Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Valószínűleg nem lehet elégszer megnézni Wes Anderson legújabb moziját, a Grand Budapest Hotelt ahhoz, hogy minden apró részletét felfedezzük. De nem is kell, hogy ennyire megszállottan kutassuk a titkát. A film egy olyan cukrászati remekműre emlékeztet, amit nincs szívünk felvágni, annyira jól néz ki egyben.
A Grand Budapest Hotelt szinte egy emberként ünneplik a kritikusok. Az igen ritka nemtetszést inkább Wes Anderson minden percet uraló szerzői kézjegye váltotta ki. Ez viszont nem túl megalapozott bírálat, mert ha valakitől szerzői filmet várunk a jelenlegi mezőnyből, az épp Anderson.
Tény, hogy a Grand Budapest Hotel „babaház-esztétikája”, az aprólékosan megtervezett díszlettel, a rózsaszínben, narancssárgában úszó terekkel, a végletekig megkomponált beállításokkal Anderson minden eddigi filmjénél direktebben tolakodó. Mintha a rendező azt mondaná ezzel a filmmel: tessék, igen, ez a stílusom, és nincs is szándékomban leplezni. Persze a filmet nem kell megvédeni a kritikától, mert a válasz ott rejlik magában a műben.
Már mindenhol leírták, de azért nem árt tudatosítani, hogy a filmnek semmi köze Budapesthez. Ettől függetlenül valószínűleg a fizetett turisztikai cikkeknél sokkal fontosabb eredménye lesz a filmnek: akár tetszik, akár nem, ez a film rólunk, káeurópaikról is szól. Ugyan, mit tudhat egy texasi független filmes a mi vidékünkről? – merülhet fel a jogos kérdés. Az a helyzet, hogy ha félretesszük büszkeségünket, akkor Anderson nem is mesél olyan nagy badarságokat Európa keleti feléről.
A film alapjául egy osztrák író, az 1942-ben öngyilkosságot elkövető Stefan Zweig művei szolgáltak. Nem szó szoros értelmében vett adaptáció ez, Anderson inkább csak a múlt század első felében alkotó író melankóliáját és hőseinek nosztalgiára való hajlamát vette kölcsön. Érdemes elolvasni, mit írt Heller Ágnes Stefan Zweig önéletrajzi regényéről, A tegnap világáról, mert azt könnyen vonatkoztathatjuk a Grand Budapest Hotelre is: „Zweig nem mondja, hogy szép volt, hanem hogy nekem-nekünk szép volt, hogy szép hazugság volt. És hogy összeomlott. A világ és a hazugság együtt.”
Szépen hazudni. Ez az, amiben a film főhőse, a Ralph Fiennes által megformált Monsieur Gustave a legjobb. Az 1930-as évek Közép-Európájában játszódó történet középpontjában Gustave, az előkelő Grand Budapest Hotel régimódi főkomornyikja, egy kihalófélben lévő foglalkozás utolsó elhivatott képviselője áll. A körülötte zajló cselekmény, egy idős arisztokrata hölgy végrendelete miatt kialakuló szövevényes krimi – ahogy azt Anderson filmjeitől megszokhattuk – csak másodlagos. Gustave nem is igazán hazudik, inkább illúziót tart fenn maga körül. Illúziót arról, hogy a boldog békeidők polgári értékrendje, a humanizmus, a magas műveltség és a kifinomultság még nem vesztek ki a 30-as évek egyre fenyegetőbb közegéből. A Grand Budapest Hotel erről a fenntartott illúzióról mesél, szellemesen és érzékenyen. Gustave alakja, csakúgy, mint maga a film, egyszerre nevetséges és szomorú.
Ralph Fiennes egyébként először szerepel a saját, bevált színészeihez ragaszkodó Wes Anderson rendező irányítása alatt. Az inkább csak drámai színészként ismert Fiennes tényleg fergetegesen hozza az elmúlt világ értékrendjét maszkként arca előtt tartó concierge figuráját. Helyesen írták a film egyik kritikájában, hogy ez a szerep leginkább Tarantino egyik kedvenc színészéhez, Christoph Waltzhoz passzolt volna, de Fiennes még nála is jobb választás volt. Remélhetőleg még jut neki ilyen, a komikusi képességeit is használó szerep a közeljövőben.
A többi neves sztár sem vall szégyent, bár ahogy az Anderson filmjeiben lenni szokott, a mellékszereplők mindig szinte már rajzfilmszerűen elnagyolt karakterek. Ettől még Tilda Swinton, Jude Law, Jeff Goldblum vagy Edward Norton ügyesen bánik a helyzettel: azzal, hogy jutalomjátékot várnak tőlük. Nagyon hosszan lehetne sorolni még a filmben feltűnő sztárokat, de mindannyi közül leginkább Willem Dafoe és Harvey Keitel játéka a legszórakoztatóbb.
Sokakat idegesíthet vagy taszíthat Anderson sokszor már a túlzás határáig vitt „cuki-kardigános” humora, de ez csak a felszín. A Grand Budapest Hotel története arról szól, mit jelent a második világháború előtti Közép-Európa egy élénk fantáziájú, olvasott amerikai örök-kamasz számára. Rengeteg dologról lehetne még beszélni abban az esetben, ha a Grand Budapest Hotelben felépített világ építőkockáit akarjuk mindenáron szemügyre venni: a szállodai helyszínek szemet gyönyörködtető látványvilágát, az első megtekintés alkalmával talán még felfoghatatlan mennyiségű apró poént, és a látszólag komikus történet alatt gondosan elrejtett, de azért érezhető tragikumot.
De ezek a részletek önmagukban nem érdekesek. A film egyik jelenetében egy börtönőr kutatja át a raboknak beküldött ételeket. Durván felvágja a kolbászt vagy sajtot, de egy gyönyörű cukrászsüteménybe már nincs szíve belevágni.
A Grand Budapest Hotel nézőjétől is ezt a nagyvonalúságot „várja el”. Barbár dolog lenne késsel szétcincálni egy ilyen finom kézzel megmunkált kompozíciót.
