Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A eurodance slágerkorszaka felett majd a történelem ítélkezik – véli Thomas Anders. A Modern Talking frontembere az egykori keleti-blokk – így többek között Magyarország – lakóit érzi legközelebb magához, akik még ma is értik és értékelik dalai valódi, rejtett üzenetét. Milyen szavatossági ideje van egy dalszerzőnek? És hogyan menthet életet a nosztalgia? A nyolcvanas évek legnagyobb és legvitatottabb minőségű német popslágereit jegyző énekessel jubileumi turnéjának budapesti koncertje előtt beszélgettünk.
hvg.hu: Hogyan kellett énekesként újrapozicionálnia magát az ezredfordulót követően?
Thomas Anders: Soha nem volt rá szükségem. Persze fontos megjegyezni, hogy nagy különbség van a között, hogy valaki művészi értékében változik vagy idomul a piac diktálta helyzethez. Utóbbi természetesen bizonyos szinten elkerülhetetlen, ám még a zeneipari versenynek sem voltam hajlandó alárendelni a zenémet: ez még mindig ugyanaz a popzene, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt.
hvg.hu: Nem érzi kissé alulértékeltnek az eurodancet, mint műfajt a mai könnyűzenei közegben?
T.A.: Még ha talán nem is ez a legmegfelelőbb kifejezés, annyi azonban bizonyos, a nyolcvanas évek egyetemes zenetörténeti távlatokban is kiemelkedő időszak volt, ezt pedig nem egy adott korszak trendkezelése, sokkal inkább a történelem bizonyítja majd.
hvg.hu: Hogyan lehet ebben a műfajban – és egyáltalán szükséges-e – új generációkat megszólítani?
T.A.: Az igazat megvallva sosem foglalkoztam ezzel igazán. Az én közönségem azért gyarapszik és azért jár egyre több fiatal a koncertjeimre, mert érzik, amit csinálok nem lenyomat, maga vagyok a forrás. Ha ma egy fiatal énekes kezdené el mímelni a nyolcvanas éveket, az garantáltan nem fog működni.
hvg.hu: Teltházas koncerteket ad többek között Ukrajnában és Oroszországban is. Miért lehet manapság ilyen népszerű a zenéje a kelet-európai régióban?
T.A.: A dalaim, a mögöttük rejlő történetek sokkal többet jelentenek, ha úgy tetszik súlyosabb tartalmúak az egykori keleti-blokk országaiban, mint Nyugaton. Ez az a zene, amely éveken keresztül meghatározta az itt élő emberek mindennapjait, ez szólt a filmek alatt, a rádióban, minden korosztály erre bulizott. A hozzárendelt irgalmatlan mennyiségű emlék miatt itt szinte új életre kelnek, felértékelődnek a dalaim.
hvg.hu: Mennyiben tekint misszióként a zenélésre?
T.A.: Amit csinálok talán nem nevezném missziónak, elleben saját magamat, mint művészt igenis el tudom képzelni egyfajta vezetői szerepben. Azzal együtt, hogy sosem győzködtem senkit a saját és a zeném igazáról, azt hiszem a hangom, az arcom, a történetem többé tesz, mint egy egy szabad választott slágerelőadó a nyolcvanas évekből. A körítés mindig lehet a kornak megfelelő, modern, az emberek emlékei azonban nem változnak: a nyolcvanas évek én vagyok.
hvg.hu: Hogyan lehet túllépni a nosztalgián?
T.A.: Bizonyos szempontból ez az egész maga a nosztalgia. Persze ma már sokkal több hatás éri az embert, nagyobb a verseny a szakmában, mint egykor, ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne a múltat elfogadva és tiszteltve a jövőbe tekinteni.
hvg.hu: Mennyire tartja szükségszerűnek az időről időre való megújulást?
T.A.: Én mindig is anélkül éltem az életem, hogy komolyabban elgondolkoztam volna azon, mit miért csinálok. Az egyetlen – előttem is világos – célom, hogy a nyolcvanas évek zenéjének mai interpretálása által a lehető legtöbb embert szórakoztassak.
hvg.hu: Felfogható ez egyfajta ars poeticaként?
T.A.: Az életben a legfontosabb a dolog a nevetés. Belegondolni is rossz, mennyire kevés emberrel találkozunk a mindennapok során, akik képesek őszintén mosolyt csalni az arcunkra. Pedig az élet nem csak alvásból, evésből, ivásból áll, az egész létezésünk értelmét veszti, ha képtelenek vagyunk örülni másoknak, ezáltal örülni magunknak.
Mikor valaki eljön egy koncertemre, jól érzi magát és másnap vagy esetleg csak egy hét múlva egyszer csak arra ébred, hogy már nem szorong a gondjai miatt, könnyebben veszi a levegőt, egyszerűen jól érzi magát a bőrében. És ez az, amiért ezt az egészet megéri csinálni.
