Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Fizikailag és lelkileg is egyedülálló moziélmény a héten hazánkban is bemutatott Whiplash. A fiatal, és a hírnévért mindent feláldozó jazzdobosról szóló film olykor annyira szuggesztív és lendületes, hogy nem a székbe szögez, hanem szinte lesodor minket onnan. Egyesek szerint ez a Holt költők társaságának szadista verziója, egy olyan tanár-diák viszony ábrázolás, amelyben nehéz eldönteni ki a jó, és ki a rossz. Nagyon úgy tűnik klasszikus született, amit már most Kubrick és Scorsese alkotásaihoz hasonlítanak.
Christopher Nolan gigantikus űreposzban tisztelgett az emberi teljesítőképesség előtt, egy még a húszas éveiben járó rendező, bizonyos Damien Chazelle viszont érzékletesebben megoldotta a feladatot, ráadásul a Csillagok között büdzséjének töredékéből. A Whiplash a 2014-es Sundance fesztiválon robbantott, ott az a ritka eset fordult elő, hogy a szakmai zsűri és a közönség is ezt a filmet tartotta a legjobbnak a hagyományosan erős mezőnyből. Ez már jelzésértékű volt, miként az is, hogy a film egyik első magyarországi vetítésén, a miskolci Cinefesten az egyik néző elájult a film hatására.
Jól jelzi, mennyire fontos és emlékezetes film lehet Damien Chazelle második rendezéséből, hogy az eddigi kritikák az Acéllövedékhez és a Dühöngő bikához hasonlítják a Whiplasht. Igen, a XX. század két talán legmeghatározóbb rendezőjének (Kubrick és Scorsese) emblematikus műveihez.
Tanár Úrnak, gyűlölettel
Hogy Chazelle-ből lesz-e akkora név, mint a fentebb felsorolt úriembereké, most még nem lehet megmondani. Hogy a Whiplashből lesz-e akkora klasszikus, mint az előbb felsorolt filmekből, az jelen állás szerint elég valószínű. Már most leszögezhető, hogy ha van igazság, akkor J.K. Simmons a legjobb mellékszereplő megformálásért, míg Tom Cross a legjobb vágásért járó Oscar-szobrot teheti maga mellé február 22.-én éjszaka. A legjobb film díja viszont kisebb fajta csoda lenne. Pedig.
A Holt költők társaságának szadista verziója; Tanár Úrnak, gyűlölettel - ilyen becenevekkel illetik a nézők és a kritikusok a Whiplasht, és nem is állnak olyan messze a valóságtól. Ebből azért világosan kiolvasható, hogy a Whiplash nem egy egyszerű történet a fiatal, nagyratörő jazzdobosról és a sajátos módszerrel dolgozó tanáráról. A Whiplash fizikailag és lelkileg igénybe veszi a nézőt. És a legjobb az egészben, hogy Chazelle története azzal hangsúlyozza másságát a szokásos hollywoodi történetektől, hogy nem lehet eldönteni, kivel szimpatizáljunk, ki a jó és rossz szereplő ebben a történetben. Vagy legalábbis erősen változhat a véleményünk a film két órája alatt.
Ja, és bocs Hollywood, de egyik szereplő sem valóságos. Ezúttal nem háborús hősök (Amerikai mesterlövész) és nem tudósok (A mindenség elmélete, Kódjátszma) életében gyönyörködhetünk a vásznon. A történet és annak mozgatórugói viszont csontig hatolóan valóságosak. A Whiplash nemcsak a zenészekről, hanem minden megszállott emberről (legyen művész, tudós vagy bármilyen elhivatott kisember), és minden a tehetséget másokban megszállottan kereső tanárról mesél.
"Kívülről nem biztos, hogy mindenki látja, hogy a produkció, amelyet látnak-hallanak, mennyi időt, energiát, verejtéket, vért emésztett fel" – mondta a film után kérdésünkre Lázár Ágoston, az Esti Kornél és a Pegazusok Nem Léteznek zenekarok dobosa, aki szerint a Whiplash az Igazságot a dobosoknak!-mozgalom Bibliája is lehetne. Persze nem mindenki ájult el a filmtől. Egy másik megkérdezett dobos, Joubert Flóra (több jazz zenekar, például a New bRand dobosa) például jóval inkább zeneközpontú filmre számított. "A Whiplash a lelki terrorról és nem annyira a zenéről szólt nekem. Így bevallom, nem is igazán tetszett a film. Nekem nem derült ki, merre tart igazán a történet" – véleményezte a látottakat. Azonban azt hozzátette, azt nagyon is jól érzékelteti a film, hogy mennyire más ritmusban zajlik egy zenész élete az átlagemberekhez képest: "akkor dolgozol, amikor mások pihennek, és akkor pihensz, amikor mások dolgoznak."
Izzadság és vér a cintányéron
Mindezek alapján már kiderülhetett, hogy a Whiplash nem zenész-film. Még a rendező is inkább egy sportfilmhez hasonlítja, ahol a hős a történet folyamán szép lassan eljut a nagy, sorsdöntő meccsig. „Nem kell feltétlenül használni a történetmesélés bevett szabályait, de azt gondoltam, hogy mivel ez nem egy sportfilm, mégis csak poén lenne követni a sportfilmek sémáit” – nyilatkozta Chazelle a The Dissolve magazinnak. Így hősünk, a világ egyik legjobb konzervatóriumának első éves diákja, Andrew (Miles Teller) a film során bejárja az erre a műfajra jellemző mélységeket és magasságokat, miközben tanárához (J.K. Simmons) fűződő viszonya is ugyanilyen szélsőséges regisztereken mozog.
Andrew, a tehetséges és a csúcsra vágyó, ennek érdekében magánéletét is tudatosan feláldozó zenész úgy halad a film végkifejlete felé, mint ahogy a film eleji pergődobra mért ütések válnak egyre gyorsabbá, hangosabbá, és agresszívebbé. Így már abszolút érthető, miért említette ebben az interjúban előzetes tájékozódási pontként a rendező The Fighter – A Harcost vagy a Rocky című bokszfilmeket.
Chazelle azért hozzátette, ha csak egyetlen filmet kellene példaként emlegetnie, akkor az a Dühöngő bika lenne, mivel - ahogy ő fogalmaz - az is csak látszólag sportfilm, valójában jóval több annál. Egy biztos, az alkotói szándék bejött, mert a film egyes jelenetei tényleg bokszmeccsek izzadságszagú, véres jeleneteit idézik.
Mindenki maximumot, vagy még annál is többet nyújtott
Ha mindenáron meg akarjuk találni a titkot a film sikeressége mögött, azt nagy valószínűséggel az alkotók maximalista hozzáállásában kell keresni. Chazelle saját kamaszéveit és zenekarban eltöltött élményeit gyúrta bele a forgatókönyvbe, és elmondása szerint még maga is elgondolkodott azon, nem ment-e túl messzire a kegyetlen, olykor szadista eszközöket alkalmazó tanárkarakterrel. Akit ugyancsak egy korábbi tanáráról, és a hasonló, híresen szadista módszereket alkalmazó Buddy Richről mintázott. Az amerikai producerek manapság óvakodnak az efféle, politikailag egy pillanatig sem korrekt szereplőktől. De Chazelle, miután terve egyre több jó visszajelzést kapott, nem hátrált meg, és nem finomított az eredeti elképzelésén.
A színészgárda is nagy lelkesedéssel vetette bele magát a munkába. A kegyetlen oktatót játszó J.K.Simmons, akit eddig inkább kis szerepekben láthattunk (Égető bizonyíték, Egek ura, Juno) konzervatóriumokba járt a forgatás előtt, ott próbálta meg magába szívni a próbatermek légkörét – úgy tűnik, látványos sikerrel. A főszereplő dobost alakító Miles Teller is felülmúlta az előzetes rendezői várakozásokat. Ő rockbandában dobolt, de a valós tudásánál sokkal fontosabb volt, hogy a képeken elhitesse a nézőkkel: tényleg ő dobol, ő izzad, ő szenved.
Tellert a hírek szerint nagyon kevésszer helyettesítette dublőr, és a film hanganyagának körülbelül negyven százalékában az ő konkrét játékát halljuk. Igaz, ehhez egy kisebb jazz-képzésen is részt kellett vennie a forgatást megelőzően. Szóval kitett magáért, és a Whiplashben nyújtott teljesítménye miatt ma már generációja legtehetségesebb színészei között emlegetik a szaklapok.
De a színészeken, a rendezésen kívül van még valami, amiről szót kell ejteni, ez pedig a filmben mesteri szintre emelt vágás. „Damien (a rendező - a szerk.) az emberek fejében élő finom, harmónikus jazzkép ellentétét akarta filmre vinni. Az volt a célja, hogy a néző a saját bőrén érezze a gyakorlás, a koncertek fizikai oldalát, és annak az élet-halál harcnak a súlyát, amit a főszereplő vív a világhírűvé válásért” – mesélt a film vágója, Tom Cross a Whiplash képei mögött meghúzódó alkotói szándékról.
A film egyes jeleneteit (főleg a finálét) várhatóan évekig fogják még példaként mutogatni, mert Cross valóra váltotta a rendezői szándékot, és olyan zenés jeleneteket kreált, amik nem a moziszékbe szögeznek minket, hanem már szinte már lesodorják a nézőt onnan. Egyáltalán nem kell jazz-rajongónak lenni ahhoz, hogy akár percekkel a mozi után is azon kapja magát a néző, hogy a főhőshöz hasonlóan a dupla-szving ritmusát üti.
A nagy finálé jelenet volt egyébként a legkeményebb feladat a vágó szerint, mivel egészen addig nem stimmelt vele valami, amíg rá nem jöttek, a két főszereplő grimaszait, egymásra nézéseit kell kombinálni a hangszeres részekkel. Bár Cross azt azért elárulta, a dobszólónál kicsit csaltak a film hangfelelősei, mivel több hangsávot pakoltak egymásra, a minél vadabb hatás elérése érdekében. „Az, amit a film végén hallasz, fizikailag lehetetlen” – árulta el Cross.
"Tudni kell, mikor kell rettenetesen odacsűrni, mikor kell elhalkulni"
Nyilván a Whiplashben bemutatott út sokszor túlzó és nem teljesen felel meg a valóságnak, de ezt a történetet csak így lehetett hatásosan elmesélni. "Nagy respekt azoknak a zenészeknek, akiknek van seggük ahhoz, hogy minden nap órákon át gyakoroljanak. Én erre képtelen vagyok, a zenének a technikai oldala ilyen mélységben nem érdekel" – mondta kérdésünkre Lázár Ágoston, aki szerint a dobosoknak elsősorban a nagy egészet kell szolgálniuk, pont úgy ütni, amennyi nem túl sok és nem is túl kevés.
„Ezt az egyensúlyt iszonyatosan nehéz megtalálni” – vallja Ágoston. A jazz-közegben mozgó Joubert Flóra szerint nem valószínű, hogy Magyarországon ilyen kemény tanárral találkozzon, ilyenfajta lelki terrorra szerinte nálunk senkinek nincs energiája.
A filmbéli Andrew Charlie Parker életművét hallgatja (amikor épp nem a dobszerkó mögött ül), az ő szintjét akarja minden áron elérni. Amikor a saját példaképekre terelődik a szó a két megkérdezett dobosnál, mindketten a saját közegüknek megfelelő példát említenek. Ágostonnak Dave Grohl (a Nirvana, a Foo Fighters és még számtalan projekt dobosa – a szerk.) jelenti a követendő példát, "aki mindig nagyon jó érzékkel tudja, hogy mikor kell pörgetni, mikor kell rettenetesen odacsűrni, mikor kell elhalkulni", míg Flóra nem dobosokat, hanem zenekari társát, Nagy János zongoristát említi. "Ő mindig nagyon magasra teszi a lécet, az ő játéka inspirál a legtöbbször. Nem hallgatok csak dobosokat, inkább az egészre figyelek."
A Whiplash az InterCom forgalmazásában már a hazai mozikban.
