Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Akciójeleneteket és szövevényes bűnügyeket ígért a TV2 új sorozata, a Zsaruk, ehhez képest az akciót és a szövevényességet legtöbbször a néző is csak nyomozhatja a műsorban. Bár az esti műsorsávba kerülő sorozat színvonalában jobb, mint a többi magyar dokureality, de nem ez a produkció fogja eldönteni a nagy nézettségért folyó csatát. Főleg azért nem, mert a görcsös valósághűség sokszor amatőr hibákhoz vezet.
Nem mernénk teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy vannak szerelmesei a dokureality műfajának, de ha igen, akkor ők megnyugodhatnak: a TV2 esti sávjában futó Zsaruk egy hajszálnyival még jobb is, mint a magyar csatornák korábbi próbálkozásai, a Családi titkok, a Magánnyomozók vagy A gyanú árnyékában. Persze csak abban az esetben, ha pozitívumnak számít, hogy a Zsarukban elhangzó párbeszédek nem mindig olyan kínosak, mint elődjeiben, és kevesebb az olyan részlet, melybe azonnal bele lehet kötni.
A Magánnyomozókról már írtunk korábban, és meséltük azt is, hogy a sorozat hatására sokan azonnal egy-egy ilyen irodához fordultak saját bajaikkal. Nos, a Zsaruk hatására aligha rohamozzák majd tömegek a rendőrséget, bár tegyük hozzá: amint az egy valamirevaló nyomozós szériától elvárható, itt is pont kerül szinte minden ügy végére, így hatására legalább csöppet nőhet a testülettel szembeni bizalom. Talán.
Lehet-e még újat mondani egy rendőrös, nyomozós sorozattal?
De mi tehet jóvá egy dokurealityt? Melyek azok a kritériumok, amelyek alapján elégedetten csettinthet a néző egy-egy epizód végén? A legfőbb nézői elvárás minden bizonnyal a valósághű ábrázolás, és erre ma már van is rengeteg technikai lehetősége egy stábnak, hogy a kézi-, rejtett-, vagy az (imitált) biztonsági kamerás felvételek segítségével könnyebben elhitesse az adott jelenetről, hogy az akcióközelben készült, a stáb meg szinte „ott sem volt”, de ha mégis, akkor is biztos csak kívülről figyelte az eseményeket. A másik fontos elvárás, hogy a néző olyan eseményekbe leshessen be, amelyek vele is bármikor megtörténhetnek. Ez kell ahhoz, hogy könnyen azonosulhasson az átlagos szereplőkkel, illetve azok mindennapi gondjaival.
A dokureality persze nem új keletű műfaj, a néhány évvel ezelőtti kertévés feltámadása előtt már láthattuk a műfaj egyik alapvetését mindkét kereskedelmi csatornától. Az USA-ból német közvetítéssel a hazai képernyőkre érkező, bírói tárgyalásokat imitáló (Perpatvar, Katalin bírónő) műsorok azonban csúnyán megbuktak Magyarországon. A gyanú árnyékában és a Családi titkok viszont újra felélesztette a fikciós valóságdrámák iránti igényt; legalábbis az a tény, hogy az említett sorozatok feltűnése óta már a sokadik ilyen típusú műsor indul el, ezt a trendet jelzi. A TV2 ráadásul az új sorozat indításával át is alakította műsorstruktúráját: a Zsaruk a kedvező 20:15-ös kezdési időpontot kapta, ebben a sávban az Éjjel-nappal Budapest jelenthet csak valódi konkurenciát.
A Zsaruk nem lóg ki a megírt dokurealityk sorából, tehát a már felvázolt nézői elvárások kielégítésére vállalkozik, azzal az apró különbséggel, hogy egy rendőri sorozat esetében az ügyek azért nem lehetnek túl hétköznapiak. Amikor a helyszínelő sorozatoknak hála a néző ma már szinte gyakorlott halottkémnek is képzelheti magát, egy sima gázolás vagy betörés aligha hozna nézőcsúcsot. A nyomozót/rendőrt a középpontjába állító filmekkel és sorozatokkal amúgy is Dunát lehetne rekeszteni, így aztán arra sem árt ügyelni egy ilyen széria készítésekor, hogy a fordulatok, ügymenetek se legyenek teljesen elhasználtak.
A Zsaruk valósága azonban a sztereotípiák világa: itt a nyomozó-főhadnagynak mindig van egy béna, kezdő segítője, a rendőrkapitányságon mindenki él-hal a kávéért, és a megérzéseknek, vagy – a kilencvenes éveket idézve – rendőri szimatnak mindig óriási szerepe van. És persze, ha valaki valamit megsejt, az rendszerint be is jön.
Az áldozatok, elkövetők sem különbek: a szórakozóhelyek kidobói eleve rosszfiúk és minden konfliktusban az öklüket használják, a szórakozni járó fiatalok pedig kokain- és alkoholmámorban töltik a szabad éjszakáikat. És ha ez még nem lenne elég, az is teljesen természetes ebben a kreált valóságban, hogy az egyedülálló, fiatal lányok élete csupa veszély – meg amúgy is általában mindig valamilyen nőügy áll a bűntény hátterében.
Az alkotócsapatról egyébként vajmi keveset lehet tudni, de valószínűleg a mintául szolgáló külföldi sorozatok forgatókönyveit, azok univerzális bűnügyi történeteit adaptálták a hazai környezetbe. Hiába viszonylag sikeres azonban egy átültetés, ha a megvalósításon nagyon látszik a nyugati produkciókhoz képest szerényebb büdzsé. A rendőr-realityk királyához, a Copshoz hasonló, tényleg szó szerint akcióközelben lévő sorozat lemásolása nyilván rengeteg plusz munkával és nagyobb produkciós költséggel járt volna, de például a német SAT1-on futó Auf Streife-hez hasonló, profibb és fiatalosabb technikák – Go-Pro kamerák, illetve kis magyarázó, vagy a cselekményt árnyaló feliratok használata –- talán megérte volna legalább a megfontolást.
"Akció, üldözés, tűzpárbaj" – az ígéret szintjén
De ne legyünk telhetetlenek, nyilván nem csak ezen múlik egy tévés produkció színvonala. Azt mindenképp pozitívumként kell kiemelni, hogy a korábbi próbálkozásokhoz képest a Zsarukban a főbb szereplők színészi játéka nem bántóan természetellenes, sőt Sótonyi hadnagy és ifjú kollégája, Árpi egészen jól hozzák szerepüket, és bennük legalább egy karakterest párost ismerhetünk meg. A szikár Sótonyi rátermettségét a teljesen külön életet élő szemöldöke jelzi, míg Árpi a főiskoláról frissen kikerült zöldfülű szerepét hozza sallangmentesen – ez már bőven kiemeli őket a többi szereplő közül. A Zsaruk epizódjaiban ugyanis napról napra váltakoznak a főhősök, a sorozat során négy nyomozó izgalmakkal teli munkáját is követhetjük. A könnyebb beazonosíthatóság miatt egyikük mellé, a rendőrsorozatok jolly jokere, egy kutya is jár, az pedig már szinte magyar filmtörténeti esemény, hogy az egyik nyomozót nő alakítja.
„Megfigyelés, beépülés, kihallgatás, akció, üldözés, tűzpárbaj” – ígéri a sorozat ismertetője. Nos, ebből a felsorolásból az utóbbi három szögezné oda a tévézőt a székébe, de ezekkel az elemekkel a Zsaruk elég szűkösen bánik. Az üldözés általában kimerül néhány elég hiteltelen autós követésben, az akció pedig pár hevesebb szóváltásban és pofonban (ez utóbbiban szinte minden egyes alkalommal érintett egy kidobó vagy biztonsági őr). És a tűzpárbaj? No, arra az eddig látott négy-öt epizódban nem volt példa. Persze a nyolc órás sávban nem kell feltétlenül sokkolni a nézőt, de az ajánlóban elhangzó ígéret azért még így is erős túlzás.
Ha már nagy akciójeleneteket nem kapunk, még mindig ott vannak a feszültségkeltés eszközei, gondolhatnánk, de a Zsaruk alkotógárdája ebben sem erőlteti meg magát. Az például elég nevetséges, amikor az egyik epizódban a nyomozó megfogadja felettese tanácsát és önálló akciózás helyett megvárja az erősítést. Tegye fel a kezét, aki látott már olyan akciósorozatot, ahol a főhős jól viselkedik, és hasonlóan éles helyzetben inkább nem kockáztat?
A sorozat tehát görcsösen próbál valóságosnak tűnni, de ezt csak akkor tudná elérni, ha minden egyes apró részlet, a díszlet, a dialógusok, a bűnügyek és a karakterek is hitelesek lennének. A néző könnyen hálátlanná válik, ha úton-útfélen olyan hibákba ütközik, amelyek kizökkentik őt az epizód valóságából. Ilyen hibát pedig bármelyik epizódban találunk szép számmal. Ön például villogó rendőrautóval érkezne a ház elé, ahol nemsokára meglepetésszerű akciót hajnak végre? Vagy azonnal terroristaakciót sejtene egy sima, kukkolós, lesifotós ügy mögött?
A fenti példák mind a Melissa című részből származnak: ebben az epizódban már a cselekményt beindító nyitójelenet is egészen vadul cikázik egy alternatív valóságban. Azt még csak megemészti a néző, hogy egy 22 éves lány fordítói munkából fenntart egy saját lakást Budapest egyik módosabbnak számító kerületében, de az már kicsit magas, hogy miként bukkanhat egy sima netes böngészés során a saját magáról készített lesifotókra egy „amatőr fotósoknak fenntartott weboldalon”. Mintha csak be kéne írni a saját nevünket a keresőbe, és máris minden rólunk titokban készült fotó előkerülne. Arról már nem is beszélve, hogy bizonyára minden a címszereplő Melissához hasonló lány divatos utcai cipőben és felsőben indul futni, és minden nyomozó olyan nagy elánnal vetné bele magát ebbe a jelentéktelennek tűnő ügybe, hogy alig tudná álomra hajtani a fejét.
A másik igazán emlékezetes rész, az Amerikában élő magyar házaspárról szóló epizód, melyben csak úgy hemzsegnek a kissé döcögő momentumok: ebben a fejezetben például teljesen természetes, hogy egy gyerekkorától az Egyesült Államokban élő fiatal lány durvább magyar akcentussal beszéli az angolt, mint az őket kirabló helyi bűnöző. De ha túltettük magunkat ezen, máris jönnek az újabb finoman kidolgozott részletek: a fiatal házaspár azért tartott magánál több százezer forintnyi készpénzt, mert hallottak ezt-azt Magyarországról, így biztonságosabbnak tartották a készpénzt.
Lehetne még sorolni a többi apróságot, mint hogy az alezredes egy pillanat alatt meg tudja mutatni kollégájának a gépén három egymással akkor még nem összefüggő nyomozás képeit, vagy hogy az egy irodában dolgozók nem ismerik egymás keresztneveit, viszont a fogvatartottakat és gyanúsítottakat csak Dominikként vagy Lauraként emlegetik egymás között. Ennyi példa azonban bőven elég annak bizonyítására, hogy nem a Zsaruk lesz a műfaj új királya. (Azt azért még elárulhatná valaki, hogy az alezredes miért mindig ugyanazt a Wikipedia-oldalt nézi minden egyes részben.)
Ez egy beteg világ
Ezeken a hibákon egyébként még csak-csak túltenné magát a néző, hiszen arra azért számítani lehetett, hogy a Zsaruk nem fog vetekedni az Emmy-díjas sorozatok színvonalával, de az epizódok során fel-feltűnik egy bugyuta és általánosító gondolat, ami nagyobb károkat okozhat a nézők gondolkodásában, mint egy-egy rosszul megoldott fordulat. Az áldozatok és olykor a nyomozók is komoly arccal mondják a kamerába, hogy ők bizony nem értik ezt a világot, és arra sem tudnak magyarázatot, hogy miként történhetnek meg benne ilyen szörnyűségek. A világ tehát beteg, melyben az elkövetők jelentős hányada perverz, kiszámíthatatlan ember. Ezzel az indokkal le is tudható, hogy egy fiatal lány drogok hatása alatt öl meg egy pár perce még vele csókolózó fiút, vagy hogy egy reménytelenül szerelmes fiú plátói szerelmét csak a netre feltöltött lesifotókkal képes kifejezni.
A Zsaruk ezzel az univerzálisan felhasználható konklúzióval hagyja magára a nézőt, aki ezek után dönthet: folytatja az estéjét a biztonságot adó sztárok mindennapjaival (Édes Élet, esetleg Barátok közt) vagy kimerészkedik a beteg valóságba.
