Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Kibírhatatlanul modoros piperkőc volt, hiú és az örök idegen Londonban, de a nekrológját The New York Times címlapon hozta.
A kopár pusztaságot néző, elegáns szalmakalapos öregember elhesseget egy legyet ősz feje körül, majd a deszkaháza tornácán ülő, széken hintázó férfit profilból mutatja a kamera, ahogy a westernbe illő látványba besprintel egy mesztic kölyök, kezében levél. Az öreg arc ismerős, de a gyors képvágás, ahogy a borítékot nyitó kéz egy „In Memoriam” fejlécű papírost húz elő, nem hagy több gondolkodást. Egy perc sem telt el, és sajnálattal értesítenek, hogy minden idők legismertebb, az irritáló mozgása, hanghordozása, megjelenése, piperkőcsége és úgy az egész belga emigráns pingvinsége ellenére is a leginkább szerethető detektív elhalálozott.
A BBC már adásba küldött The Big Four (A titokzatos négyes) című epizódjának felütése akár egy Sergio Leone-i westerné is lehetne, de az a vén cowboy valójában Arthur Hastings kapitány. És ha ő az, akkor a helyszín nem a vadnyugat, hanem Argentína, ahová a nyíltszívű nyomozótárs sok-sok éve az énekes-színésznő, Dulcie Duveennel költözött. (De ez már tényleg csak a Christie-krimik megszállottjai számára ismert). Ha elsőre netán nem is ugrik be, hogy kihez is tartozik az az ismerős arc, hasonló levélkét kap Miss Lemon is. És ha ez se volna elég, a jelenet végén a kamera azt is megmutatja, ki írja a gyászjelentést: Japp, a Scotland Yard főnyomozója.
Ennyi kijárt a legjobb barátot formáló, a sorozat 1989. januári kezdetétől 2002-ig a legtöbb epizódban játszó Hugh Frasernek, Pauline Morannak és Philip Jacksonnak, mert ez, az évtizedek alatt David Suchet köré rajzolt (majd át meg átrajzolt) Poirot-siker nélkülük – állandó főkellékek nélkül – aligha lett volna elérhető. Mindhárman benne voltak már az első, A claphami szakácsnő esetében is, az, hogy 10 éve eltűntek a történetekből, nem a filmkészítők bűne. Ettől még a befejező széria 2. részének címe (A titokzatos négyes) nyugodtan vonatkozhatna rájuk is. Pláne, hogy a temetői képsort követően visszaugrunk kicsit az időben, és megjelenik végre a mindig kifogástalanul öltözködő, bajszos emberke is. És akkor is, ha a klasszikus Agatha Christie-novellában hárman újfent körítésként felhasznált karakterek csupán.
Lehetett volna Mr. Shakespeare
David Suchet lerakja hát a jelmezt, amit Agatha Christie halála (1976) után 13 évvel vett fel először. Azt a bajusz, zsakett és ezüstfejű sétapálca köré felépített rendszert, ami hozzá nőtt, és ami vele együtt öregedett meg.
Az 1946-ban született angol színészről az Egyesült Királyságon kívül ma sem közismert, hogy 40 éve lett tagja a Királyi Shakespeare Társulatnak, ahol minden fontos szerepet eljátszott, ami csak a helytől elvárható, hogy 1976 óta él boldogan ugyanabban a házasságban, 1980 óta szinte megállás nélkül tévézik is a színház mellett, és hogy a királynő 2002-ben a Brit Birodalom Rendjének tisztjévé avatta.
"Ez az egyetlen karakter a pályám során, aminek teljes mértékben birtokosa lettem" – mondta nem sokkal azután, hogy Erzsébet királynő a figura hiteles megformálásáért kitüntette. És miközben a Londonba emigrált belga magánnyomozóként felejthetetlen, ha mozifilmekben szerepel, éppen a láthatatlanság a védjegye. A Banki Melóban a pornókirály Lew Vogeljeként éppúgy hiteles, mint arabként a Tökéletes gyilkosságban (Mohamed Karaman), terroristaként a Tűzparancsban (Nagi Hassan), vagy a Megölni egy papot-ban lengyel püspökként. Noha bizonyos szempontból Suchet titka éppen a filmben megjelenő idegen profi megformálása, Suchet echte londoni. Mindig is az volt, és bár sokáig úgy gondolta, hogy iráni felmenői lehetnek, néhány éve, egy családeredetet kutató tévéműsor segítségével megtudta, hogy a dédszülei valójában a mai Litvániából elvándoroló oroszok voltak.
Art deco és suvickolt bajusz
Az elmúlt 24 év alatt csak egyetlen pillanatra játszott el a gondolattal, hogy kiszáll. De ez még/már 2008-ban volt, addigra több mint 60 alkalommal játszotta el a figurát. Aztán, alig hogy híre kélt, hogy esetleg nem vállalná tovább, máris kiadták a cáfolatot. De két éve már azt is bejelentette a sorozatot évek óta gyártó ITV, hogy az utolsó öt résszel 2013 őszére lesznek készen.
A Poirot-sorozat sikerének a titkához a Suchet által hitelesen előadott tört angolság, és a fényesre suvickolt bajusz alól hallható magasan sípoló hang mellett az is hozzátartozik, hogy a történetek minden krimiségük és sematikusságuk dacára is szórakoztatnak. Lehet némely történetben már kissé unalmas is, hogy a gyilkosság hátterében a mesés családi örökség, a viszonzatlan szerelem vagy a tetemes adósság áll. De – ahogyan az is, hogy a magánszimat rendre teátrális monológban lebbenti fel a fátylat a bűneset titkairól – inkább a krimikirálynő olykor fejőstehénként használt Poirot-brandjének róható fel, ráadásul az art deco fénykorát és a vidéki kúriák misztikumát hűen megjelenítő képeket, és Poirot legapróbb részletekig kidolgozott gesztusait nézve mindezt könnyen meg is lehet bocsátani.
A Suchet/Poirot-szériában 73 epizód született, de ezt az elején senki, még a Sherlock Holmes-széria sikerén felbátorodó és meggazdagodó Granada Television tévéfilmgyártó vállalat sem gondolta. Úgy kalkuláltak, hogy az addigra a Jeremy Brett által az őrületig átélt Sherlock-széria sikerének farvizén egy másik angol krimi-klasszikussal is megpróbálkoznak, lesz, ami lesz. Lett: az időtlenné merevedett, két világháború közti Anglia magánnyomozós sztorijaiból a világ több mint 200 tévécsatornája vásárolt kisebb-nagyobb csomagokat, megváltva ezzel a jegyet David Suchetnak is a halhatatlansághoz.
Ebben az univerzumban azonban éppen amiatt nem könnyű tervezetten közlekedni, mert a tévécsatornák összevissza mutatták be, ismételték rongyosra az önállóan is értelmezhető részeket. A megoldást az egy évtizede nálunk is felrobbant DVD-piacon próbálkozó független kiadó jelentheti, ahol meglátták az üzleti lehetőséget abban, hogy szisztematikusan, gyűjteménnyé formálják a sorozatot. A Fantasy Film idővel az összes megjelent epizódot exkluzív módon is bedobozolta, és bár az idő nagyrészt eljárt a DVD-k felett is, a teljesség igénye a kiadóban talán lesz annyira erős, hogy az utolsó évadot is a gyűjtők kezébe adja.
Nincs más Poirot
A mai televíziós csatornákat éltető, kontraszelekciós sorozatlázból, a patikamérlegen kimért, óramű pontossággal megtervezett 6-10-12 vagy 24 részes évfolyamra megírt tévésorozatok gyorsan fluktuálódó tömegéből sok tekintetben kilóg a Poirot-széria. Nem csak azért, mert kis híján 25 évig forgatták, hanem mert több évad is két, vagy akár három évig is készült, és mert 1996 és 2010 után is évek maradtak ki (más-más okból) a folytatásig. De mindezt anélkül, hogy a központi figura, vagy a történetek ellaposodtak volna. Az angol sorozat ráadásul teljes és kibővíthetetlen, és ami ennél manapság sokkal fontosabb: bukások nélküli karriert tudhat magáénak.
Ennek egyik kulcsa, hogy az egyes évadok rugalmasan alkalmazkodni tudtak a kereskedelmi tévézésben időközben végbement technikai és dramaturgiai változásokon. A kezdeti, alig 45 perces részek az ezredfordulót követően másfél órás, egész estés, nagy költségvetésű tévéfilmekké híztak. Utóbbiból a legtöbbet kétségtelenül a Halál a Níluson (2004) és a Gyilkosság az Orient Expresszen (2010) klasszikus darabjaiból hozták ki, a brit tévéfilmkészítés csúcsát jelölték ki velük. Igaz, mindkét esetben ez elvi kérdés is volt, hisz előbbivel az 1978-as Peter Ustinov-féle Poirot figurát és feldolgozást, utóbbival viszont egyszerre két amerikai feldolgozást is (az 1974-es, Ingrid Bergmannak Oscar-díjat is hozó Sidney Lumet-mozi mellett a 2001-es Alfred Molina által szinte tökéletesen megformált nyomozót is) el kellett halványítani. Sikerült.
Szép vagy kegyes halált?
Az utolsó évadot még júniusban megnyitó első epizód (Az elefántok nem felejtenek) ha úgy tetszik, tudatosan készíti elő a terepet az elmúlás elfogadásához. A párbeszédekbe többször is becsempészik a közelgő haláluk témáját, a képek tanúsága is az, hogy Poirot öregebb és rozogább állapotban van, mint bármikor korábban. A több hónapos kihagyást követően októberben leadott újabb részben ez az irányvonal csak tovább erősödik, már nem az elhízás, a gyomorpanaszok vagy a fájó ízületek jelentik a témát. A Japp-pel folytatott egyik beszélgetést a magánnyomozó azzal zárja le, hogy bizony, az ő árnyéka is megnyúlt már „és közeleg a pillanat, amikor rájövünk, hogy az élet csendes”. Poirot vénemberesen, nehezen mozog, a totyogása is apróbbá vált, és már az autóból kiszálláshoz is komoly segítségre van szüksége. De az agya még mindenkinél jobban fog – és így persze bűn nem maradhat titokban.
Amikor a Christie által még a 2. világháború alatt megírt, de 1975-ig széfbe zárt utolsó Poirot-kaland, a Függöny megjelent, a The New York Times címlapján nekrológ jelent meg, és a lap öles betűkkel közölte, hogy Poirot nincs tovább. A mostani búcsú vélhetően szűkebb körű lesz: a BBC a jövő héten csütörtökön engedi adásba Hercule Poirot utolsó bűnesetét.
Au revoir, mon ami! Au revoir!
