerintem mindenki meglepődne, ha készülne egy lista, Magyarországon hány előadó él meg pusztán a zenekarából.
Mert internet ide, internet oda, amennyiben a magyar tömegeket veszed célba, magyarul kell énekelned és olyan dalokat írnod, melyeket a Petőfi Rádió sem dob vissza. Ez is egy járható út, elvégre a tömegmédiákban is adott egyfajta plafon, ameddig előremutatás, kísérletezés címen el lehet nyújtózkodni. Elcsépelt, de praktikus ezzel kapcsolatban a Kispál és a Borzot vagy a Tankcsapdát vagy akár Bëlgát emlegetni, akik a kilencvenes években olyan zenével törtek ki az idézőjelesen tűrt, tiltott kategóriából, amely tényleg újításnak számított, és amelyre fel tudták húzni a saját díszleteiket.
A vívódás talán ott kezdődik, amikor valaki tudatosan kezd egy szélesebb közönségnek tervezni, annak ellenére, hogy saját maga is kételkedik abban, megéri-e feladni az üzletért mindazt, amely miatt életében először hangszert vett a kezébe.
hvg.hu: Mi provokálja ki ma a rejtőzködő kultúrát?
L. Á.: Ma is sokan vannak, akik egyszerűen nem hajlandók elfogadni a Petőfi-zenekarokat, ahogy derogálna nekik állami csatornán vagy globális cégek molinói alatt zenélni. Meg merem kockáztatni, hogy egyre többen szeretnének autentikusabb, sajátabb zenét, amelyet közelebb érez magához mindannál, mint amit a közösségi médiában, szponzorált zenelejátszókon tuszkolnak le az ember torkán. Ez makroforradalom pedig a legkisebb klubszínpadokon kezdődik.
Azt, hogy rajongani egy underground zenekarért vagy egyszerűen csak nem menni el egy Ákos-koncertre hosszú távon mennyiben bizonyul majd társadalmi jótéteménynek, sajnos nem tudom.
hvg.hu: Mennyiben úri passzió ma kísérleti fesztivált csinálni?
L. Á.: Mikor második alkalommal rendeztük meg a Rakéta Fesztivált, tele akartuk szórni mindenféle rég vágyott külföldi előadóval, akik közül végül mindössze egyet hívtunk el, mivel rá kellett döbbennünk, a lelkesedés önmagában szép dolog, ám ha az ember nem tudja finanszírozni a zseniális ötletét, nem sokra megy vele. Ilyen szempontból a kezdetekben kissé kényszerű is volt a mostani profilunk, hogy zömmel magyar zenekarokat léptetünk fel, akik szinte ingyen, taxipénzért eljönnek csak, hogy rengeteg ember előtt mutathassák meg magukat. Inkább olyan ez, mint egyfajta találkozó, ahol a mindenkori közönség, a mindenkori szervezők és a mindenkori zenekarok megtudhatják a másikról, hogy létezik.
hvg.hu: Ha hirtelen felbukkanna egy óriásszponzor, netalán az állam maga, hogy felkarolná a kezdeményezést, mennyiben lennétek hajlandóak engedni a koncepció határain?
L. Á.: A magam részéről mindig is képtelen voltam helyén kezelni a szponzoráció kérdését, kezdve ott, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, mennyiben járna, vagy nem járna ennek a színtérnek külső támogatás.
Annyi biztos, személy szerint nem szeretnék és szerintem nem is tudnék ezzel az egésszel hitelesen elszámolni az adózó emberek előtt: más pénzét pedig csak akkor költeném, ha azért cserébe képes is lennék nyújtani valami praktikusat. Sokak számára már az is dilemma, hogy lemenjenek-e egy ingyenes koncertre meginni egy sört, vagy ugyanannyi pénzből maradjon otthon, és igyon meg hármat a tévé előtt. Milyen lenne odaállnom valaki elé az utcán és elmondani, hogy figyelj, itt most amúgy a te pénzedből megy a parádé? Egyébként is, hiányozna a versenyszféra annak minden előnyével és hátrányával együtt: azt szeretném, hogy valaki partnerként kezeljen, ne pedig kegyet gyakoroljon.
