Jack Nicholson, Charles Bronson, Clint Eastwood, Harrison Ford, Mel Gibson, Arnold Schwarzenegger. Azon kívül, hogy mindannyian a „tökös férfi”-szerepeikről híresek, az köti össze ezt a hat színészt, hogy mindannyian megjárták az olcsó európai filmkészítés Mekkáját, a dél-spanyol Andalúziában fekvő Tabernas-sivatagot. A növényzetéül maximum kórókat felmutatni képes, száraz hegyvidék jelenítette már meg a vásznon Indiana Jones Törökországát, Mad Max poszt-apokaliptikus Ausztráliáját és Conan, a barbár mitologikus világát is – leginkább mégis a hatvanas években itt készült spagettiwestern-klasszikusok miatt nevezhető filmtörténetileg jelentősnek Európa egyetlen sivatagja.

Újragondolt western az európai sivatagban

A hatvanas évek elejére a klasszikus western a végét járta, így szinte megváltásként érkezett a műfaj európai újragondolása, a spagettiwestern: több erőszakkal, sötétebb világképpel és rengeteg bosszúval. Az olasz – innen a spagetti gúny-előtag – vonal két legjelentősebb alakja két Sergio volt, Corbucci és Leone. A fordulópont pedig 1964-re tehető, ugyanis ebben az évben került a mozikba az régi iskolás western császára, John Ford utolsó filmje a műfajban (Cheyenne ősz) és a feltörekvő olasz géniusz, Sergio Leone első vállalt filmje, az Egy maréknyi dollárért is. És ekkor fedezte fel magának Leone az arizonai hegyvidékre kísértetiesen hasonlító, filmforgatás céljából viszont annál jóval költséghatékonyabb Tabernas-sivatagot.

További képekért kattintson!

Bodnár Zsolt

Sergio Leone négy nagy spagettiwesternjének legtöbb jelenetét ezen a vidéken forgatta, de az 1965-ös Pár dollárral többért című második filmje volt az első olyan alkotása, amelyhez egy komplett kisvárost felépíttetett a stábjával. A perfekcionista rendező a texasi El Paso városát gyártatta le kicsiben, az ehhez szolgáló díszletek pedig a mai napig állnak, igaz, kissé felújítva, és a kornak megfelelően turistalátványossággá alakítva. A falunyi épületegyüttest még A Jó, a Rossz és a Csúf forgatásának befejezése után vette meg egy csapat statiszta, akik – hűen a filmben valószínűleg általuk is alakított, aranylázban égő banditák szelleméhez – nagy üzletet láttak a hangulatos helyszínben.

Clint és Quentin színre lép

Miután a hetvenes évek közepén a western európai vonala is bemondta az unalmast, a látogatók száma is megcsappant, így a statiszták rendes munka reményében letelepedtek a közeli, szintén a Tabernas nevet viselő faluban. A westernturizmus újbóli fellendülésére a kilencvenes évek végéig kellett várni, ekkor – többek közt – a rendezőként is sikeres pályára lépő Clint Eastwood, és a köztudottan spagettiwestern-mániás Quentin Tarantino hatására kialakulni látszott egyfajta művészi nosztalgia a korábban értéktelen celluloidselejtnek tekintett műfaj iránt. Ezt a nosztalgiát pedig szépen lovagolta meg a Playa Senator szállodalánc, amely aprópénzért jutott hozzá a területhez, de röpke tizenöt év alatt egzotikus állatkerttel és aquaparkkal kiegészített turistaparadicsommá változtatta a húsz évig elhagyatottan álló díszletvárost.

Bodnár Zsolt

A közeli Almería városából igyekeztünk megközelíteni az Oasys Mini Hollywood névre keresztelt témaparkot, ám ahogy a helyiektől megtudtuk, semmiféle tömegközlekedési megálló nincs a környékén, így az autóbérlésen kívül esélyünk sincs, ráadásul a kizárólag spanyol nyelvű honlapjuk sem segített ez ügyben. Szerencsére a buszállomáson már ismerős volt a problémánk, a hegyekbe induló busz sofőrje megnyugtatott, hogy az érdeklődő turistákat mindig szívesen kidobja a sivatag közepén.

E-cigiző cowboyok és mexikói betyárbajusz

Egy kis porfelhőtől köhécselős gyaloglás után megérkeztünk a bejárathoz, ahol szembesítettek a 22 eurós belépőárral. Ez első blikkre soknak tűnt, de belegondolva, hogy Budapesten ennyiért még az állatkertet és egy tetszőlegesen választott élményfürdőt sem járnánk meg, átértékeltük a véleményünket. És akkor azt még nem számoltuk, hogy ennyiért kaktuszok közt lovagló cowboyok fogják egymást üldözni a szemünk láttára, miközben ugyanazon a talajon lépkedhetünk, amin egykor Clint Eastwood – és ezt Budapest, ha önhibáján kívül is, de nem tudja nyújtani.

A bent látottak aztán nagyjából annyira idézik meg Leone filmjeinek hangulatát, mint egy belvárosi retródiszkó a szocializmust – a kor elemei a helyén vannak, mégis lerí róla a huszonegyedik századiság. Egyik részről vannak kaktuszok, vannak lovagló banditák, van megjátszott akasztásjelenet a város főterén és maximumra tekerve szólnak a legismertebb Ennio Morricone-témák. Másrészt azonban a faházak olyan tip-top állapotban vannak, hogy szinte érezni lehet a friss festék szagát, a félórás western-show utáni szünetben elektromos cigire „gyújtanak” a hiteles vadnyugati arcok, a hangulatos bárban pedig a piros dobozos kólát szürcsölő és okostelefont nyomkodó turistasereg zavarja az összhatást.

A Morriconét üvöltő hangszórókon csak az egyórás előadás idejére találják meg a kikapcsoló gombot, ekkor az összes látogató a lengőajtós saloon bárba tömörül, hogy megtekinthesse a kánkánozó lányokat, illetve a két házigazda, Javier és Little Molly műsorát, amely anakronisztikus módon főleg Johnny Cash és Nancy Sinatra dalokból áll. A mexikói stílusú betyárbajuszt viselő Javier elmondása szerint rendesen heti negyvenórás munkaidőben dolgoznak, a naponta két-két western-show és zenés műsor mellett az ott dolgozó harminc-negyven ember foglalkozik a helyi filmfesztivál szervezésével is, de az idejük nagy részét a próbák teszik ki, ha esetleg van egy kis szabadidejük, akkor pedig az állatkert lakóival foglalkoznak.

Bodnár Zsolt

Városi legendák a sivatagban és szalmaszelfi

„Eastwood úr nagyon elfoglalt ember, általában a titkáraitól kapjuk az elutasító választ minden évben” – meséli kissé csalódottan a Little Molly művésznévvel operáló hölgy, amikor arról kérdezem, hogy visszajárnak-e néha a sztárok karrierjük kezdetének színhelyére. „Eli Wallach viszont szinte minden évben ellátogat hozzánk, szokott is azzal viccelődni, hogy milyen imázsromboló lehet nekünk, hogy csak a Csúfot tudjuk visszacsalogatni a sivatagba.” A közelünkben ácsorgó, ránézésre hetven körüli úr nem mulasztja el megjegyezni, hogy ő a hetvenes években jó barátságot ápolt Lee Van Cleeffel, és ha még élne, biztos rá tudná venni, hogy eljöjjön. Később Javier megsúgja, hogy ha a városi legendák egy helyen összpontosulnak a világon, akkor az itt van.

„A legjobb dolog a munkánkban látni az emberek arcán, amikor rádöbbennek, hogy az amerikai vadnyugat Európában volt” – meséli a férfi, majd az egekig magasztalja a tulajdonos szállodaláncot, hogy milyen jót is tettek a közeli falvakban élő, az alkalmi haknik és a munkanélküliség határán egyensúlyozó filmipari utódokkal, nem utolsósorban pedig azokkal, akik újra akarják élni a mozi egyik leghangulatosabb hőskorát. Azzal, hogy élményparkot varázsoltak a filmtörténeti jelentőségű helyen, ezt félig el is érték. Ha ki tudjuk zárni a külvilágot – azaz a rekordsebességgel kattintgató fotósokat és a minden szalmabála előtt szelfiző turistákat –, akkor valóban katarzis kíséretében jön a szánkra a jól ismert mondat: „Ez a város nem elég nagy kettőnknek”.