Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Sok mindenből elege van, de nem adja fel – Lukáts Andor új bemutatóra készül, miközben elkeseredett harcot vív saját színháza életben tartásáért, plakátot tervez és tüntetésekre jár. Állami támogatásra már nem pályázik, miután a színházi és a filmes szervezetek sokszor megalázó tortúrába sodorták. A színész saját gyermekei jövőjéért is aggódik, épp ezért hangoztatja nyíltan véleményét közéleti kérdésekben is. Szerinte egyre több művésznek nyílt ki a szeme az utóbbi időben, és egyre kevesebben hisznek a "majd más elintézi" bénító logikájában. Lukáts Andorral beszélgettünk új szerepéről, csalódásokról, megalázó helyzetekről, és jövőbeni terveiről.
hvg.hu: A február 12-én bemutatandó darabban, az Apában egy Alzheimer-kóros férfit alakít. Mennyire ásta bele magát a betegség tanulmányozásába?
Lukáts Andor: Túlságosan nem. Amire volt időm, azt természetesen elolvastam a betegségről. De sok mindent sejtek, érzek arról, milyen is lehet ebben a kórban szenvedni. Amikor például nem ugrik be egy kollégám neve; vagy annyira szórakozott vagyok, hogy kezemben a telefon és közben azt mondom, hogy nem találom a telefonom – hasonló tüneteket könnyen talál az ember a hétköznapjaiban, ezekből próbáltam felépíteni a szerepet.
De a teljes társulattal – még a súgó is jött – elmentünk korábban egy szakértőhöz, Rajna Péterhez, aki a betegség egyik legfontosabb kutatója Magyarországon és Európában.
hvg.hu: Tanácsokat kértek tőle?
L. A.: Nem, ez inkább egy kötetlen, kétórás beszélgetés volt, aminek a tapasztalatait természetesen nem egy az egyben ültettük át darabba. Inkább úgy kell ezt elképzelni, hogy ő mesélt az Alzheimer-kór tüneteiről, eddigi eseteiről, és ezek a történetek óhatatlanul is beépültek az előadásba.
hvg.hu: Az Apa egy elég fontos, ám sokszor tabuként kezelt kérdést, az öregedő, beteg szülő és gyermekei viszonyát feszegeti. Ön szerint mi a helyes döntés egy ilyen szituációban, mikor dönthet úgy a gyerek, hogy másra bízza a szülő ápolását?
L. A.: Ez szerintem érzelmi és szociális kérdés is, rengeteg tényező szerepet játszik egy ilyen döntésben. Nagyon fontos például, hogy az illetőnek mennyi ideje jut a szülő ápolására, bírja-e idegileg az ápolást.
Ha a gyerek szakértőkre bízza a beteg szülő ápolását, általában azzal nyugtatja magát, hogy ezzel jót cselekszik. Ez az átruházás tűnhet lepasszolásnak is, de szerintem ez sokszor egy elkerülhetetlen folyamat. Egy ereje teljében lévő fiataltól nem várható el, hogy teljes életét egy beteg embernek szentelje. Még akkor sem, ha a szüleiről vagy a nagyszüleiről van szó.
De ugyanúgy sok minden függ a család belső viszonyaitól. Sokat számíthat, mennyire szoros a szülő és gyerek közti kapcsolat, és hogy a szülő képes-e időben elengedni a gyerekét a saját útján.
hvg.hu.: Az Apával a Belvárosi Színházban vendégszerepel, de saját intézményéről, a Sanyi és Aranka Színházról többször is aggasztó hírek jelentek meg a közelmúltban. Mennyire nehéz most saját, független színházat üzemeltetni?
L. A.: Én évek óta a saját keresetemből próbálom fenntartani ezt a színházat. A két egyetemista korú fiam mellett úgy érzem, mostanra a pénzem, és az energiám is elfogyott, ezért egyszer csak elhatároztam, bezárom a Sanyi és Arankát. Ekkor villant be egy mentőötlet: megkérdeztem más társulatokat, hogy a próbahelyért, illetve a színpadért cserébe beszállnának-e a költségekbe. Be is fogadtunk néhány sikeres előadást, de ez csak ideig-óráig jelenthet megoldást.
Valódi társbérletté jogi okok miatt nem alakíthattuk a színházat, ezért fordultam az IX. kerületi önkormányzathoz, hogy próbáljuk meg módosítani a bérleti szerződést. Választ erre a levelemre azonban soha nem kaptam. Állami támogatást évek óta nem kapunk, és én tulajdonképpen le is mondtam arról, hogy még valaha pályázzak állami szervezethez. Meguntam ezt a megalázó tortúrát. Az elmúlt néhány évben csak az Open Society Foundationstől, Soros György alapítványától kaptunk két ízben támogatást egy-egy bemutatóra.
hvg.hu: Tudna példát mondani arra, miért megalázó tortúra a pályázatok leadása?
L. A.: Egy eset kifejezetten tanulságos és sokat elmond a most uralkodó helyzetről. Én ezeket a történeteimet szeretem nevekkel elmesélni, mert az sem állapot, hogy a fontos szereplőkről sokszor névtelenül beszélünk.
Három éve, a IX. kerületi színházaknak még volt egy meghallgatása, fóruma az önkormányzatnál, ahol minden színházvezető, legyen az a Nemzeti vagy a Pinceszínház, elmondhatta az ügyes-bajos dolgait. Ezt a beszélgetést kamera is rögzítette. Úgy kell elképzelni az egészet, hogy ülünk körben egy asztalnál, a középen álló kamera végigpásztáz minket, miközben minden színházvezető elmondja, milyen problémákkal küzd a színháza. Főleg az elvonásokról volt szó, csak úgy repkedtek a százmilliók.
Amikor aztán rám került a sor, én azt a kérdést szegeztem a többiekhez, hogy nekem ugyan miért kellene beszélnem, a színházam nem kapott semmiféle állami támogatást.
A történethez hozzátartozik, hogy papíron sikeresen pályáztam egy ernyőszervezet égisze alatt egy teljes évadra. A színházam részére én 38 millió forintot igényelhettem, amiért öt új darab bemutatását vállaltam az új évadra. Az ernyőszervezet nyert a pályázaton, de az előzetesen beígért harmincnyolcból csak hárommillió lett, amiből jó, ha egy premiert meg tudtam volna csinálni.
Igen ám, de végül ezt a hárommilliót sem kaptam meg. Azért nem, mert a többek között Szabó Györgyöt (a Trafó egykori ügyvezető-, jelenlegi menedzser-igazgatója), Gáspár Mátét (a Krétakör korábbi gazdasági igazgatója) foglalkoztató kuratórium elvette ezt az összeget is, anélkül, hogy valaha betették volna a lábukat a színházamba.
Mivel Szabó György ott ült velem szemben ezen a meghallgatáson, ott azt mondtam, ő erről jóval többet tudna mesélni. Erre azt válaszolta mosolyogva, hogy valakit le kellett húzniuk a listáról. A többi, korábban százmilliókkal dobálózó színházigazgató pedig rezzenéstelen arccal hallgatta ezt a párbeszédet. Ennyit a magyar színházi szolidaritásról.
Ilyen helyzetek miatt lett elegem a pályázatok leadásából. Nem is tudom, mit kellene ilyen helyzetekben tenni. Legszívesebben ökölre mennék. Ezt komolyan mondom.
hvg.hu: Ha már a pályázatok kerültek szóba, volt egy emlékezetes írása az Élet és Irodalomban egy hasonló esetről. Akkor a Magyar Nemzeti Filmalappal gyűlt meg a baja.
L. A.: Nem akarom ismételni magam, szerintem abból a cikkből világosan érthető, miért lett elegem. Amit ott leírtam, azt tartom. Úgy gondolom, ma a magyar film élén egy sötét gazember, Andy Vajna áll, aki olyan emberekkel veszi magát körül, akik nem a saját véleményüket képviselik, hanem próbálnak megfelelni neki.
hvg.hu: Azt állította, az elutasítása kézi vezérlésű volt, tehát politikai nyomásra született.
L. A.: A leadott filmtervem, az Übü egy diktátorról szól, amelyben a címszereplő és szabadcsapata kifosztanak egy országot. De nem csak az országot akarják kifosztani, hanem Európát is le akarják rohanni. Egy minden gát nélkül harácsoló, rablóbandáról szól a történet, amiben rengeteg a humor és a báj.
Én megírtam Alfred Jarry művének a forgatókönyv változatát, ami talán még az eredetinél is szürreálisabb lett. Az egyik jelenetben például egy teljes, működő falu utazik egy tehervonaton: füstölnek a kémények, az udvarokon disznót vágnak, egyszóval minden zajlik a normális kerékvágásban – csak épp egy mozgó tehervonaton. Ilyen szürreális jelenetekből áll a történet.
Azonban Übü király szörnyen tehetséges rablóbandája – ha akarom, ha nem – lenyomata annak, ami egyre súlyosabban érzékelhető ebben az országban. Amikor leadtam a pályázatomat, még nem ez az egyértelmű és flegmán vállalt aljasság zajlott az országban. Ez a mű a világ minden országában ugyanarról szól. Übü története nem szorul magyarázatra.
Én azt gondolom, hogy ettől megijedt Vajna. Ugyan nem hiszem, hogy problémát okozott volna a Vajna–Orbán-viszonyban, ha ez a film elkészül, hiszen az üzlet ment volna tovább, de Vajna nyilván nem akarta egy ilyen filmhez a nevét adni.
hvg.hu: Ha ennyire elege van a pályázatok visszautasításából, a megalázó szituációkból, akkor mi jelenti a reményt, hova menekül el az ilyen helyzetek elől?
L. A.: Nem menekülök. A tüntetésekre is kijárok. Nemrég terveztem egy plakátot, ami elég egyértelmű véleményt fogalmaz meg a mai közéletről, és ami remélem finanszírozóra talál és így kikerülhet a közterekre. Többet sajnos még nem mondhatok róla.
Egyáltalán nem adok fel semmit. Miután van két fiam, nem tűröm, hogy olyan országban éljenek, ahonnan nekik kell elmenniük, nem a gazembereknek. Nem ismerem a pontos adatokat, de 400 ezer fiatal ment el az országból? Ez szörnyű állapot.
hvg.hu: Gondolom akkor egy családi beszélgetésen is szó esik arról, hogy a fiai hol képzelik el a jövőjüket.
L. A.: Természetesen szóba kerül. Ők itt, Magyarországon szeretnének élni, de közben azt is tudják, hogy egyelőre reménytelen a helyzet. Ráadásul az is kétséges, hogy meddig és hogyan tudom pénzügyileg támogatni őket, a tanulmányaikat.
hvg.hu: És az ön közegében, a színházi világban, mennyire jellemző az erős véleményformálás?
L. A.: Azt gondolom, hogy a művészek körében egyre több embernek nyílik ki a szeme. Amikor a Színművészetin tanítottam, az tűnt fel, hogy a diákok semmit sem tudnak arról, ami körülöttük történik, annyira csak a szakmájuknak élnek.
Persze sokat is dolgoztunk, néha elkezdtük reggel a közös munkát, és aztán éjjelig próbáltunk – mindent a szakmájuknak áldoztak be. De az mégsem megengedhető, hogy nem tudnak arról, hol is élnek, és hogyan élnek a szüleik. Miután elvégezték az egyetemet, és felmerült, hogy el kellene magukat tartani, amikor felelőssé váltak a saját életükért, csak akkor eszméltek rá, hogy mi zajlik körülöttük.
hvg.hu: Mennyire követi az egykori növendékei pályáját?
L. A.: A Jordán Tamással közösen vitt osztályom majdnem tíz évvel ezelőtt, 2006-ban végzett. Nekik már többnyire van állandó állásuk, jó színházakban játszanak. Azt, hogy hogyan élnek, nem tudom. A többségük itthon dolgozik, aki külföldre ment, az is szakmai és nem pénzügyi okokból tette. Van olyan egykori tehetséges tanítványom, Miklós Marcell, aki a Sanyi és Arankába is hozott már saját rendezésű darabot. Vele beszélgetünk rendszeresen, és őt is nemrég kezdte el foglalkoztatni a közélet – már nem tudja kivonni magát, pedig próbálta.
Azt viszont örömmel látom, hogy egyre több színész és rendező fogalmaz meg nyíltan véleményt. Olyanok is, akik eddig csak azt mondták magukban: majd más elintézi.
hvg.hu: Többször is hangoztatta, hogy a Kaposvári Színházban eltöltött évei kivételesek és egyedülállóak. Azóta nem élt át hasonlót? Tudatosan szakított a társulati léttel?
L. A.: Nyilván vannak dolgok, amik megismételhetetlenek. Tán nem is kell ezeket az időszakokat megismételni, hiszen mások a körülmények, a közeg, stb.
Kaposváron iszonyúan szerencsésen jöttek össze az emberek. Zsámbéki Gábor, Mohácsi János, Ascher Tamás, Gothár Péter, Jeles András, Gazdag Gyula, mint rendezők, Vajda László, Koltai Róbert, Pogány Judit, Máthé Gábor, Básti Juli, Csákányi Eszter mint színészek – lehetne sorolni még sokáig, de tényleg elképesztő csapat dolgozott ott.
A Kaposváron átélt szellemiség részben még ma is megtalálható a Katona József Színház munkájában. De a kaposvári létnek megvolt az az előnye, hogy ott nem volt más színház a megyében, más munka nem is vonta el a művészek figyelmét. Ezt lehetetlen megcsinálni Budapesten.
Tüneteiben azonban még megtalálom a kaposvári szellemiséget, egy-egy előadás még mindig képes lenyűgözni. Például Zsámbéki Gábor két rendezésének is ott voltam a főpróbáján, az egyik A Mizantróp, a másik A nép ellensége volt Ibsentől. Egyik jobb volt, mint másik. De például a Radnótiban is hasonlóan koncentrált munkát éltem át, amikor ott vendégeskedtem. A színész-színész és a rendező-színész kapcsolatban is volt valami, ami a kaposvári aranykorszakra emlékeztetett.
A társulati létbe viszont nem vágyom vissza. Én inkább már rendezni szeretnék, mondjuk egy kis színházban, egy nyolc-tíz fős társulattal. Csak egy picit kellene nagyobb terem annál, ami most a Sanyi és Arankában van. Például a Tivoli termében szívesen dolgoznék, az egy nagyszerű színházi tér – ott nagyon kreatív munkát lehetne végezni.
A Lukáts Andor főszereplésével készült Apa című darab február 12-től látható a Belvárosi Színházban.
