Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nekünk is tetsző összeesküvés zajlik a svédek, a norvégok és a dánok közreműködésével annak érdekében, hogy átszabják a krimi határait. A mozikba került Fácángyilkosok azt példázza, hogy most épp a dánok húzzák a legnagyobb ívet.
Lehet-e azzal a felütéssel megtölteni egy majd’ két órás szocio-thrillert, hogy az éjszakába nyúló rendőrségi ünnepségről a belső udvarra menekülő nyomozóra a frászt hozza egy homeless kinézetű öregember? És ha a zavarodott öreg 20 évvel korábban rendőrkapitány volt? És ha két gyereke gyilkosa után kutatva kötött ki az elmegyógyon? Na és ha e zavaros szereplőt alig egy perccel a nyomozóval való találkozása után öngyilkosként, egy kád vérben fekve mutatja a kamera? Majd azt, hogy a konyhaasztalon – az egyébként antiszociális nyomozónak címezve – ott egy nagy kartondoboznyi nyomozati anyag?
Na ugye!
Éppen így kezdődik a csütörtöktől a mozikba került Fácángyilkosok. Béna cím, mivel semmiféle fácán nincsen benne, de a dán film ettől még az imdb osztályzatánál is (7,2) sokkal jobb. Főként, mert egy hibátlan skandináv krimi szinte tökéletes adaptációja, amivel szemben legfeljebb az hozható fel, hogy a végképp a monumentalitáshoz vonzódó mozivásznon az effajta történetek nem mindig élnek eléggé.
Új dán Andersen
Azon rugózni nem nagyon kell, hogy mennyire jó az alapanyag, mivel a film alapjául szolgáló regényt Jussi Adler-Olsen, a dánok krimi-Andersenje jegyzi. (Könyveit Magyarországon – eddig öt kötetet – az Animus kiadó jelentette meg – a szerk.) Ráadásul a sztori egy újabb Q-ügyosztályos eset, tehát a főbb szereplők és a dramaturgia adott – azt a hangos nemzetközi sikert aratott Nyomtalanul (2013) már megrajzolta. A rendező is ugyanaz; Mikkel Norgaardnak nem kellett mindent újra kitalálnia, csak használnia és továbbvinnie az egyszer már bevált megoldásokat, és arra ügyelni, hogy ne erodálja az eddigi eredményeket.
Tehát: a rendőrségi alagsorban dolgozó páros, az "Arab és a Piás" immár elválaszthatatlan társak. Ennek hangsúlyozására elegendő az is, hogy érkezik egy pótkerékként működő titkárnő is a volt szenespincébe – akire az információk ellenőrzései és az unalmas telefonálgatások simán rátolhatók (tehermentesítve ezzel a főhősöket és a nézőt is). Az új döglött aktából kihulló történet e cikk felütéséből nyilvánvaló. Az is értelemszerű, hogy mihelyt Carl és Assad beleássák magukat a brutális páros gyilkosság részleteibe, nemcsak nyomokat találnak, de a visszafejtett szálak gyorsan és meredeken dán hatalmasságok felé is böknek. Ez pedig több szinten és többféle céllal is beindítja a hajtóvadászatot.
A film spoilerezését elkerülendő, legyen elég annyi, hogy az nem pusztán nagy biztonsággal hozza az összes jó skandi-krimi sztenderdet, de a színészeknek köszönhetően emeli is az eddig megszokott téteket.
Triózis
Nikolaj Lie Kaas, mint Carl Mock, Dániában biztos kezű választásnak számít: a 42 éves színész a leghíresebbek közé tartozik, kartonjára eddig közel 60 mozi-, illetve tévéfilm került. Köztük olyan kultuszfilmek is, mint a másik dán filmcsillaggal, Mads Mikkelsennel közösen jegyzett Zöld hentesek (2003) és az Ádám almái (2005), vagy a Testvéred feleségét (2004), vagy a mifelénk csak torrentoldalakról ismert Skytten (A Mesterlövész, 2013). De játszott az Angyalok és Démonokban (2009), és az elmúlt hetekben Magyarországon is bemutatott új Susanne Bier-filmben (Második esély) is.
A tésztaképű, állandóan cigiző Carl Mock árnyékát jelentő Assadot alakító Fares Fares a dinamikus kontroller szerepét mindig atombiztosan hozza. A libanoni születésű színészt legutóbb a Zero Dark Thirtyben (2012) láthatta a világ, jóllehet, sokaknak máig a Zsernyákokban (2003) alakított Jakob ugrik be róla azonnal.
A Fácángyilkosok azonban mégsem e szereplők miatt vált nem egyszerűen egy széria második részévé. Az igazán egyedi ízeket ugyanis az csalja elő, hogy a már-már szokványos mederben zajló krimiben a dramaturg egyszer csak elkezd egyre kevésbé rájuk fókuszálni, és az egyébként továbbra is fura páros helyett a gyújtópontot szép lassan az eltűnt szemtanú/tettestársra, Kimmie-re terheli át.
Őt szintén egy dániai bevándorló, a belgrádi születésű Danica Curcic alakítja, elképesztő őszinteséggel. Éppúgy hitelesen adja a jelenben játszódó nyomozás idejére széthullott elméjű csövest, mint azt az elitiskolás tinédzsert, akivel a történet időről időre visszaugrik két évtizedet. Curcic – alakítása alapján – voltaképp a szerbek Dániába került Gryllus Dorkája. Aki pont annyira autentikusan adja a rendszerbe már beilleszkedett bevándorlót, mint Gryllus a Londonban játszódó Irina Palmban vagy a német Soul Kichenben. A szerb színésznőnek ráadásul épp a skandináv krimik jelentik az ugródeszkát: az idén 30 éves hölgy két éve a Wallanderben bukkant fel "nemzetközi vizeken", majd több epizódban is fontos szerepet osztottak rá A híd (Bron/Broen) széria második évadában.
Skandik
Biztos igaz, hogy részben a dogma-filmek utóhatásával is magyarázható, de a skandináv krimikből készült mozik a nemzetközi filmpiacokon is szinte kivétel nélkül extrán teljesítenek. Ha így van, akkor is a sajátosan fanyar, sőt dermesztő miliő az, amitől képtelen szabadulni a néző – pont úgy, ahogy a regények, novellák esetében az olvasó.
A Fácángyilkosok esetében is igaz: attól működik a nézői kémia, hogy a borongós, feszült légkörben valami egészen brutális, megmagyarázhatatlan esettel a la nature szembesítve indul el a felismerési folyamat. Úgy látszik, megunhatatlan, hogy egyszer csak kiderül: a hibátlannak látott felszín alatt ott buzognak a zsarnokok, gyötörnek a könyörtelenek és/vagy pszichopaták. S bár ezek napvilágra kerüléséért megjelennek a mindent feláldozni kész, buldog-makacsságú nyomozók, ők bizonyos értelemben még inkább a társadalmi normák outsiderei.
„Reggelente néha azon őrlődöm, hogy felkeljek, vagy bevegyek egy doboz tablettát, és véget vessek ennek az egésznek. És tudja, hogy miért nem teszem? Az ilyenek miatt, mint maga. Mert az ilyen embereknek szükségük van rám, és az egyetlen, ami nekem számít az, hogy maguk visszakaphassák az életüket. Hogy ne kelljen többé menekülnie” – mormolja egy ponton az alkoholista, láncdohányos, depressziós Carl Morck az áldozatnak. Hogy aztán, amikor a történet végére érnek, és már senki nem fordíthatja el finnyásan a fejét, kiderül, hogy a rossznak bár bűnhődnie kell, a pőre igazság mellett jó, ha egy sóhajtásnyi extázist képes kicsikarni a világból.
Ezt a kortünetet látjuk viszont a BBC által (is) felkarolt Wallander-sagában, a Varg Veum-szériákban, ahogyan olvassuk a még megfilmesítésre váró Harry Hole univerzumban is. Ez a koreográfia tartja örök mozgásban a Forbrydelsen, illetve A híd sorozatot, ahogy az egész skandináv krimivilág sikerének origóját, a Millenium-trilógiát is.
Tetszik nekünk, továbbra is ráismerünk: igen, ez a mi világunk.
