Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A nácik ellen harcoló szövetségesek – az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió – számára 70 évvel ezelőtt, a jaltai konferencia idején még a háború volt a fontos. Csak a következő csúcstalálkozó, Potsdam pecsételte meg régiónk sorsát, s vezetett például németek és magyarok tömeges áttelepítéséhez.
A közhiedelemmel ellentétben hetven évvel ezelőtt, a szövetségesek 1945. február 4-11. közötti krími konferenciáján nem dőlt el Kelet-Európa sorsa. Jaltában a legfontosabb kérdés ugyanis az akkor még harcoló két tengelyhatalommal, Németországgal és Japánnal szembeni fellépés volt. Ekkor tárgyalt a Szovjetunió, Nagy-Britannia és az USA arról, hogy Berlint feltétel nélküli megadásra szorítják, demilitarizálják, nácitlanítják és megszállási zónákra osztják Németországot. Döntöttek a háborús főbűnösök bíróság elé állításáról is.
Minket, magyarokat Jalta meglepően kevéssé érintett, hiába nevezték „jaltai rendszernek” a hidegháború Európa megosztottságát. A magyar történészek közül többen is úgy vélik: a befolyási szférákról nem elsősorban Jaltában tárgyaltak a nagyhatalmak. Az amerikaiakat különösen az érdekelte, hogy megnyerjék a szovjeteket a Japán elleni szárazföldi háborúhoz. Ugyanis Roosevelt elnök tanácsadói szerint 1947-ig is elhúzódhatott volna a harc. (Ekkor még nem ismerték az atombomba hatását: az első kísérleti robbantást 1945 júliusában hajtották végre.)
„A háború utáni Európa sorsáról, a rekonstrukció mikéntjéről a szövetségesek vezetői a teheráni, a jaltai, majd a potsdami konferencián tárgyaltak, a találkozókon azonban nem Európa megosztásáról volt szó, hanem mindenekelőtt Németország jövőjéről” – írja összegzésül Békés Csaba, Az 1956-os forradalom a világpolitikában című kötetében, hozzátéve: „a régió egészét szovjet befolyási övezetté nyilvánító egyezmények, megállapodások sem ekkor, sem később nem jöttek létre”.
Ami tényleg érintett minket: a moszkvai találkozó
Néhány hónappal korábban, 1944 októberében Churchill és Sztálin moszkvai csúcstalálkozóján volt valami olyasmi, amit ma sokan „Jaltának”, Kelet-Európa felosztásának hisznek. Ott ugyanis térségünk több országa is szóba került a konkrét hadi helyzet megtárgyalása mellett. A létrejött angol-szovjet megállapodás csak a háború végéig szólt. Az Egyesült Államok nem vett részt a moszkvai tárgyaláson, így Jaltában nem is kellett, hogy magára nézve kötelezőnek fogadja el a moszkvai „százalékokat”. (E százalékok a szovjetek és a nyugatiak befolyását jelezték a kelet-európai országokban.)
Magyarországot eredetileg ugyanis nem egyértelműen sorolták a későbbi szovjet zónába. Az első moszkvai tervezet szerint fele-fele arányban kerültünk volna szovjet és nyugati befolyás alá (akárcsak Jugoszlávia). Ám pár nap múlva – ahogyan ezt Gosztonyi Péter a rendszerváltáskor, 1989-ben elárulta a HVG hetilapnak – a szovjet befolyás hirtelen megnőtt: 75 százalékra. (Azóta megjelent Magyarics Tamás tanulmánya, ami 80 százalékos szovjet befolyást említ.)
Gosztonyi látta Angliában azt a bizonyos „cetlit”, amelyen Churchill és Sztálin rögzítette a befolyási százalékokat. A történészek azóta sem győzik hangsúlyozni: az 1944-es moszkvai találkozón nem Európa felosztásáról volt szó. Bár ez igaz, a moszkvai találkozó mégis évtizedekre „megjósolta”, vagy inkább előre sejttette, hogy mi fog történni egy-egy állammal a régiónkban. Hetven év távlatából látszik: Sztálin inkább ehhez tartotta magát, nem Jaltához.
Görögország és Jugoszlávia fontosabb volt Churchillnek, mint Magyarország
Ugyanis szabad választások nemigen zajlottak a szovjetek által megszállt zónában, ahogyan azt Jaltában - Magyarországra nézve is – kikötötték. Ám a moszkvai egyezség betartására kiváló példa volt Görögország. Ennek határain maga Sztálin állította le a Vörös Hadsereget – még Jalta előtt, 1944 végén. A döntő szó itt a briteké volt. (Ezért nem teljesen igaz, hogy a hadi helyzet volt mindig döntő – Sztálin ugyanis maga rendelkezett arról, hogy a Vörös Hadsereg merre megy, így a helyzet is tőle függött.)
Sztálin és Churchill moszkvai egyezségéről, miszerint Görögország 90 százalékban a nyugatiaké, azonban a görögök csak utóbb értesültek. Így az ottani kommunisták soraiban elégedetlenséget váltott ki, hogy nem szerezhetik meg erőszakkal a hatalmat. Sztálin ezen utasításáról Mark Mazower történész ír az After the War was over című könyvében. Később a britekkel és a görög – jobboldali irányítású - rendfenntartó szervekkel egyre gyakoribbá váltak a kommunisták összetűzései, és polgárháború alakult ki az országban (1949-ig). Amerika itt csak fokozatosan állt a britek mellé – erről Magyarics Tamás ír tanulmányában.
Tito főszereplővé lép elő
A moszkvai egyezkedés Jugoszlávia esetében mindvégig megtartotta az 50-50 százalékos nyugati-szovjet befolyásolási arányt. Magyarics szerint Jugoszlávia és Görögország fontosabb volt 1944-ben Churchillnek, mint Lengyelország. Ennek oka, hogy a britek jugoszláv-görög balkáni erőközpontot terveztek. A következő évtizedekben a kommunista Tito délszláv állama valóban kelet és nyugat között ingadozott. Sőt egész Kelet-Európában óriási fordulatot okozott, hogy Tito függetlenítette magát Moszkvától. (Egy ideig a bolgár Dimitrovval közösen egy nagy délszláv államalakulatot tervezgetett, de ezt Sztálin meghiúsította, nem akart ugyanis új, az Adriai-tengertől a Fekete-tengerig nyúló középhatalmat látni.)
Tito szakítása a fordulat évét hozta el Magyarországon is. Ezt Rákosi Mátyás maga nevezte így: 1947-48-ra esett a totális kommunista diktatúra magyarországi bevezetése. Mazower szerint a Sztálinnal szakítás előtt Belgrád támogatta a görög kommunista partizánokat. Ám amikor az utóbbiak Sztálin mellé álltak, Tito visszavonta a támogatását. A következő évben a partizánokat le is győzték. Menekültek ezrei indultak külföldre, sokan Magyarországra jöttek.
A jugoszláv fordulat és az 1950-es koreai háború vezetett két fegyverkezési hisztériához a szovjet blokkban. Sztálin ekkor kényszerített ki két iparosítási hullámot: „eredményeiket” ma Ózdon, Miskolcon és Dunaújvárosban láthatjuk, kihasználatlan vagy bezárt nehézipari létesítmények formájában. Ekkor a szovjet diktátor a harmadik világháborúra készült – ezért erőltette a nehézipar, azon belül pedig a hadiipar fejlesztését.
Görögország és a Truman-doktrína
Jugoszlávia nemcsak ilyen áttételesen hatott a szomszédaira. Amikor 1948-ban Tito leállította a görög kommunista partizánok támogatását, ezzel Mazower szerint megpecsételte a sorsukat is: sőt tulajdonképpen az USA Truman-doktrínáját támogatta, amelyet 1947-ben éppen a görög helyzet miatt hirdettek meg nyilvánosan is. Az ottani 1947-es eseményekre – a kommunisták által gerjesztett partizánháborúra - adott válaszként a Truman-doktrína ugyanis a szovjet terjeszkedés megállítását hangoztatta. Békés Csaba szerint az USA 1945 után tudomásul vette a Szovjetunió kelet-közép-európai hódításait, de a görög polgárháborúnál, 1947-ben jelezte: „minden további kísérlet, amely a szovjet befolyási övezet kiterjesztését célozza, a közvetlen fegyveres konfliktus veszélyét rejti magában”. A Truman-doktrínát így „sokáig a klasszikus hidegháború nyitányának” tekintették – írja a magyar történész.
Ahol Sztálin nem tudta érvényesíteni az akaratát: Finnország
Sztálin akarata sem mindenütt érvényesült. A finnek ugyanis a második világháború végén ugyanolyan keményen harcoltak, mint a legendás téli háborúban, 1939-40-ben. Így Nagy-Britannián kívül a finnek mondhatták el egyedül magukról, hogy a világháború hadviselő felei közül elkerülték a teljes megszállást. Erről Jaroslaw Suchoples lengyel történész beszélt pár hete a budapesti Közép-európai Egyetemen, a CEU-n tartott előadásában.
1944 nyarán a finnek a tali-ihantalai csatában, az északi országok történetének legnagyobb szárazföldi ütközetében egy masszív szovjet offenzívát állítottak meg. A támadást Sztálin akkor indította ellenük, amikor elvileg a nyugati szövetségeseit kellett volna segítenie a normandiai partraszálláskor. Ám Sztálin nem Lengyelország felé indult. Az amerikaiak és a britek nem hittek a szemüknek: nem keleten kötötte le a Vörös Hadsereg a német erőket, hanem a finnekre támadott, sikertelenül. Csak területi nyereséget értek el és Helsinkit nem tudták térdre kényszeríteni.
Így Finnország megőrizte területi integritását, és Sztálin a későbbi konferenciákon külön kezelte őket a többi legyőzött államtól. A finn példa mutatja: egy egységes elit, amely kellő erőt képes a döntő csatára összpontosítani, még Sztálint is megállíthatta. Ám az általános katonai vereségüket a finnek elismerték, és a háború végén azonnal politikai, területi, gazdasági és diplomáciai engedményeket tettek Moszkvának.
Mit tudtak a finnek, amit a lengyelek nem?
Az 1950-es években a témáról franciaországi emigrációjában író Fejtő Ferenc szerint a finnek felismerték azt, amit a londoni lengyel emigráns (polgári) kormány nem: Moszkvának a biztonsági garanciák voltak ekkor fontosabbak, nem a kommunizmus terjesztése. Sztálin nem egypártrendszerek bevezetésén törte a fejét: 1944-45-ben csak annyit akart, hogy a Szovjetunióval határos államok ne jelentsenek veszélyt neki. (Ezzel a nézettel egyetértenek a Harvard Egyetem professzorai is, mint azt egy videó is tanúsítja)
A lengyel emigráns kormányt Moszkva nem ismerte el, helyette a kommunista irányítás alatt álló saját kormányának személyi összetételébe ígért némi beleszólást a nyugatiaknak. Fejtő nézeteit erősíti ma a lengyel Suchoples is: bár hazáját nem említette, a finnek stratégiai érzékét dicsérte - Finnország kivételes példa arra, hogy Moszkva közvetlen szomszédjaként felismerje a valós orosz érdekeket. Vagyis a finnek minden biztonsági garanciát megadtak 1944-48 között Moszkvának, de a saját szuverenitásukat megőrizték, sőt gazdasági előnyt kovácsoltak a keleti kereskedelemből.
Még az óriási sarcként kivetett jóvátételi szállításokból is profitált a finn ipar – ezt már utólag tesszük hozzá: a finn jóvátétel úgy is felfogható, hogy hatalmas állami exporthitelt kaptak Helsinkitől a helyi cégek a szovjet piacot megszerzésére. A későbbi évtizedekben ugyanis a jóvátételi szállítások megalapozták, hogy a finn hajógyártás és gépipar stabil piaca legyen a Szovjetunió. A hidegháború végére a kelet és nyugat között üzletelő finnek egy főre jutó GDP-t tekintve a világ legfejlettebb országai közé kerültek.
A potenciális lengyel vetélytársak lemészároltatása
De hogyan kezelte a többi államot Moszkva? Először is Lengyelországban szenvtelenül végignézte Sztálin, hogy a németek 1944 nyarán leverik a varsói felkelést, a jobboldali lengyel hazafiak, az Armia Krajówa (Honi Hadsereg) ellenállási mozgalmát. Mint láttuk, 1944 nyarán Sztálin nem akarta igazán lekötni a németeket keleten, így azok Normandiában az angolszászok ellen, illetve Keleten a lengyelekkel szemben is jelentős erőt képviseltek.
A szovjet diktátornak stratégiai érdeke volt a gyenge Lengyelország. Minél jobban pusztult nyugati szomszédja, annál nagyobb esélye volt, hogy befolyást szerezhet a számára stratégiai fontosságú Berlin-Varsó-Minszk-Szmolenszk-Moszkva történelmi hadiúton. Ez az az út, amelyen Napóleon és Hitler is eljutott Moszkváig, Sztálinnak ezért volt fontos a biztonság.
A Balti-tenger mint szovjet beltenger?
Jalta fő témája tehát még nem Kelet-Európa felosztása volt 1945 februárjában, hanem Lengyelország újrarajzolása a térképen. A tárgyalások 24 százaléka kizárólag a lengyelekről szólt. Sztálin tolta nyugatra Lengyelországot, így terjeszkedett a Szovjetunió a mai Fehéroroszág és Ukrajna nyugati határáig. (Szerhij Plohij ukrán történész szerint ez máig megosztottsághoz vezet Ukrajnán belül, hisz eltérő kultúrájú területeket integrált Ukrajnába Sztálin. A szovjet diktátor minden ukránt a saját államában akart tartani, nehogy a két világháború közötti helyzet álljon elő, amikor a lengyelekkel folyamatos vita zajlott emiatt.)
A lengyel nyugati határokat Jaltában még nem véglegesítették, de az már bizonyos volt, hogy Németországból hatalmas területeket választanak le az „eltolt” ország számára. Németország ezután vesztette el a balti-tengeri partvidékének jelentős részét. A Balti-tenger így a második világháború után rövid ideig szovjet beltengernek tűnt: a balti országokat 1940 után 1944-ben újra bekebelezte Moszkva, majd 1945-re egészen a dán Bornholm szigetéig foglalt el területeket. (Bornholmot előzőleg németek szállták meg, sőt, magyar kiegészítő csapatok is voltak a szigeten, ők szovjet hadifogságba estek, és tragikus sors várt rájuk.) A Balti-tengeren még a finnek sem tudtak ellenállni: számos kulcsfontosságú szigetet foglalt el Moszkva a Finn-öbölben, Leningrád (ma: Szentpétervár) közelében.
Schöpflin magyarázata Moszkva és Budapest viszonyáról
Az, hogy Moszkva 1944-45-ben döntő befolyásra tett szert Magyarországon, egy speciális tényezőnek köszönhető. Erre Schöpflin György Politics in Eastern Europe című könyve mutat rá. Minket is a Vörös Hadsereg szállt meg, akár a többi térségbeli országot, de ezt a magyar politikai és adminisztratív elit eltűnése kísérte. A horthysta elitet 1944-ben a német megszállás, illetve a nyilasok „őrségváltása” távolította el részben, majd a nyilasok menekültek el az országból.
Így a szovjetek politikailag légüres térbe kerültek, a hatalmi vákuumot pedig a gyengén szervezett – de ismét az országban tartózkodó, vagy az illegalitásból előmerészkedő - kommunisták használták ki. Pedig Sztálin parancsára kezdetben Magyarországon is – relatíve - visszafogottan léptek fel. Vagyis a jobboldali elit hiánya fontos tényező volt a kommunista uralom kialakulásában.
Görögországban hasonlóan hiányzott a helyi elit: a mérsékelt jobboldal már 1936-ban elbukott Mazower szerint, amikor Metaxasz tábornok diktatúrát vezetett be. A szélsőséges jobboldali rezsimet a németek söpörték el 1941-ben, majd az antifasiszta fegyveres ellenállás irányítása egyre inkább átcsúszott a kommunisták kezébe az országban. Ezt a helyzetet a moszkvai Churchill-Sztálin egyezkedés csak véres konfliktusok árán tudta megfordítani. Itt a baloldali kommunistákkal a britpárti egykori jobboldaliak küzdöttek, időnként olyan jobboldaliak is, akik a németekkel kollaboráltak. Görögországban ezért a britek bárkivel szövetkeztek, aki nem volt kommunista. Így a háború végén a görög hatóságok Mazower szerint nem a kollaboránsokat üldözték, hanem az antifasiszta és kommunista ellenállókat.
Jalta és Potsdam jelentősége
Mindennek fényében egészen másképp látszik az 1944. októberi moszkvai tárgyalás kimenetele. Jalta és Potsdam előtt Churchill nem odadobta Kelet-Európát Sztálinnak, ahogy később sokan gondolták, hanem Békés Csaba szerint menteni próbálta a menthetőt. Igyekezett minél nagyobb brit befolyást biztosítani – ahol lehetett. Persze Churchill számára a szárazföldi államok kevésbé voltak fontosak, mint a Földközi-tenger menti Görögország.
A Harvard Egyetem professzorai 2010-ben vitatkoztak az ukrán történész, Szerhij Plohij Jaltáról szóló könyve nyomán, aki szerint Jalta azt bizonyította, hogy Sztálin ura a szárazföldi területeknek Kelet-Európában. Churchill számára pedig nagy csalódás volt Jalta: ekkor már a brit világbirodalom hanyatlott, és ezt Sztálin is érzékeltette a londoni kormányfővel.
Terry Martin, egy másik harvardi tanár szerint Churchillnek ugyan Lengyelország kérdésében tényleg nem sikerült Jaltában érvényesítenie az akaratát, de például Franciaország elismertetésével részsikert ért el. A legismertebb harvardi Kelet-Európa-szakértő, Mark Kramer pedig egyértelműen állítja: Potsdam volt a fontosabb konferencia, s Kelet-Európa sorsa inkább itt, illetve a hadszíntéren dőlt el.
Vagyis egy ország sorsa azon múlott, hogy meddig jutott a Vörös Hadsereg. Amikor a szovjetek már lengyel területen jártak, a nyugatiak akár keményen tárgyaltak, akár puhán, nem sokat tehettek. A nyugatiak gyengeségét mutatja, hogy a varsói felkelés idején, 1944 késő nyarán légihíddal akartak segíteni a lengyeleken, de Sztálin leblokkolta ezt. A szovjet hadsereg a Visztulánál várta, amíg a németek leverik az utolsó lengyel ellenállókat is. Ez jelzésértékű lehetett Kelet-Európa többi részének is.
Ennek ellenére Jaltán maradt a stigma, hogy itt dőlt el Kelet-Európa sorsa. Ennek oka, hogy Roosevelt elnök jelen volt e tanácskozáson, és az ő politikai örökségét támadják egyesek Kramer szerint. Potsdamra, 1945 nyarára viszont változott a helyzet: Churchill megbukott a választásokon, Roosevelt meghalt, így ezt ennek már nincs „ideológiai” jelentősége.
Kramer úgy véli: se Jaltában, se Potsdamban nem döntöttek véglegesen Németországról, erre 1990-ig várni kellett.
A szerző az OSZK 1956-os Intézet munkatársa.
