hvg.hu: Hogy is kezdődött ez az egész a Budapesti Fesztiválzenekarral? Csak úgy üldögélt és pont jött egy telefon Magyarországról?

Roger Muraro: Hát majdnem! Pont Párizsban dolgoztam valamin, amikor felhívtak a koncertszervező ügynökségemtől, hogy épp ebben a percben kereste fel őket a Fischer Iván, aki azt szeretné, hogy a következő koncertjükön én üljek a zongoránál egy Ravel darabnál. Mindössze 3 napom volt, hogy felkészüljek erre a hangversenyre. Jó, mondjuk azzal nem volt sok gondom, hiszen sokszor szoktam Ravelt játszani. De azért meglepett a rövid határidő.

hvg.hu: Mondhatott volna nemet is. Miért nem tette?

RM: Azért, mert…. hát valójában fogalmam sincs! Megkaptam a kottát, elolvastam, eljátszottam egyszer. Aztán 2-3 órányi gyakorlást követően tudtam, hogy hamar visszajön minden. Ennyi gyakorlatilag elég is volt a memóriám felfrissítéséhez. Úgyhogy úgy voltam vele, hogy miért is ne? Gyerünk!

hvg.hu: És aztán?

RM: Aztán nem sokkal később repülőre ültem. Megérkeztem, Fischer Iván pedig már nagyon várt és hát valami elképesztő barátságos és közvetlen volt.

hvg.hu: Én úgy hallottam, hogy ő egy szigorú ember.

RM: Ó, hát az attól függ. Ha munkáról van szó, akkor mindenképpen. Hiszen ő egy vérbeli profi. Azt hiszem, hogy én is, de őt körüllengi valami megfoghatatlan, ugyanakkor nagyon kellemes atmoszféra. Szóval szerintem egy nagyon kedves fickó. Na, de a lényeg az, hogy lement a koncert, utána pedig megkérdeztem, hogy vajon dirigálta-e már valaha Messiaen Turangalîla-szimfóniáját? Ő pedig azt mondta, hogy nem. Az lehetetlen – feleltem én, majd hozzátettem, hogyha valamit, akkor azt a művet el kell játszaniuk. Iván pedig erre csak annyit mondott, hogy egyedül abban az esetben, ha én leszek a zongorista. Ez az oka annak, hogy most itt vagyok. Egész nap együtt dolgoztunk ma. Lenyűgöző volt látni, ahogyan mindenre és mindenkire odafigyel. Azt kell mondanom, hogy ez nagyon bejön.

hvg.hu: Tényleg nehéz ez a Messiaen-darab? Megmondom őszintén, hogy én mindkét kritikai végletet hallottam már. Úgy tudom, hogy nem csak a közönségtől vár el némi nyitottságod, de komoly kihívás a zenészek számára is.

RM: Megközelítés kérdése. Sokan mondják például azt, hogy valóban monumentális, nagy lélegzetvételű darab, de nagyon hosszú. Hiszen gondoljunk bele: 80 percnyi színtiszta, megszakítás nélküli zene. Ez azért elég komoly koncentrációt igényel a zenekartól. Főleg úgy, hogy egyes részek komoly technikai tudást igényelnek. A zongorát sem mindegy hogyan érinti meg az ember. Persze-persze, puhán, de ez nem elég. Lágyan kell megérinteni a billentyűket, nagyon finoman, érzéssel. Nagyon nehéz megtalálni a megfelelő és pontos technikát. Aztán meg azt se felejtsük el, hogy Messiaen egy speciális nyelvet használ. Nagyon személyes, egyedi stílusa van. A hangok, a szólamok nagyon összetettek, gazdagok. A hangolás, ha lehet még fontosabb. Ezek együttesen teszik bonyolult és komplex művé ezt a szimfóniát. Nagyon nehéz ráhangolódni, ez kétségtelen. Szóval nem mondanám azt, hogy könnyű. Mégis úgy kell hozzányúlni, játszani, mintha egy játék lenne.

hvg.hu: Amikor először találkozott a darabbal és próbálta megérteni, akkor átfutott a fején, hogy esetleg nem tudja elkapni a lényegét?

RM: Nem igazán, mert Messiaen minden műve nagyon természetes.

hvg.hu: Na, igen, de a maga módján az, nem?

RM: Nem-nem. Pont ebben rejlik az ereje. Még akkor is, ha egy erős kihívást jelent ez a szellemnek. Előszeretettel nyúlt inspirációért a Távol-Keletre, az ókori görögökhöz, meg még csomó más helyre is. Ez az egyik, a másik meg a természetessége. Ez alatt azt értem, hogy nagyon szabadon, szinte kötetlenül írta meg a szólamokat a különböző hangszerek számára. Én elsősorban a zongoráról tudok beszélni, elvégre zongorista vagyok. Messiaen természetességét, játékosságát és formai kötetlenségét talán leginkább Liszt Ferenchez tudnám hasonlítani. Persze mindkettejüknek megvannak a maguk sajátosságai, de azt fontos leszögezni, hogy egyikük sem írt lehetetlent, vagy olyat, amivel kikészítenék a zenészeket. Természetesen és jól használják a muzsikusokat és a képességeiket. Nem biztos, hogy minden esetben könnyű, de nagyon evidens és magától értetődő. Keményen kell dolgozni egy-egy darabon, ez kétségtelen. Ráadásul hibázol is. Sőt, néha kell is. Ahogy Lisztnél úgy Messiaennél is.

hvg.hu: Egy elfoglalt, sokat dolgozó és koncertező zongoristának eszébe jut még néha régi hangszere, a szaxofon?

RM: Ez valamiért egy nagyon bizarr kérdés számomra. Sokan kérdezik ezt tőlem, hogy mi a helyzet a szaxofonnal. Ez volt az első hangszerem, szóval valóban fontos számomra. De hát elég régen, még gyerekkoromban szaxofonoztam. Nagyjából 20 éves koromig játszottam rajta. Azt kell mondanom, hogy nagyon sokat segített a kortárs zene megértésében. Segített átlátni az utóbbi 100-150 év zenei irányait, a legkomplikáltabb időszakot is.

RM: Na, ez egy nehéz kérdés. Ugyanakkor azt mondanám, hogy érthető miért van ez így. A zene nem csak a szórakozást és a kikapcsolódást szolgálja. Nem csak azért születnek zeneművek, hogy szépek legyenek, elcsábítsanak. Valahol a zene az egyik módja annak is, hogy kérdéseket tegyünk fel. Az élettel, az univerzummal, fájdalmakkal, helyzetekkel, mindennapokkal kapcsolatban. Emlékszem, amikor elkezdtem ismerkedni ezekkel az összetettebb kortárs művekkel - még évtizedekkel ezelőtt. Nagyon bizarr dolgokat kellett művelni időnként a hangszerrel, hogy úgy szólaljon meg, ahogyan a zeneszerző elképzelte. A kortárs zenének már egészen más a célja, más irányba mutat. Egyértelmű, hogy valahol nem is olyan régen a zeneirodalomban történt egy éles szakítás a múlttal.

hvg.hu: Na és mi a helyzet Messiaen-nal?

RM: Messiaen pont a kellős közepébe csöppent a változásoknak. Hatalmasat fordult a világ az utóbbi évtizedekben. A zene általánosságban is nagyon nyitottá vált, befogadóvá, ugyanakkor ezzel éles ellentétben valahogy próbált görcsösen elszakadni, elzárkózni a múlttól. Nagyon furcsa ez. Messiaen egy ilyen helyzetben azon kevesek közé tartozott, aki azt vallotta, hogy a múlt igenis fontos. A múlt az alap, amelyre építhetjük a jövőt. Éppen ezért meg kell értenünk a saját hagyományainkat is, nem szakadhatunk el azoktól teljes mértékben. Hiszen hiába kapunk egyfajta szabadságot, abban az értelemben, hogy elszakadunk mindentől, ez pont nem fog segíteni minket abban, hogy előre jussunk. Sőt! Épp ellenkezőleg: hátráltatni fog. Ez nagyon bizarr. Különösen akkor, ha zeneszerző vagy, elvégre zeneszerzőként szükséged van bizonyos struktúrákra. Szóval Messiaen azok közé tartozott, akik megértették, hogy a teljes kötetlenség nem feltétlenül jó. Hamar felismerte, hogy ez hova vezet és egyszerűen nemet mondott.

hvg.hu: Egykori diákjaként szoros kapcsolatot ápolt Messiaen-nal?

RM: Óriási szerencsém volt, amiért közel állhattam hozzá. Láthattam hogyan gondolkodott, hogyan élt. Néha együtt turnéztunk. Például együtt adtunk hangversenyt templomokban. Megebédeltünk, aztán átmentünk szépen koncertezni. Láthattam, ahogy a lelkében szinte mindig szólt a zene. Amikor elkezdődött egy-egy koncert, akkor persze felcsendült az első hang is, de az valójában csak a közönség és a zenészek számára volt a kezdet. Messiaen számára csupán folytatódott az, ami egész nap szólt odabent. Ez volt egyébként a nap fénypontja is egyben. Amikor a zene kilépett a belső világának ajtaján és felemelkedhetett, vagyis valóban megszólalt. Egy-egy hangverseny vége az szinte ijesztő volt. Hiszen újra elnémult a zene. Ő folyamatosan szerette volna megmutatni a láthatatlant, a csöndet, a megfoghatatlant. Tudom, hogy a nyelvezete tényleg lehet bonyolult. Könnyen lehet, hogy időnként túl hangos, vagy túl édes, de hát ilyen az univerzum is.

hvg.hu: Engedje meg a kérdést: focizik?

RM: Nem. De tudja, hogy mi van? Soha nem is játszottam. Ez a sztori úgy volt eredetileg, hogy a szüleim nagyon szerették volna, ha beiratkozom egy focisuliba ott a kis faluban, ahol éltünk. De úgy alakult, hogy nem maradt már több hely az iskolában, ezért nem vettek fel. Betelt. Úgyhogy jobb híján elmentem a zeneiskolába. A foci amúgy is nagyon messze áll tőlem. Úgyhogy nem volt ez egy tragédia.